Az elmúlt évben, a 32. Magyar Filmszemlén megjelent fiatal rendezõk filmjei (Hajdu Szabolcs: Macerás ügyek; Mundruczó Kornél: Nincsen nekem vágyam semmi, Afta; Török Ferenc: Moszkva tér) kapcsán sokszor, sok helyütt hallhattunk, olvashattunk vitákat mindazon problémákról, amelyeket egy új filmes generáció feltûnése jelent. Valóban generációváltás történt-e? Mennyire járt ez stílusfordulattal? Miben hoznak újat a fiatal alkotók? Milyen pénzszerzési lehetõségei vannak egy eddig nem ismert alkotónak? Milyen a történelemszemléletük? - és folytathatnánk tovább a sort. Az idei filmszemle tovább növelte a bizalmat és a reményt, a Simó-osztály további tagjai jelentkeztek alkotásaikkal, amelyek közül nem egy nagy vitát kavart. Egy biztos: valami elindult.

A magyar film történelem- és társadalomképében fordulat állt be a rendszerváltást követően, még akkor is, ha stílusváltás ténylegesen nem történt. A szereplők és a játékszabályok maradtak, legfeljebb más a ruha rajtuk. A magyar film alapvető erkölcsi dilemmája ugyanaz maradt: a jelen különböző problémáinak megoldása azon áll vagy bukik, hogy meg tudjuk-e emészteni, fel tudjuk-e dolgozni a múltat. A magyar film valamilyen úton-módon a szocializmus évtizedeihez köthető.

Mindenki számára ismert a magyar film jellegzetes háttere: omló vakolatú, szürke, lepusztult bérházak, sörszagú kocsmafalak, elhagyatott vidéki tájak, a puszta és a pusztulás képei. A jól ismert "hungaropesszimizmus" felvételei ezek, s a filmek nagy része is ezen a tájon játszódik, nem tagadva meg a fontos dramaturgiai funkciót a háttértől. A hulló vakolatú, kopottas házak elhanyagolt állapota fontos motívuma lett a kisemberekről, azok frusztrációjáról szóló magyar filmnek, nem pusztán közeg, hanem az ott lakó emberek belső érzéseinek, lelkiállapotának megérzékítője.

(Érdekes ellentmondás ugyanakkor, hogy a külföldi filmesek - az alacsony költségek mellett - a magyar, illetve budapesti helyszínek patinás volta miatt forgatnak szívesen nálunk.)

A Budapest számára világvárosi rangot adó Duna-part és Andrássy út, a valahol a Terézvárosban vagy a Ferencvárosban található szűk, belvárosi utcák és udvarok mellett megjelentek az új Budapest új képei: a bevásárlóközpontok üveg- és fémpalotái, a szupermarketek hatalmas külvárosi terei. Az új terekkel új létélmények is feltűntek, a fiatal filmes generáció saját korosztályának ebben az új rengetegben való bóklászását, kétségbeesett útkeresését mutatja meg.

A fiatalok megdöbbentő alkotásokkal rukkoltak elő az idén is. Őket már nem érdekli az a történelem, ami eddig foglalkoztatta a magyar filmet, ők inkább az utánra, mintsem az előttre összpontosítanak. Ők nem csupán Magyarország, hanem Európa fiataljai is. Az egész világon érzékelhető problémákkal küzdenek, a globalizáció legfrissebb paradoxonával, nem pedig a múlt árnyaival. Miközben a világ minden értelemben megnövekedett, ugyanolyan tempóban kezdett el szűkülni is; a filmeken megjelenő új terek új problémákat zárnak magukba.

Mundruczó Kornél új filmjében, a Szép napokban az egyszerre gazdagodó és kiüresedő világban keresi kallódó hősei helyét. Bevallott alkotói szándék szerint direkt olyan környezetet választottak, ami bárhol lehetne Európában, de a színes és nagyon egyszerű formák mégsem szimbolikusak. A háttér (mosoda, uszoda, kültelki autóbolt, vasúti sínek, parkolók) jellegzetes közege a zsákutcába jutott embert bemutató amerikai filmeknek. A fiatalok világa eddig sosem látott módon nyitott, s mégis egyre inkább bezárul, mint ahogy bezárul az egyén útja is. Őket már nem érdekli a politika, történelem, s az ezekhez kapcsolódó sorsok, őket saját problémáik érdeklik - ezt villantja fel a nézőnek a kiüresedett háttér is. A film hőseivel együtt a kezdetben igencsak szigorú és feszes szerkezet is elcsúszik, bizonytalan lesz, sodródik és zuhan alá a semmibe, a helyszín pedig szürkébbé és bizonytalanabbá válik. Mundruczó képi világa lenyűgöző, a mosoda élénk színei, geometrikus formái az ott lejátszódó jelenet hangulatával együtt mélyen rögzülnek az emberben.

A fiatal filmesek másik jellegzetessége a hihetetlen sokszínűség. Mindegyikük gyökeresen más irányba fordult. A magyar filmek társadalom-, illetve településképével kapcsolatban igen jelentős a már-már minden idők legjobb magyar mozijának kikiáltott, s valóban nagy ujjongást kiváltó Hukkle. Pálfi György filmje balladai tömörséggel mutat be egy, a Viharsarok férfijait arzénnel mérgező asszonyok esetére rímelő falusi történetet, s teszi ezt egy rendkívül finom hang- és képjáték feszes, ugyanakkor nagyon is laza formájában. Igazi mozgókép ez, egyedi és míves munka, visszatérés a gyökerekhez. Nem utolsósorban azonban a Hukkle úgy ábrázolja a magyar falut, hogy annak minden mozzanata derűs, szép és életteli, a karakterek pedig életerősek, néhány közülük nagyon is ismerős. A film mentes minden téves és egyoldalú faluképtől, a film szociológiailag is hiteles tud maradni.

Elindult tehát valami, ami a magyar film sajátosságait figyelembe véve, igencsak jelentős, de az igazi válaszok a jelen kihívásaira még váratnak magukra.
Cigány-kép - roma-kép A művészet egyes vélemények szerint az emberiség álma. Ha valakit mindig felkeltünk, amikor látjuk, hogy éppen álmodna, az illető egy héten belül meghal. A művészet az emberiség álma. Nélküle halottak volnánk. Ahogy az embernek szüksége van arra, hogy az érzékszervei által napközben felfogott millió információ éjszaka sajátos, irracionális képzettársításokban oldódjék fel, ugyanígy a társadalmi feszültségek feldolgozásában is nagy szerepe van a művészetnek.

A művészet nemcsak álom, nemcsak menekülés, nemcsak feloldozás, hanem valóság is. A mindennapi valóság. Muszáj annak lennie. Ez a muszáj a társadalmi feszültségekből, problémákból adódik. Muszáj valakinek megmutatnia, hogy ilyen is van. Muszáj valakinek felkeltenie a figyelmet, s beleordítania a szürkeségbe. Muszáj.

Sára Sándor Cigányok című filmje mostanában állandóan eszembe jut. Eszembe jut az utcán, a villamoson és este is, amikor olvasom az újságot, megnézem a Híradót. Az 1962-ben elkészült film elsősorban hangvételével, illetve magával a témaválasztással hozott új elemet a magyar filmbe. Az első, fotósorozat tömörségű film szükségszerűen nem tudott megoldást találni a cigányság helyzetére, a téma újszerűsége azonban a cigánysággal foglalkozó dokumentum-, illetve játékfilmek sorát indította el, egészen napjainkig. Sára Sándor filmje a témához való közelítése révén példaértékű. Sikerült elkerülnie mindazon hibákat és közhelyeket, amelyek később rendre előkerülnek a romákkal foglalkozó filmekben, s amelyek legnagyobb éltetője a romantika korabeli cigányábrázolás: a sírva vigadó cigánykép.

A romantika korában a cigányember, mint valami "egzotikus fenevad" élt az emberek tudatában. Azóta is számos olyan romantizáló mű született, amelyekben a cigányok mint a természet és szabadság gyermekei jelennek meg, de szó sem esik valós helyzetükről. Ebből a szempontból Kusturica látásmódja is érdekes, hiszen ő megtalálta azt a nagyon vékonyka szálat, ami a két véglet között van, s szórakoztatva tudott elgondolkodtatni a Cigányok idejében, a Macskajajban azonban már ő is behódolt a popularizmusnak.

Eszembe jutott Sára filmje a 33. Magyar Filmszemlén látott egyik dokumentumfilmmel kapcsolatban is. Kőszegi Edit és Szuhay Péter Cigány-kép - roma-kép című alkotásáról van szó, amely film és amely problémakör nagyobb teret érdemelne a magyar médiában. De hát így van ez a dokumentumfilmmel is, úgy általában. A film valami olyat tesz, ami igaziból a legtermészetesebb, de sajnos közben mégis örülünk, hogy végre, ilyen is van! Mondom, ez kellene legyen a normális.

A Cigány-kép - roma-kép című film tizenöt magyarországi roma festőművészt és műveiket, gondolataikat mutatja be. Egyszerűen tehetséges és okos emberek portréit látjuk. Tehetséges és okos nem lehet mindenki, s nincs is olyan nép, amelynek minden tagja ilyen lenne. De minden nép minden tagja: ember. Hát olyan nehéz ezt megérteni, olyan nehéz ezt látni, olyan nehéz felfedezni az embert?

A Cigány-kép - roma-kép jó dokumentumfilm, de ha belegondolunk abba, hogy hány ember látta ezt a témájánál fogva fontos filmet, rögtön felvetődik a média szerepe akként is, hogy ott hogyan jelennek meg a cigányok.

Miközben hazánkban a cigánykérdés egyre fontosabb lesz, az ország egy olyan politikai tömbhöz kíván csatlakozni, amely a kisebbségek ügyét igencsak szívügyének tekinti. Ebből a szempontból kiemelkedően fontos a média szerepe, s annak - elsősorban a vizuális médiára gondolok - komolyan kellene vennie az elmúlt 40 év cigányokkal foglalkozó dokumentum- és játékfilmjeit. Tanulnia kellene Sára Sándor filmjéből!

A roma érdekérvényesítés nem érhet el komolyabb eredményeket, amíg a többségi társadalom cigányságképe meg nem változik, ami nagyon lassú folyamat. Ferge Zsuzsa szavaival élve: a civilizációs értékek nagyon lassan "csurognak le" az alsóbb társadalmi osztályokhoz, és a médiának jelentős szerepe kellene, hogy legyen ebben a "lecsurgásban".

Szigethy Ferenc