Ha azt mondjuk táncszínházi berkekben: Holland Táncszínház, rögtön Jiøí Kyliánt is mondunk egyben. A cseh nagymester ugyanis mintegy 30 éve gondoskodik a társulat világhírérõl, ebbõl jó két évtizeden át annak igazgatójaként. Egyik legfiatalabb képviselõje a 70-es évek legendás holland új hullámának, s meg is maradt örök, lendületes fiatalnak: így, 55 évesen, óriási repertoárral a háta mögött is képes darabról darabra megújulni.

Est-indító műve, a Bella figura is tele új és újabb elemekkel, melyekből Kylián - úgy tűnik - kifogyhatatlan. Még a nézőtér elsötétedése előtt kezdődik a mű: a táncosok a nyitott színpadon lépéselemeket próbálgatnak, olyanokat, amelyeket később viszontlátunk tőlük a már "hivatalos" kezdés után. Az eredeti, vagy feldolgozott barokk zenékre összeállított szvit nemcsak a zenétől nyer emelkedett s egyben felemelő légkört, de attól a hihetetlenül rafinált, s visszafogottságában is tündöklő világítástól is (szintén Kylián jegyzi), amely a koreográfia egyenrangú társeleme itt.

Különös ötlet a színpadtechnikai elemek, a kulisszákat és felezőket alkotó fekete függönyök bevonása a műbe: a táncosok ki- és behúzzák, feltekerve ölükbe veszik ezeket, beléjük burkolóznak. Végtére is csupa esztétika az egész, ne tulajdonítsunk neki tartalmi jelentőséget - ilyen a darab minden pillanata: fényben és zenében fürdik itt minden test. A szépelgéstől a humor menti meg az ügyet: Kylián örömmel dobja be a groteszket, az iróniát, hangsúlyozva: itt minden emberi, nemcsak a szépség, az esendőség is. A darab utolsó kettőse alól kifogy a zene, csak két óriási tűzcsóva ropog a háttérben, a táncosok aztán egyszerűen egy mozdulat után abbahagyják és kisétálnak, mintha épp csak próbálták volna az egészet...

Hasonló úton jár Paul Lightfoot, a társulatban ma is táncoló tanítvány, aki a Speak for yourself! című, következő művet jegyzi. Itt (is) az esztétikum a főszereplő: a lenyűgöző táncosok testén fürdik a fény, a magasból víz és homok szitál egész finoman, Tom Bevoort tompa fényei szinte simogatják az ezüst testtrikókat.

Az estet Kylian diptychonja, a Sarabande és a Falling Angels zárja: egy férfi- és egy női darab így, egymást követve, összekapcsolva. J. S. Bach d-moll partitájának muzsikájára óriási krinolin-szoknyák alól bújik elő a férfikar, hogy belevágjon frenetikus erejű, ugyanakkor megint csak jó néhány játékos és ironikus elemet bevető vallomásába. Ahogyan Kylián színpada mindig puritán, soha nem von be tárgyakat, kellékeket, csak a puszta színpadon találhatóval játszik, itt most saját jelmezüket vonják be eszközként a táncosok. Játék az inggel, a gatyával, melyek félig lehúzva, s bennük félig tehetetlenül mozog a test. Végül lekerül minden ruhadarab: önironikus férfimonológ (-dialóg stb.) egy egész férfikarra, amelyben mindenki individuum, mindenkinek jut alkalom az egyéni megnyilvánulásra.

Hasonlóan épül fel a női darab is - Kylián ebben a női energiáknak, az erőnek hódol. Különösen - s talán megint csak ironikusan/önironikusan - hangsúlyozza ezt a tény, hogy dobpergésre (Steve Reich: Drumming) készült ez a darab, míg a férfiaké a hangzásában puhább barokk muzsikára... Nyolc nő, nyolc egyéniség, nyolc test, mégis egyetlen koreográfiai nyelv: ismét sziporkázó felvonultatása Kylián kifogyhatatlan eszköztárának.

A Holland Táncszínház előadása után az ember úgy érzi: ott minden szép, ott senkinek semmi gondja: az emberi szépséget, erőt (no meg kis esendőséget) kell ábrázolniuk, ez kívánkozik ki e jobb sorsú alkotóműhelyből.

A fogadáson derül ki: a nyári, III. Magyar Táncfesztiválra tervezett turné támogatását (a Holland Táncszínház Ifjúsági Együtteséét) lemondta a holland kormány. Az ok pénzhiány: választások előtt állnak. Szóval ott is...

Lőrinc Katalin