Színházat csinálni annyit tesz, mint játszani, minden külön felszólítás helyett. Közhely nyilván, de igaz. A színész (és vele a nézõ) úgy tesz, mintha az ókori Görögországban vagy egy koszos díszletpadláson lenne. Ismerjük a játékszabályokat: a rutinos színházlátogatót már nehéz bármivel is meglepni.

Kárpáti Péternek mégis sikerül. Nick Carter avagy leszámolás dr. Quartzcal című legújabb színművének maga a játék a mozgató eleme. Játszani azért, hogy játsszunk. Alapanyagként a szerző egy mára már kissé feledésbe merült amerikai ponyvakrimi-sorozatot használ a (múlt) századelő vidékéről. A hős detektív, Nick Carter tűzön-vízen át üldözi az agyafúrt bűnözőt, dr. Quartzot. Legendák, ha megküzdenek - egymással és az imádott nőért, az isteni Zanoniért. (Beúszik nekem a gyerekkorból Az erdő kapitánya, ha már füzetes sorozat nem jutott.) A párviadal azonban csak ürügy: a darab a legkevésbé sem detektívtörténet. Sokkal inkább szól arról, ahogyan három ember ezt a történetet eljátssza: a játékról magáról, a produkció öröméről, a közös ökörködés varázslatáról. Nem tudhatjuk, kik a játszók, miért éppen itt és most jöttek össze, miért ezt a történetet választották, miért vagyunk mi jelen bensőséges szórakozásukon. A szerző illetve a darab szövege nem segít, vagy legföljebb annyi lehet a "válasza", hogy CSAK. És kész. A szerepjáték adott pontján, amikor már kifogy az ötlettartalék, nincs több muníció, a játék és a darab véget ér. Ugyanolyan megokolatlanul, mint ahogyan elkezdődött. Néhány mondat erejéig vedlenek vissza hétköznapi magukba a szereplők: a kószán ejtett szavak arra utalnak, hogy három iskolás gyerek hancúrozásának lehettünk tanúi két felvonás alatt. Valami tánciskola, meg biflázás hangzik el, igen. A három ember/gyerek története ezen a ponton kezdődne számomra, amikor kilépnek a felvett szerepekből. Innentől kezdene érdekelni a dolog, azonban nincs tovább, be kell érni a sziporkázó poénokkal, Kárpáti-féle nyelvi leleményekkel ("Egészen fül vagyok").

A tatabányai Jászai Mari Színház előadása (amely egyben ősbemutató!) sem "kérdezi", hogy MIÉRT. Novák Eszter rendezése ötletekben tobzódik, megmutat, de nem magyaráz. A tér (díszlet: Khell Zsolt) tornaszertárra vagy kisebb tornateremre emlékeztet: bordásfal, belógó kötél, puha ugrószőnyeg, tornaszer-szekrény (emeletes, bele lehet bújni, szét lehet szedni). A játékterepen kívül kis kuckószerű térben pedig szintetizátor: innen szól a zenei aláfestés és egyéb mulatságos hangeffektek. Kellemes rendetlenség, szabad lehetőségek tárháza. Tényleg bármi megtörténhet. És két felvonáson át zajlik a fergeteges hancúrozás, a nézők kábítása. Magyar Attila (Mr. Carter), Széles László (Dr. Quartz) és Tóth Ildikó (Zanoni) káprázatosan szikrázó (nem túlzás!) összjátéka elvonja a figyelmet az alapkérdésről, hogy mi is folyik itt. Nincs idő ocsúdni, sorjáznak a poénok. Még egy másik Kárpáti-darab, a Pájlinkás János is beúszik a képbe: Carter és Quartz "álcázó versenyt rendeznek", s Carter a világot átlépő anyó maszkját ölti magára. Magyar Attila bármely Pájinkás-előadásban masszívan adhatná a vénséges vén anyót. Emlékezetes magánszámmá változtatja ezt a rövid epizódot. Sikerül egészen megtévesztően öreggé, loncsossá válnia. Dr. Quartz is kénytelen elismerni: "Egy pillanatra talán megtévesztett ez a hatalmas tompor, a bibircsók, a varkocs meg ez az utánozhatatlan texasi tájszólás. Végül a cipőjéről fölismertem Önt!"

Külön filológiai elemzést igényelne a szövegben lévő utalások felfejtése. Csapong a darab a legkülönbözőbb nyelvi szintek között. Elfér itt a magyar nyomozó-hős, Ötvös Csöpi ("Olyan pancsernak néz engem, aki mérgezett szivarokkal dolgozik?"), jöhet egy mondat a Hairből és le lehet menni gyerekbe is: "Én vagyok a gonosz seriff holdkirály! Én vagyok a tűzemő! Én egy pijcsike kis kídzsó vagyok!" És ismét a szövegnél tartunk, pedig nem szeretném lebecsülni a színészek és a rendező erőfeszítéseit, hogy ebből a semmiben "tanyázó" textusból működő előadást gyúrjanak. Talán az egyedüli üdvözítő irányba indultak: szituációba helyezték a mondatokat, felépítették a poénokat, a mini jeleneteket, és igyekeztek a nézők feszült várakozását az előadás zárásáig fenntartani, amikor végül nem derül ki, mi végre is az egész.

Folyamatos látványosságban részesül a publikum, átlényegülnek a kopottas holmik, mozgásba lendülnek a kötelek, életre kelnek a szerek, finom életelixír készül. A második felvonás elejét a főzőcske foglalja le: Széles László kavargatja az ínycsiklandó falatokat (az életelixírt!), gyakorlottan sertepertél a tűzhely körül, és aztán barátságosan kínálja a nézőket is. A játék külső megfigyelőivel való kapcsolatkeresés szórványosan felbukkan még az előadásban, de inkább erőltetett, mint természetes gesztusként. Ez az egyetlen pont, ahol az alkotók próbálnak kitörni a szöveg kényszereiből, túllépni a szöveg határain, mégsem sikerül szervesen beépíteni a kiszólásokat, megszólításokat az előadásba. A probléma gyökere ismételten csak az alaphelyzet tisztázatlansága: miért vannak ők hárman pont ebben a játékteremben, és kik vagyunk mi, akik nézzük? Színházat nézünk? Vagy privát játszadozást? A néző publikum vagy egyszerű kukkoló felnőtt? Tisztázatlan kérdések, mert az előadás nem folyamatosan, csak nyomokban vesz tudomást nézőiről. Következetesség jellemzi a játék eljátszását, ám következetlenség a produkció színházi létét.

Kárpáti Péter pályáján átmenetnek, ujjpróbának, gőzeresztéknek lehetne értékelni a Nick Cartert: alaposan megdolgoztatja majd jövőbeni elemzőit. A tatabányai színház számára azonban fordulópont volt ez a bemutató mint az új vezetés egyik első előadása. Ilyen megvilágításból nézve még több kérdés "nyomul elő", kérdőjelek erdeje támad hirtelen... Magamnak csendesen válaszolva szeretném azt gondolni, hogy csak kezdő fricska a produkció, fityisz a szakma orrára és hozzánk is szóló (kevésbé belterjes) előadások sora várja még a kíváncsiakat.

SŐREGI MELINDA

 

NKA csak logo egyszines

1