Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió

A gyermekeit elnyelõ Szaturnusz árnyéka magaslik a rémdráma fölé. Az 1594-re datált Titus Andronicus a szelídebb megfogalmazások szerint "nem teljesen önálló mûve" Shakespeare-nek. A szigorúbbak pedig olyan átírásról szólnak, mely a vége felé egyre jobban elhatalmasodó újraírást jelent. Különös élmény a dadogó darabot elolvasni egy látott elõadás után, s tapasztalni, mennyire igaza van Jan Kottnak, aki az opusról megállapította: "már Shakespeare színház, de még nem Shakespeare szöveg". Ám a dialógusokat követve valóban látni, amint "föltûnik az arany ere", s egyre több helyen kifényesedik az amúgy tarkabarka, rongyolt szöveg.

Akár kölcsönvette, akár kifoltozta a Mester, volt oka rá. A történet szerkezete mindenképpen lenyűgözhette. Ilyen zuhanást, mely a második percben elkövetett botlást követően, meg persze az alapvető alkati "kívülről irányítottság"-ból eredően bekövetkezik, ritkán merészel ábrázolni a színpad. Egyetlen életerős felfelé hajló ívet, egyetlen jóravaló szándékot alig lehet kimutatni ebben az adatok szerint 35 hullát termelő brutális végjátszmában. Titus konzervatív, korlátolt hadfi volta, egész szerencsétlen vérző és érző maga azokra a toronyházakra hasonlít, amiket azért nem lehet tisztességgel sem lebontani, sem renoválni, mert olyan balszerencsésen sikerült a vasszerkezetüket megalkotni, hogy bárhol bontsák is meg azt, azonnal szétpattan az egész épület, s kiszámíthatatlan módon maga alá temeti a környékbeli házakat is.

A "vérirat" - hogy a Vajda Endre fordításában szereplő szót ezennel a drámára vonatkoztatva kölcsönkérjük - most Németh Ákos kamaraszínpadi átigazításában került a Shure szobaszínházának közönsége elé. Az odúnyi szobácskában, Horgas Péter praktikus, sötét terében 7-8 megvasalt hal- vagy vérhólyagforma lámpaféle lóg a magasból. A nyíltszíni gyilkosságokat a fönti baj-zacskók kard általi kiszúrásával jelzik a nézőknek. A szimbolikus akciók során lecsobbanó folyadéközön általában a holtakat éri. Az elhasznált elemeket szünetben fölfrissítik.

Soós Péter szereti ezeket a kongó borzalmú katonadrámákat, mint azt előző munkái is mutatták. Tisztán fölrakott történetet látunk, sarkosra formázott váltásokkal, s ez épp megfelel a montázstechnikával dolgozó műnek. Illetve, megfelelne az alapműnek. Mert Németh Ákos, Falussy Lilla főiskolás dramaturghallgató segítségével egyfajta Shakespeare-intarziát hozott létre, amelynek lamentáló "vendégszövegei" sok esetben megállítják a zúduló cselekményt. Úgy tűnt, főként a Troilus és Cressida sorait applikálja a cselekménybe előszeretettel, s egyéb helyekről származó, veretes szállóigékkel vigasztalja a közönséget, ha azok netán elkeseredtek volna a III. Richárd monológra házilag gyártott, "eldöntöttem, hogy csábító leszek" stílusban előállított prológuson, amit Aaron, a mór (az egyébként kiválóan játszó Bozsó Péter) szájába adtak, bizonyára hogy a figurát előtérbe hozzák s megerősítsék. Ez a megerősítés annyira sikerült, hogy kissé meg is dől tőle a darab.

Tizenöt szereplő szorong a szobában az alvadt vér és a vas különböző árnyalatait idéző ruhákban. Karácsonyi Zoltán tenyérbe mászóan eltalált, kisstílű zsarnok, Dózsa Zoltán az erőteljes és tisztán maradó politikai remény, Pindroch Csaba pedig a tétova megvalósulás. Nagy Enikő és Kovács Ferenc a gyors ecsetvonásokkal fölhordott szerelmespár, Lavinia és Bassianus szerepében végez tisztességes munkát. Tamora királyné szerepét a fiatal és pasztell indulatokkal rendelkező Szőlőskei Tímeára osztották, akiről nehezen képzelhető el, hogy élveteg rosszfiúk bosszúvágytól lihegő tigrisanyja, s a fekete Aaronnak fekete csecsemőt szülő titkos szeretője. Az előadás kritikus pillanataihoz tartozik Aaron és Tamora formális, bár divatos ölelkezés-sora, amely más mozdulatnyelvet beszél, mint amit az előadás fölvezet, s főként, amit a játszók hitelesen megközelíteni tudnak.

Tamora két felnőtt fiát, a Laviniát megerőszakoló és megcsonkító, s mindenben csak kárt tevő két gazembert, Chiron-t és Demetriust Dolmány Attila és Kokics Péter alakítja, látható élvezettel. Különösen e fiúk öltöztetését oldja meg frenetikusan a jelmeztervező Benedek Mari. Felejthetetlen a pirosra kócolt hajú Demetrius vörös metálban játszó farmernadrágja, fölötte kis párducmintás toppal, mely a hasat csíkban szabadon hagyja, s amely fölött a jól ismert két csíkos, nyitott cipzáras, kék melegítő felső adja meg a végső döfést a hitetlenkedő tekintetnek. Benedek Mari megint remekelt. Pedig milyen egyszerűek és szűkszavúak ezek a ruhák, mégis, valóságos jellemtanulmányok.

Stohl András paprikavörös bőrszerelésben indul neki saját kálváriájának, hogy mire félőrült szörnyszakácsként föltálalja Tamorának és uralkodói férjének a nő két pástétommá zúzott fiát, furcsa, térdig érő, szürke hálóingszerűségben végezze. A színészi erőkben nem különösebben bővelkedő előadás tartóoszlopa Stohl András, Titus Andronicus szerepében.

Nem volt véletlen az ő kiválasztása erre a feladatra. Stohl erős és férfias, jó ritmusban és jó hangsúlyokkal beszél (pillanatnyilag ha fél tucat férfiszínész képes erre az ő korosztályából!).

S azon az előadáson, amelyet én láttam, megrendítően és igaz módon játszott. Ha ő színpadon van, érthető lesz, hogy Soós Péternek mi gondja van a világgal és mindennapjainkkal. A római horror dúlt és világtalan borzalmának ritmusa ijesztően ismerőssé lett számunkra is. Nem tudni, mekkora lesz az ütés, de jönni fog. Megtanultuk. Látunk zuhanni embereket, s látjuk dagadni meggondolatlan tettek lavináit. S fenyegetően öröknek tűnik mindez.

Mintha azonban a rendező nem érezné, hogy a többszereplős jelenetek hosszú csendjei nem rendelkeznek elegendő mélységgel. Nyújtja, nyújtja a pillanatokat - vagy négy ilyen hosszú, akart csend van kikalapálva az előadásban -, s nem veszi észre, hogy az adott színészi erőkkel ez nem teljesíthető, mert sokkal hamarabb szétfoszlik a helyzet. A végén, az utolsó gyors mészárlás-sorozatot ebben a játékstílusban bizony nehéz komolyan venni. Ami hatás a színészi jelenlét ereje és a ritmikai pontosság hiánya miatt nem állítható elő, talán pótolható lett volna dinamikusabb és átfogóbb térszervezéssel.

Aligha fog a játék a szezon legsikeresebb produkciójaként befutni. De a vállalkozás hozzásegít ahhoz, hogy újra megrendüljünk, látván, mekkora kövekkel dobálózott a szerző, ha csak úgy fél kézzel játszott. Erősebb ritmussal bíró előadásban azonban a játszók csapata is erősebbnek mutatkozhatna. A magvas szállóigék eredete, a shakespeare-i életművön belüli vagy éppen kívüli hovatartozása pedig több napra való fejtörést eredményez kíváncsi szövegvadászoknak.

Gabnai Katalin