Budapesti Operettszínház

Hogy az Operettszínháznak a némelykor nagyképûen pesti Broadwaynek becézett Nagymezõ utcában változnia kell, egy percig sem volt kétséges. Nemcsak a dohos és törött csempéjû mosdókra gondoltak sokan, az épület újjáépítésével együtt a játékmodor korszerûsítése is módfelett idõszerûnek látszott. Az andalítóan rózsa- és bíborszínû s friss aranyozású teátrumba új igazgatót neveztek ki tavaly ilyenkor, a pályázaton szûken, de mégiscsak nyertes Kerényi Miklós Gábort. A szomszédos Operaház vezetõ rendezõje elhagyta az Ybl-palotát (igaz, siettették is), és átköltözött. A hagyományok mértéktartó megújítása várt rá, friss, lehetõleg fiatal közönségréteg meghódítása, és olyan emberek idecsalogatása, akik némi pénzt is költenének egy baráti vagy pártfogói körhöz csatlakozva e költséges mûfajra. A direktornak és részben megfiatalított csapatának be kellett továbbá laknia az elõdje igazgatása idején felújított házat. Az évad elsõ felében hideget-meleget - többnyire hideget - kaptak az új produkciók, nevezetesen a klasszikus Marica grófnõ, a huszadik századi sikerdarab, a Funny girl, és az elõdök emléke elõtt tisztelgõ, nehezen meghatározható értékû Bozzi úr elõadása.

A folytatás repríz és nem eredeti bemutató, de a Lévay-Kunze szerzőpáros darabja, az Elisabeth talán meghozza az áhított sikert és népszerűséget a színháznak. A német nyelvű musical ősbemutatóját 1992 őszén tartották a Theater an der Wienben. A bécsi Naschmarkton álló épületet körbeölelte a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján a haldokló Monarchia szecessziója, már rég nem olyan kiugró épület, mint Mozart korában volt, de a belseje elbűvölő, az akusztikája jó, a színpadgépezetet a nevezetes premier előtt újították föl, így a rendező, korunk egyik legmerészebb egyénisége (legalábbis zenés területen), Harry Kupfer vitte színre a német nyelvű darabot. Kupfer kellett hozzá, hogy a sznob bécsi publikum, amely a Raimund Theaterben és más színhelyeken kellőképpen el volt kényeztetve angol nyelvű világsikerekkel, elfogadja a saját világából való és a saját világát megörökítő darabot. Az Elisabeth-re sem a West End, sem a Broadway nem ütötte rá a pecsétet, mégis látványos nemzetközi karriert futott be, pedig minden szempontból közép-európai történet. Vegyük csak a szerzőket: a magyar anyanyelvű Lévay Szilveszter Szabadkán született - Kosztolányi és Csáth városában, de már a hatvanas években búcsút mondott Tito Jugoszláviájának, s előbb Németországba költözött, majd Hollywoodig merészkedett és filmzenéket komponált. A szövegkönyv írója viszont Prágában sírt föl újszülöttként, majd Münchenben újságíróskodott, azután színházi és tévés librettista lett, megírta Roman Polanski számára a Vámpírok bálja szövegkönyvét (ez a musical is sikeres szerte Európában), majd újra Lévayval dolgozott az Amadeus című zenés játékon.

A tágabban vett Közép-Európa, München-Bécs-Budapest, Bajorország és az Osztrák-Magyar Monarchia a terepe a nyughatatlan császárné, a mű hősnője életének is. Wittelsbach Erzsébet a bajor királyi család oldalágából származott, és mint az európai főrangú családok majd mindegyike, távoli rokonságban állt a császári famíliával. A történelmi legenda szerint nem őt, hanem nővérét, Ilonát szemelték ki Ferenc József hitveséül, bár az újabb kutatások szerint az ifjú uralkodónak úgy mutatták be a két lányt, hogy íme szabadságában áll választani. Nos, akár így volt, akár az utókor rosszmájúsága színezi a történetet, Zsófia főhercegnő tulajdon - szellemileg épnek nem mondható - férje helyébe segítette trónra szeretett fiát, akitől a birodalom dicsfényének fölragyogását remélte. Az a korabeli nyilvánosság számára köztudott volt, hogy a kedves mama egyáltalán nem volt elégedett a renitens - szintén az újabb kutatások szerint mérhetetlenül egoista - Sissivel. Pedig az alapkövetelménynek eleget tett, utódokat hozott világra, leányokat és fiút is, Rudolfot. A trónörökös azonban örökölte a lázadó szellemet anyjától - vélik egyesek. Mások azt állítják: Erzsébet elhanyagolta a fiát. A kellékek tehát együtt voltak és vannak ahhoz, hogy a császárné körül legenda keletkezzék. Egy ilyen sokat sejtető mítosz kifejlődésének a közelmúltban is tanúi lehettünk, noha korunk kommunikációja sokkal mélyebbre képes hatolni a titokzatos személyek magánvilágába - talán le sem kellene írni, Diana hercegnőre, az elhunyt trónörökösnére vonatkozik az utalás. Az emberi természet, úgy látszik, e tekintetben nem sokat változott, a huszadik és huszonegyedik század fordulóján tömegek éreznek olthatatlan vágyat arra, hogy mások életébe belessenek, lásd a százezres példányban fogyó színes magazinokat, amelyek iksz és ipszilon szerelmi kalandjaival, gyermeke születésével, olykor válásával foglalkoznak, azonos szókészlettel, egy kaptafára szerkesztett "kis színesekben".

Visszakanyarodva az Elisabeth-hez, Kupfer olyan előadást hozott létre, amely a musicalprodukciókban megszokott magas technikai várakozásokat is fölülírta. Süllyedt és emelkedett, forgott és lendült a színpad, de nem öncélúan, hanem dramaturgiailag megszerkesztve. Válogatott, nemzetközi szereplőgárdával indult útjára a Theater an der Wienben az Elisabeth, amelynek muzsikája elsőre is fülbemászó, és kitűnően hangszerelt, a zenei arrangement szinte jelenetenként változó, hol patetikus, romantikus, liturgikus hangvételű, másutt népies illetve rockos. Ám ez a zene nagyon közép-európai, nem csoda, ha a családi ünnepeken ma is konflisba szálló bécsieket a kezdeti fanyalgás után teljesen levette a lábáról, hiszen Lehár Ferenc és Kálmán Imre dallamait a magukénak érzik, a kocsmai sramlizenére és pikáns kabarészámokra hasonlító kuplék, mint például a nyilvánosházi, illetve a kávéházi jeleneté, vagy Lucheni II. felvonást bevezető száma, egyaránt ismerősnek tűnhettek. Lévay roppant ügyes mester, a kompozíció szerkezetileg nagyon tudatosan kialakított, a párhuzamos szituációk a zenében is megfelelnek egymásnak. Sissi az első felvonásban lírai dalban kérleli apját, a bohém Maxot, hogy vigye magával a hegyekbe - ugyanez a dallamvilág folytatódik a gyermek Rudolf anyja után vágyódó számában. Prológus és epilógus fogja közre a darabot, különös látomás vezeti be a történetet, jelezve, hogy a fantázia szüleményével és nem históriai revüvel lesz dolgunk, s a zárókép sem tesz valódi pontot a sztorira. Mintha egy korabeli rajzot látnánk, amelyet kedvünk szerint továbbgondolhatunk. Az Elisabeth musical, próza legfeljebb néhány mondatnyi akad benne, mégis hasonlít kissé egy bécsi/budapesti operettre, a primadonna - Elisabeth - nagyszabású áriával fejezi be az első felvonást, parádés toilette-ben.

Nem sokkal a bécsi premier után a Rock Színház csapatával találkoztam a Theater an der Wien nézőterén. Nem pusztán a kíváncsiság hozta őket, a jogok megszerzéséről tárgyaltak. A magyarországi megvalósítás számomra reménytelennek látszott. A Rock Színház ugyan megszűnt, az Elisabeth mégis befutott előbb Szegedre, majd Budapestre. Sem a Dóm téri színpad, sem a Nagymező utcai nem volt alkalmas a Theater an der Wien-beli technikai káprázatokra. Szegő György a harminckét változáshoz nagyon mobil és tágas teret tervezett, s viszonylag egyszerű, az adott helyszínt épp csak jelző eszközökkel bútorozta be a színpadot. Az egyetlen nagyobb építmény egy amorf, torony vagy ha tetszik rakéta forma elem, és egy emelkedő korong. Velich Rita jelmezei természetesen konkrétabbak. Zsófia intrikus személyiségét szép ruhái ellensúlyozzák, és nálunk sem hiányozhat a kosztümkészletből a híres gyémántcsillagos báli öltözet valamint a budai koronázáskor viselt magyaros ruha. A Theater an der Wien gazdagságával a budapesti ötletesség fölvette a versenyt. A Kupfer-produkció egyik címszereplője, Maya Hakvoort Budapesten az előadásban vendégszerepelve legalábbis ezt erősítette meg. Az Elisabeth bécsi búcsúján, 1998 áprilisában egyébként az egyik magyar Sissi, Janza Kata is bemutatkozott. A bécsi publikum könnyes agyőt mondott bálványának, akivel addig majdnem ezerháromszázszor találkozhatott, s aki egy városnyi "alattvalót" szerzett magának: csaknem egymillió kétszázezren látták a produkciót. Hasonló nézőszámmal Magyarország nem dicsekedhet, de a Dóm téren Elisabeth három nyáron át táncolt, az Operettből pedig továbbutazott Miskolcra, ahol 2000 tavaszán ugyancsak a Szegő-Velich-Kerényi-produkciót mutatták be, sok ponton a budapestivel azonos szereposztásban. Eddig még nem volt példa rá, hogy egy sikerült előadás ugyanabban a formában (és ugyanolyan sikerrel) járjon be több magyarországi színházat. Az Elisabeth-nek ez, ha kezdetlegesen is, de sikerült, s minthogy a bécsiek ma is nosztalgikusan emlékeznek a császárnéról szóló zenés játékra, a határhoz közeli győri színház szintén kacérkodott a harmadpremier gondolatával. A döntést nyilván késlelteti, hogy német nyelvterületen ma is látható a musical, itthon magyar szöveggel élvezhető legjobban a játék, legföljebb feliratozással lehetne osztrákok számára vonzóvá tenni. (Bár volt példa rá, hogy külföldi csoportok Miskolcig is elutaztak, hogy láthassák őfelségét.) A darab díszletei jól alkalmazhatóak más színpadi méretekre, Kerényi Miklós Gábor pedig nem színes, zenés történelmi képeskönyvet vitt színre, hanem groteszk elemekkel tarkított, némi malíciával fűszerezett történetet. Hogy a magyar változat más tónusokat kapott, abban jelentős része van a gyakorlott versírónak, Müller Péter Sziáminak, aki Kunze szövegéből fanyar, rockos, de költői szöveget formált. Talán túlzásnak tetszik az Elisabeth magyarországi megjelenését színháztörténeti pillanatnak minősíteni. Legyünk mértékletesek, és tekintsük a zenés színházi fejlődés jelentős állomásának; a zene, az ének és a tánc minősége olyan egységes ebben a produkcióban, amire kevés példa akad. A mostani felújítás mintha régen várt egységbe szervezné az Operett társulatának régi és friss tagjait, a színészi teljesítmények mindenesetre erre mutatnak. Marik Péter Maxa például ezúttal is kitűnő, akárcsak anno, a bemutatón. Zsófia megszemélyesítői a próza világából érkeztek, Molnár Piroska alakítása most is erőteljes, Hámori Ildikóé pedig ironikus - egyik jobb, mint a másik. A repríz címszereplői közül az Elisabeth karcsúságát idéző Janza Kata ismerős, mégis szolgál meglepetéssel, hiszen alakítása, éneklése komoly fejlődést mutat. A hazai zenés színház új üdvöskéjének ígérkezik Polyák Lilla, akiről azt mondják, hogy az előző szezonokban Bécsben dolgozott. Hamvas, Janzánál teltebb, de illúziót keltő figura, erős hanggal, jó énektechnikával, figyelemre méltó színpadi érzékenységgel. Hogy egészen európai színvonalú legyen, ahhoz a mozgásán kellene finomítani. A felújításban nem láttuk viszont Sáfár Mónikát, így emlékeinkben mint a legjobb magyar Elisabeth maradhat meg. Sasvári Sándor - ami fizikai állapotát és kedvét illeti - kiöregedett a szerelmes ifjú császár figurájából, a hajlott hátú, öreg császár alakjában viszont ma is jó. Sajnos nincs, pontosabban a színház eddig nem talált erre a szerepre megfelelő váltó-, illetve versenytársat. Luchenit a premier óta Budapesten, Szegeden és Miskolcon is remek vonásokkal gazdagítva játssza Földes Tamás, a másik szereposztásban Dézsy Szabó Gábor alakítja az anarchistát, egyénien, pikáns karikatúrává rajzolva a figurát. A magyar Elisabeth erőssége a koreográfia is. Gajdos József páratlanul invenciózus és stílusos mozgásokat, látványos táncjeleneteket tervezett. Előtte csak Imre Zoltán volt képes arra, hogy egy nem tisztán táncalkotás, hanem több komponensű színpadi mű lényegi dramaturgiai pontjait így fölerősítse. Gajdos nem könnyű alkotótárs, de érdemes vállalni a vele való konfliktusos együttműködést, mert az eredmény őt igazolja. A társulat összmunkája kitűnő, Kerényi a régi lelkesedéssel sminkelte újra Elisabeth-jét. Megnyugtathatjuk, Sissi nem öregedett, nem szükséges mértéken fölül füstfelhőkbe borítani.

Albert Mária