Tatabányai Jászai Mari Színház

Felejtõragu

A Thália Színház Régi Stúdiója ebben az elõadásban olyan tágas tornaszertárnak tûnik, amit valakik titkon tornateremnek használnak. Vagy egy iskola padlása lenne? Búvóhely, az bizonyos. Kétoldalt a nézõk húzódnak meg, a képzelt fõgerenda alatt pedig valóságos svédszekrény, kötelek, gyûrû, zsámoly és "ló" látható. De mintha még felemás korlát is lenne. Minden fakóra, barnás-bordóra, amolyan "rohadtmeggyszín"-re van festve, amely a népi textilfestõk vereshagymából mesterkedett kedves fonalszíne, de ahogy itt látszik, álombéli árnyalatnak is igen megteszi.

A tornaeszközök olyan erős felhívó erővel rendelkeznek, hogy az egyszerű bámészkodóban is elindulnak és szinte lefutnak azok az idegingerületek, amik a szerek használóiban a valóságban is megélednek. Küzdelemszag van a levegőben. Díszlet: Khell Zsolt.

Éktelen klimpírozás teszi próbára az idegeket, s vele rögtön a színészt is, aki pillanatnyi kihagyás nélkül vezetgeti a skála hangjait a billentyűkön, egy véget nem érő vagy el sose kezdődő zongoraóra unalmával. Mikor az utolsó néző is helyet foglal, végre csönd lesz. Nézünk, mint a moziban. Indulásul azt játsszuk, hogy mozizunk. Hangosbemondó közli velünk a szereplők nevét, s a szerzőt fordítónak, a rendezőt szinkronrendezőnek mondja.

A Jó meg a Rossz meg a Nő története ígérkezik. Sokszor úgy tűnik, mintha valamifajta "Bohémélet" parafrázist látnánk. Tóth Ildikó fakó lila nadrágkosztümje, amely bohóci munkaruhának, gyerekpizsamának, nagyestélyinek és otthonkának egyszerre szolgál, Zeke Edit jelmeztervezői remeklése. Zanoni, a szeretett asszony delejes bájjal röpköd szerről szerre, s a néha megcsillanó (értsd: majdnem kivehető) történetben búgó hangon ígér recsegő romantikát a rászorulóknak.

De nem. Ez itt valakinek a gyerekkora. Ezek a szövegek, amik Széles László mint dr. Quartz és Magyar Attila mint Mr. Carter szájából hangzanak el, a ponyvaregényt faló kisgyerek áhítatos magában-beszélései. De vajon ki a kisgyerek? Kihez tartozik ez a gyerekkor, melynek bensejébe mászórudak és kötelek erei közt, s medicinlabdák vérrögein keresztül lehet bejutni?

Az átlagnéző számára nincs kapaszkodó, nincs útbaigazító információ, s ez pompásan megfelel azoknak a színházcsinálóknak, akik kedvtelve nézik az elbizonytalanodó, buta nézőt, hogy miután becsukták őt egy gyufásdobozba, mit kezd a világgal, amit itt mutogatnak neki, s amelyben ők, az alkotók már nagyszerűen tájékozódnak, hiszen ők megegyeztek.

Mint mondják, Nick Carter száz évvel ezelőtt volt - ponyvaregényhősként - világsztár. Egymaga hódított, tévé, mozi és video helyett, s egymaga üldözte fő ellenségét, a gonoszt megtestesítő dr. Quartzot. A szerzőnek ez a két figura aligha lehet alapvető bevésődése, hiszen még a hetvenévesek is távolba intő legyintéssel emlékeznek a Nick Carter-füzetekre. Akkor ez is a játék része? Keressünk egy apát vagy egy nagyapát, aki helyett a mindenkori férfiak ontogenetikai gyermekkorába leszállunk? Aztán figyeljük, amint a gyermekkori vonzódások felnőtti fájdalommá érnek? S lessük, hogy végül minden lelki próbatétel hullámgyűrűkben ismétli bennünk s idézi vissza a gyermeki állapot rémségeit és szépségeit? Aha.

Csakhogy ez a burokrendszer nem épül föl igazán, sem a darabban, sem az előadásban. Amikor győz a rendező, Novák Eszter, aki érthető módon nem bírja nem emberként kezelni a képregényhősöket, megzendül egy-egy pillanat. Akkor vesszük észre: hegyen állunk, s előttünk, mögöttünk - semmi. Ez a nagyon ritkán adódó szerves idő azonban azonnal elpárolog, s állandóan újrakezdődik valami steril játszadozás, ami nézőt és színészt egyaránt próbára tesz. A nagy garral végrehajtott ironizálásban többször is előfordul, hogy a résztvevők maguk se tudják (sem mint szerepek, sem mint szereplők), hogy ők most kívül vagy belül vannak-e valamin. Ez egyensúly- és erővesztéssel jár minden esetben.

A pesti közönség elrévedő jóindulattal készült az élményre. Mint az ajándékot váró gyerekek, úgy ültek sorban a székeken a hozzáértők és elemezni készek. Néha föl-fölkaccantott valaki, aki úgy tűnt, jobban érti a többinél, mi történik itten, de szerencsére nem nevette el senki elől az előadást. Sőt. Az első részben nem is nagyon nevetett senki. Kitűnt: borzasztó vékony pókháló tartja össze ezt a varázslási receptet, mely darabnak mondja magát, s aztán ráhagyatkozik a színészre: csináld. Te dolgod.

A második részben szerencsés tanúja voltam egy tüneményes órának, s így most már elmondhatom, annyira megviselt az első rész szétesettsége, hogy csak a fogat összeszorító fegyelem bírt rá a maradásra. Meg azért volt valami a levegőben, ami balvégzetű színházi előadásokról mindenkinek ismerős: valami olyan rossz, hogy az már nem is lehet igaz. Aztán a szünet után "elszállt" az előadás. Kezdődött az egész a magasra tett, Széles László által serpenyőben kotyvasztott "feledtető életelixír" hagymás illatával, melyről a műanyagvillás kóstoltatás után kiderült, hogy valami egészen kiváló, fűszeres raguféle. Folytatódott azzal, hogy - elsősorban Magyar Attila révén, majd az egyre több motort begyújtó két társ profizmusának és erejének köszönhetően - tökéletesen kivehetővé vált élet és halál, játék és sírás megfejthetetlen és szétfejthetetlen gombolyaga. S bár sok esetben továbbra sem lehetett érteni, hogy helyzet szerint miről is van szó, olyan eksztatikus tombolás ment végbe, hogy míg a színészek szinte lerúgták a csillagot a festett egekből, a néző összeszorult tenyere is ernyedni kezdett. Bekövetkezett az a "fergeteges és eszeveszett játék", amit a szórólap ígért. Miközben minden nézőben, vesztésre állókban és győzni készülőkben egyaránt, hümmögve felötölhetett a weöresi verssor gondolata: "Mind elmegyünk..."

De most játszunk. És még nincs vége.

Gabnai Katalin