Szép Színház - Zsámbéki Nyári Színház
Garaczi László a kortárs magyar dráma egyik legtöbbet vitatott, de relatíve keveset játszott szerzõje; talán legizgalmasabb, legtartalmasabbnak tûnõ darabja nem egy kõszínházi repertoár részeként, hanem nyári vállalkozásként Zsámbékon, majd befogadott produkcióként a Merlinben került bemutatásra. Önmagában is öröm, hogy egy alkalmi társulás kortárs magyar dráma színrevitelével mutatkozik be, ám az elõadást látva szerencsére nem csupán ennek lehet örülni.
A Garaczi-darab nem egyszerű képlet; a szerző hasonló írói eljárásokat alkalmaz, mint (nem pusztán mennyiségileg, de minőségileg is jelentékenyebb) epikai műveiben: egyszerű, banális történeteket mesél, amelyeket azonban az idő-, tér- és cselekménysíkok állandó variálásával, a cselekményszálak szétszálazásával és összecsúsztatásával, s a szereplők beszédének (vagyis a dráma nyelvének) stilizálásával igencsak összekuszál. Nem maguk a történetek az érdekesek, hanem az elmesélésük módja, a folyamatos reflexió és önreflexió, amely a történetek valódiságát is megkérdőjelezi, vagy legalábbis azok szubjektív meg- és átélésére, interpretációjára teszi a hangsúlyt. Banális történet és bonyolult reflexió kényes egyensúlya nem mindig jön létre; sikerületlenebb Garaczi-darabokban előfordul, hogy csak a banalitás vagy éppen a modorosságnak ható túlbonyolítottság marad meg. A Csodálatos vadállatokban viszont Garaczi csaknem megtalálta az optimumot: a történetszálak a maguk banalitásában sem érdektelenek, a reflektív szerkezet invenciózusan bonyolított, de átlátható, a szereplők nem pszichológiailag leírható hús-vér alakok ugyan, de típus voltukban színesek, jól egyéníthetők. Talán csak a nyelvhasználat sablonos helyenként, főként a "rontott beszédbe" beemelt, kifordított anglicizmusok (a totál darknesz, az iccoké és társaik) hatnak divatosan modorosnak.
Ezeket Dobák Lívia dramaturg és Jámbor József rendező sem igen nyesegették meg, egyébként azonban finoman és empatikusan plasztikázták, tisztították a szöveget. A reálszituációknak még a meglevő nyomait is eltüntették: Teri például nem kihallgatáson van, hanem monológként a nézőknek mondja erősen reflektív visszaemlékezéseit - a megírtnál mindenképpen teátrálisabb szituációt hozva ezzel létre. E törekvés másutt is érződik, s ezzel harmonizál az a szerzői ötlet is, amely megengedi, hogy a mű tizenkét figuráját négy színész játssza el. Ezt az ötletet hasznosítják is az előadás alkotói, de szerencsére nem egészen az írói instrukciók szerint. Garaczi ugyanis Zoé és Teri alakját is javallaná összevonni, ami alighanem átláthatatlan káoszt okozna a színen. Az előadásban Zoé szerepe Ágiéval, Terié pedig a többi női figurával kapcsolódik össze, jelentősen megkönnyítve ezzel a néző számára az egyes alakok szétválasztását (bár némiképp a főszereplő Zoé figurájának törvényszerű háttérbe szorulását is eredményezve).
Jámbor József rendezői ötletei is segítenek a szituációk teatralizálásában, az események szimbolikussá tételében, de egyúttal előtérbe helyezik a színészi megnyilatkozásokat, gesztusokat is. Találó a díszlet: a kis színpad első része néhány egyszerű elemmel berendezett szobát mutat, amely lehetne akár egy realisztikus eszközökkel ábrázolt kortárs lakásbelső is - ha szociológiailag megfelelne a szereplők feltételezhető társadalmi státusának, s ha radikálisabban változna a sűrű jelenetváltásokkor. Így viszont egyszerre tűnik valóságosnak és színpadiasnak. A hátul megnyíló ablakkeretek mögött azonban már semmi nem valóságos, sem a tárgyi elemek, kellékek, sem a szereplők cselekedetei: hátulról tűnik elő először a szerepet játszó András, itt játszódnak az asztrológusnő jelenetei és itt kerül sor a horrorfilmbe illő foghúzásra is. E részeket színesíti az invenciózusan alkalmazott világítás, a gondos fénytervezés is. (Noha Jámbor kitűnően kezeli a fényeket, mégis némiképp a produkció apróbb hiányosságai közé tartozik, hogy fontos pillanatokban nem tud vagy nem akar rendezői eszközökkel igazán erőteljes atmoszférát teremteni. Így helyenként az előadás intenzitása is gyengül némiképp - igaz, ez olyasvalami, ami akár esténként is eltérő lehet.) A rendezői ötletek másik része valószínűleg a történetek szimbolikussá tételét célozza, ám jelentősége gyakran túlnő ezen. Teri "játéka" a homokkal ugyan végigvezethető metaforikusan is, de funkciója - mind a színész, mind a befogadó szempontjából - fontosabbnak érződik: azzal, ahogy a hosszú monológok kivédhetetlen statikusságát oldja, támpontokat ad a színésznek, s nem engedi elkalandozni a nézői figyelmet.
Két formátumos színészi alakítás látható az előadásban. Molnár Erika kitűnő humor- és tempóérzékkel váltogatja a zsákutcákba jutott életeket megjelenítő szerepeit, Teri szuggesztíven előadott monológjaiban pedig megmutatja a teljes céltévesztés kilátástalan tragikumát is. Tóth József lebilincselő szakmai tudással, a komikus és a szinte vérfagyasztó, horrorisztikus hatáseszközöket váltogatva építi a többieknél is szerencsétlenebb, skizofrén, paranoiás András alakját. Zoé és Tamás szerepe (illetőleg a hozzájuk kapcsolódó figurák) kevesebb játéklehetőséget nyújtanak Szoták Andreának és Szöllősi Zoltánnak, akiknek színészi eszköztára is valamivel szűkebb partnereiknél - a két színész mindenesetre az adódó lehetőségeket korrektül kiaknázva, a "duettekben" jól egymáshoz hangolódva illeszkedik az előadásba. Az íróilag is némiképp erőtlen felütést és zárlatot azonban sem ők, sem a rendező nem tudja erőteljesebbé tenni. Ám ha becsúsznak is szépséghibák, érződnek is még továbbgondolható, megoldandó problémák a játék során, az előadás mindenképpen igazolja mind a Garaczi-dráma színpadképességét, mind Jámbor Józsefék vállalkozásának létjogosultságát.
Urbán Balázs
