Palace Theatre New York
Harmadik éve játsszák az Aidát a Broadwayn, a Palace Theatre-ben, s még mindig majdnem telt nézõtérnek. Elsõ hallásra túl szép a hír: talán Verdi mûvét kiköltöztették a Metropolitan Operából a világ legfényesebb színházi negyedébe, s az átlag népnek játsszák?
Intellektuális vágynak tűnik a két szó: az Aida meg a Broadway, így együtt. A falragaszon azonban ott a realitás: a zeneszerző neve nem Giuseppe Verdi, hanem Elton John. Különbség. Az európai kultúrájú járókelő erre kissé fel is húzza a szemöldökét: "Ez csak musical!"
A szemöldökfelhúzás és a minősítő "csak" szócska azonban a művészettörténet bizonysága szerint ilyenkor nem mindig indokolt reakció. Ha a műfaj alapján mindjárt, s látatlanul becsüljük le az előadást, az esetleg melléfogás. A művészetek történetében figyelmeztető példák akadnak erre bőven.
Jacques Loussier francia dzsessz-zongorista és zeneszerző például egy emberöltővel ezelőtt, Play Bach (Játsszunk Bachot) címmel Johann Sebastian Bach szinte teljes életművét átdolgozta, kicsit dzsessszesre, kicsit ritmikusra, de úgy, hogy a bachi muzsika orgonás fensége megmaradt. Loussier Pulsion (Érverés) címmel kiadott egy hasonló Mozart-átdolgozást is. A Bach-átiratok öt nagy korongjából pedig összeállított két nagylemeznyi kivonatot, beküldte a Francia Akadémia pályázatára, és műfaja ellenére elnyerte vele az akadémia díját.
Elton John Aidája nem lesz soha semmilyen akadémia semmilyen nagydíjának a nyertese, Európában biztosan nem. Még akkor sem, ha Eltont a musical világában kosárnyi díjjal tisztelték meg, mert ez az Aida megmarad saját műfajának esztétikai korlátai között. Pedig az előadás kiemelkedik az átlag amerikai musical színvonalából. Szövegírója, Linda Woolverton, sokszoros díjas és bölcs írónő meghagyta az eredeti Aida-történet gerincét, de modernebb, vagyis levegősebb, pergőbb darabnak írta át, még emberszabásúbb konfliktusokkal, s elnyerte vele a Tony-díjat. A dráma az Aida- Radames-Amneris háromszögre épül, van Nílus-part és rabszolgaság, van piramis és népi szabadságvágy, sőt, van sírkamra is, ahogy Amerikában a dollárral fizető színháznézőt mindennel illik ellátni.
Az előadás messze jobb, mint az átlag musicalgiccs. A dalszövegíró, Tim Rice, Elton John mellett a műfaj másik nagy alakja, aki Andrew Lloyd Webber házi költője (Jézus Krisztus Szupersztár, Színes álomkabát, Evita) elfogadható rímeket költött a műhöz. Csak az ötvennyolc éves Elton John, akinek csupán az Egyesült Államokban 60 millió eladott lemeze szolgálta az újvilági tömegízlést, nem képes e fölé az ízlés fölé emelkedni. Az Aida zenéje tökéletes középszer: nincs benne semmi szabálytalan, semmi rossz, semmi meglepő.
Kiemelkedő viszont Robert Falls rendezése. Ő több szót érdemel: a chicagói Goodman Színház művészeti vezetője, a legjobb rendezésért járó Tony-díj 1999-es nyertese (Az ügynök haláláért kapta), meg még a Metropolitan Opera, aztán a chicagói Lírai Operaház és a svájci Genf operaszínházának állandó vendégrendezője. A rangsor félreérthető, Falls ugyanis nemcsak zenés színházi alkotó. Legnagyobb sikerei prózai rendezések: Az iguana éjszakája, A tetovált rózsa és az Eljő a jeges, amelyek bemutatói után az ő elismerésével volt mindig tele Amerika igényesebb kritikai sajtója. Az Aida világos színpadi helyzetei, feszes jelenetei, s a zenével remekül együtt gondolkodó rendező most is egyetlen hatalmas sodrásban ragadja magával a nézőt.
Van azonban az előadásban egy stílustörés: Amneris alakja. Az őt életre keltő Idina Menzel játéka láttán a magyar néző a pesti Nagymező utcában érezheti magát. Ezt a tragikus szerepet Menzel művésznő olyan helyre-menyecskének fogja fel, úgy mondja el Woolverton szövegét, akárha Magyarhonban az operettszubrett hercigeskedne a direkt jópofaságot elváró publikumnak. Ez az egyiptomi szubrett-királynő annyira elkönnyíti az eladást, hogy musical tragedy-ben ez még a túlzott drámai kultúrával nem vádolható amerikai átlagnézőnek is zavaró, s megkérdőjelezi a produkció több erényét.
Máskülönben Amerikában és ebben az előadásban egyaránt a fénytechnikában rejlik a legfőbb színpadi erő. E technikát már nyugodtan nevezhetjük fénydramaturgiának. Hiszen a modern berendezések ötletes alkalmazása révén a fények nemcsak beleszólnak a miliő megteremtésébe, hanem olykor a szöveg, a zene és a színészi játék mellett, sőt, helyett viszik előre a cselekményt. Önálló művészetté nőtt a világítás, s odakint már végképp nem képzelhető el, hogy a jó fénymester nevét ne írnák ki a plakátokra. Egy példa a nagy kifejezőerejű megoldások közül, amelyek előbb-utóbb éppúgy forradalmasíthatják a színházművészetet, mint egykor a villanyáram színpadi megjelenése: amikor a pribékek betuszkolják Aidát és Radamest a sírkamrába, a kamra hirtelen elkezd kisebbedni, s néhány másodperc alatt oly kicsire zsugorodik, hogy az időközben csillagos menybolttá, világegyetemmé lett színpadi látvány egyik emlékeztető pici csillagává válik. A fényrendező Natasha Katz az Aida-musicalért megkapta a 2000. évi Tony-díjat. Bizony, a modern elektrotechnikának meg a komputernek költészete van.
Az amerikai színház másik nagy erőssége: a tánc. Igaz ugyan, hogy odakint sincs elég univerzális musicalművész, aki egy személyben kiváló énekes, táncos és színművész - persze azért sokkal több van, mint Európában, főképp pedig Magyarországon! -, a táncosok rendkívüli teljesítőképességűek. Magyar néző nem hisz a szemének, ha olyat lát, mint az Aidában láthat: a rabszolgacsoportot játszó tánckar egyik tagja éppen csak lép kettőt, oldalt kitámaszt és megcsinálja a helyből szaltót. E táncosnő Kyra Little DaCosta, aki a Howard Egyetem színész-táncos szakán végzett, s ezzel a szereppel mutatkozott be a Broadwayn. Wayne Celentino, az előadás koreográfusa pedig 1993-ban Pete Townshend Tommy című világhírű modern musical-tragédiájának táncaiért megkapta a legjobb koreográfusnak járó Tony-díjat, s még előbb a Fred Astaire-díjat.
Kiemelkedő színész a gyönyörű New England-i bennszülött lány, Maya Days, aki Londonban éveken át játszotta a Szupersztár Mária Magdolnáját, s ezúttal a címszerepet alakítja. Eszköztelen, mély játékos, nagy kisugárzó erővel, s szépen énekel.
Az Aida tehát kiválik a musicalátlagból, jó előadás, mégis - elfedi a kultúrát. Furcsamód éppen az átlag amerikai közönség miatt. E publikum környezetében ugyanis közel s távol viszonylag kevés az igényes, tiszta zenei kultúra. A jóléti társadalom dollárgondolkodású, s kétszázmilliósnál nagyobb tömege jól el van a szórakoztatóiparral, amiről - színházépületben hozzájutva annak termékeihez - el is hiszi, hogy az színházi kultúra. Nem is az a kérdés tehát, hogy az Aida cím használata bitorlás-e vagy sem. Ebben a közegben inkább az az aggasztó, hogy amikor az amerikai néző az Aida előadásáról azzal a büszke tudattal ballag hazafelé, hogy ő most látta az Aidát, nos akkor lesz-e valaki, aki megkérdi tőle: melyiket?
Földessy Dénes
