Dramaturg lévén a gyakorlat próbatételeit hivatásszerûen tartom többre jelenségek, tünetek ideologikus, nevelõ szándékú közelítéseinél. A vádaskodásoktól pedig, mondhatnám, "szakmai gyönyör" tölt el. Néhány éve például Szentmihályi Szabó Péter miépes indulattal írta egy cikkében, hogy a magyar kultúrának nyoma sincs a közszolgálati rádióban. Akkoriban Bethlen Miklós erdélyi emlékíró, Hamvas Béla, Márai Sándor, Tolnai Ottó, Marsall László, Oravecz Imre szövegeivel játszadoztunk a húszas stúdióban, hogy azok "éterivé" válhassanak. Feladatunknak éreztük, hogy felnõjünk írói, beszédbeli, gondolati, szövegzenei kvalitásukhoz. Ez nagyobb kihívás volt, mint hogy immanens magyarságtudatukat méricskéljük. Mindezt nem magamért, nem hivalkodásból említem. Úgy tûnik, az ostorozás, a kultúrkampf, a vélt nemzetietlenség deresre húzása örökzöld témaként él minálunk.

Most Hellenbart Gyula az ÉS (2002. március 8.) AGORA rovatában veszi fel a kesztyűt (higgadtan) Spiró György (168 óra) és TGM (ÉS 2001) elmarasztaló ítéleteivel, amelyekben a magyar film, a magyar kultúra "önkéntes gyarmatosítását", valamint "a másodlagos frissességű eszmehulladékok zsibvásárát... a szervetlenül importált Nyugat gondolatainak félreértését" róják fel - megfellebbezhetetlen modorban. Hellenbart óvatosságra int, tudományosan elfogulatlanabb polémiákat ajánl. Hogy bánjunk csínján a magyar alaptípus, a mélymagyar, a heideggeri eigentlich (hiteles), a monarchiabeli magyar szemhatár, a narodnyik-zapadnyik stb. fogalmak kezelésével. Mérjük föl gondosabban hagyomány s öröklött kultúrkincs viszonylatait. Ne kövessük Németh László hajdani terminológiai "csomorkányizmusait".

Díjaznám, ha lennének efféle tisztázó vitáink. Ha megfontolt érvekkel szembesítenék íróink individuális teljesítményét a burjánzó általános formavesztéssel. Az árnyalt gondolatközlés "helyzetét" a nyelvi pestis, az erőszakos ideológiai egyhangúság, a népi eredet tömegesítésének és a tupírozott tömegkultúrának mixturált évadjaiban. A Sacra Corona rockosításának avagy A Vagina Monológok giccses megdicsőülésének szezonjában. A Bocskai-jelmezek mögül fújdogált rágalmazások politikai színjátékaiban.

Addig is "dokumentálok": az idei, 33. Filmszemlén alkalmam nyílott megnézni úgy másfél tucatnyi friss keletű dokufilmet. Fontos élmény volt. Többségükben formatiszta, átgondolt alkotásokat láttam.

Füredi Zoltán (fiatal filmes) szemledíjas Északföldjét például. Nyíltan vállalva forgatott néprajzi tanulmányt a Bükk-fennsík hegyi embereiről, fakitermelőkről, szénégetőkről, mészégetőkről. Narráció: felirattáblákon "leírva" származásuk, hovatartozásuk, munkarendjük, magyarázatok: mi a bogsa, mi a boglya, mik a tartozékok, a szerszámok, a munkafolyamatok. A stílus: ellenállva a festői környezetnek tárgyszerű, feszes leírás. Etnikai értékítéletek: "szlovák is, magyar is mindenféle, szlovákban is van rossz, magyarban még több". Egyik erdei munkás igáslóra pattan, ölében motoros kézifűrész. Indul "kitermelni". A kamera kitűzőpontjától, dőlésszögétől, a választott optikától és fényviszonyoktól függ, hogy az erdőt mesés rengetegnek látjuk-e, vagy a favágó tekintetével: munkaterületként, ahol a soron következő kivágandó fa - munkadarab. Fűrészelnek, döntenek. A mészégető heve valósággal érzékelhető. Felirat: a mészkövet 700 Celsius-fokon kell kiégetni. Hétvégén a nagytisztáson autók sorakoznak. Némi változatosságot hozva az egyhangú életbe.

Vasárnapi intermezzo: völgyi fiúunoka pumpolás céljából látogatja meg szénégető nagyapját. Egy ezrest kér - diszkóra? zenés bulira? Az öreg megajánl neki - egy ötvenest. A financiális aránykülönbségen elnyámmognak kis ideig anélkül, hogy hangjukat megemelnék. Hallgatólagos rituálé szemtanúi vagyunk: két nemzedék? mégis egyivásúak? Az ÉSZAKFÖLD köznapi folklórját átszövik íratlan szabályaik. Füredi Zoltán semmit nem bizonygat, nem szembesíti nézőit archaizáló értékekkel. Figyelmesen rögzíti az eseményeket, körülrajzolja a tárgyi-alaki jegyeket. Ettől szép.

TOPO NEUROTIC BAND - Ivánka Csaba emlékének. Kisfaludy András filmje. Ivánka Csaba a magyar színészet kultikus figurája volt - szűk körben, korai, idő előtti haláláig. Még kevesebben tudtak arról, hogy kettős lényként mozgott a pályán. Átszellemült Jézus a Csíksomlyói passióban, paralel azzal, hogy eksztatikus rockénekesként kiéli szenvedélyeit a TOPO zenekar élén, amelyet ő alapított, szervezett, vezényelt - a banda hirtelen megszűntéig. A passió sok százas szériát ért meg, bejárták vele a világot. A TOPO-esteknek kialakult egy hűséges, nem nagy létszámú törzsközönsége, amelyik betéve fújta Ivánka neurotikus számait, s rockozott a feszes zenére.

Különös szerencse folytán fennmaradtak félamatőr fekete-fehér dokumentumok a bulikról, Ivánka vallomásairól, amelyekben, így mondanám: szakszerűen fejtegette ősi vágyait a zenéléshez, a rockhoz, hogyan talált zenészpartnereket, igazi társakat, hogyan próbáltak vég nélkül, játszottak, mígnem a Beethoven nevét viselő basszusgitáros, megunván az underground létet, cserben hagyta őket, finito.

A film másik montázsrétegében pályatársak vallanak: Mácsai Pál, Kézdy György, Lázár Kati, Hollósi Frigyes, Kerényi Imre egybehangzóan tanúsítják, hogy a bensőséges, művészi csöndet "Ivánkában" mérték, egykori kollégájuk a műgond bajnoka volt. Színpadon. Életben. Zenés pódiumon. Mi hiányzott belőle? - kérdezhetnénk félénken. Talán a könyörtelen törtetni akarás. Talán a szittya fennhéjázás.

Portréfilm Tolnai Ottóról (a Hartyándi-Villányi páros munkája). Tolnai Ottó jelenkori költészetünk, (dráma)irodalmunk meghatározó alakja, klasszikusnak is nevezhetnénk, bár ő élénken tiltakozna ez ellen. Ha már jellemezni kell, mondjuk róla, hogy a "lét pásztora", "örök kurkász", mitológiai kalandor, akinek képzeletében s életmódjában a mindennapi tünemények, tárgyak, történelmi fordulatok, magánsorsok kibogozhatatlan szövedékké fonódnak. Emiatt azután eszményi cicerone is álomszerű és igencsak konkrét helyszíneken is. Most Palicson él régi házban. Homokvárnak nevezi otthonát a vészesen szétpergő alapok miatt, s izgatottan kell figyelnie, hogy növények, állatok "megállapodnak-e náluk". Az emberekkel nincs baj. Tolnaiék vonzzák szomszédaikat, mindenkinek van mondandója számukra, örökké ügyleteket bonyolítanak, üzletelnek vagy éppen csak "vidékiesen töltik az időt".

És a történelmi dimenziók? Valaha itt minden Jugoszlávia volt - erőszak, etnikai zűrzavar, háború, kölcsönös kiszolgáltatottság terepe. Mindez "megszólal" Tolnai Ottó prózaverseiben is. Ám magával invitálja a stábot Szabadkára, ahol egyik barátja finom mívű porceláncsészéket gyűjt: mintegy a béke szimbolikus megalapozásául. Egy másik ügyvéd "rendel": jóllehet ügyfelek még sehol.

S a színek. Az indigókék tenger. Tolnai örök visszatéréseinek és vágyott temetkezési helyének színtere, bóra vagy tramontana idején. A messzeségek, ahol már a flamingók térde vöröslik (Afrika vagy a veszprémi állatkert). Sejtjeink - Almási Tamás filmje

Az alkotás méltán nyert fődíjat a szemle zsűrijétől. Almási eddigi elkötelezett oeuvre-jéhez képest is fordulatot hajtott végre, amikor úgy döntött, felvevőapparátusát kitartóan s együtt érzően az életnek rendeli alá. Szigorúbban véve az élet ama menetrendjének, amit lombikbébiprogramnak nevezünk. Hősei esendő házaspárok. Várományos szülők, akiknek természetes úton-módon eddig nem sikerült gyereket fogamzaniuk. Alárendeltebb hősei: orvosok, ápolók, laboránsok, segéderők - a lombikbébi-program kivitelezői. Mindez együtt (beleértve a dokufilmest is) a kölcsönös bizalom terepe. A tudomány, létrehozva a mesterséges megtermékenyítés módszerét, technológiáját, elvben bárki - egymáshoz tartozó nő és férfi - számára biztosítani látszik, hogy petesejtjeik és ondósejtjeik egyesüljenek, s kellő ellenőrzés mellett magzatuk teremjen, növekedjen. Bízniuk kell a módszerben. Egymásban. Egészséges adottságaikban. A gyakoriságban. A "végkifejletben" - ez maga az üvöltve világra kéredzkedő újszülött.

Az élet nem törvényszerűen igazolja vissza a bizalmat. Ahogy a filmben szereplő egyik orvos mondja: "ez nem gyár!", nem mindegyik anya képes megfoganni, az osztódó petesejtet kihordani. Genetikailag sem mindegyik apa-jelölt tökéletes. A program ettől vált szorongató drámába. Almási kamerája tanúskodik: hányszor lehet újra kezdeni? Férjek és feleségek tűrőképessége szinkronban maradhat-e? Ki kit vádol? Mintha a férfiak könnyedebben vágnák sutba apaságukat? A kételyek: valóban életcél a "gyerek"? A program falja az időt is - megéri? Ahelyett, hogy magunkért léteznénk? Esendő polgártársainkat látjuk dúlt, bizonytalan, szorongatott, "nem definiálható" helyzetekben. Ki mi jogon ítélhet, amikor a rendelőben boldog szülők hozzák kontrollra gügyögő gyerekeiket? "Sejtjeink" ítélnek, többes számban. S nem lehet fellebbezni. Almási kamerája csak tanúskodik: végsőkig életpárti.

Dániel Ferenc