Nemzeti Színház

Szikora János szerencsés rendezõ, mert pályakezdõként, avantgárd amatõr rendezõként máris lehetõséget kapott tehetsége bizonyítására. Déry Óriáscsecsemõjének színpadra állításával váratlanul és nem levelenként kapta kortársaitól és a szakmától is a borostyánt. Korai Kafka-rendezésével folytatódott az a diadalút, aminek a szokatlan lélektani, dramaturgiai felszültséget teremtõ Nádas Péter-i Takarítás volt a csúcsa. Szikora szerencsés rendezõ, mert jó idõben rendezhetett Pécsett, Miskolcon és Gyõrött, azután pedig hervasztóan hosszú várakozás nélkül, éppen idõben "felérkezett" Pestre, a Vígszínházba. Repertoárja Vörösmartytól Kárpáti Péterig ívelt, és szinte minden Szikora-bemutató feltûnést keltett. Szolnoki Amadeusát azután tomboló közönség és elégedetlen kritika fogadta. Úgy tûnt, hogy sikerek, díjak közepette is, valahol (többnyire) gellert kapott Szikora szerencséje. Mert esztétikai szándékát, legizgalmasabb ötleteit többnyire szorító körülmények, elkerülhetetlen szereposztási kompromisszumok következtében csak feliben-harmadában sikerült megvalósítania. Késõbb feltehetõen ennek (pontosabban: a kudarcokat is számon tartó, ambivalens fogadtatásnak) a következtében, kialakult benne valamiféle sértett, védekezõ-hárító magatartás. Az Amadeus negatív kritikai visszhangját és nézõtéri sikerét szembesítve már nemcsak a kétféle fogadtatás közötti szakadék ijeszti - nem alaptalanul! -, de azzal támad, hogy "a kritikusok saját gondolataikból gyártott ideológiákkal vernek éket a látott élmény és önmaguk közé". (Magyar Hírlap 2001. június 19.) A számára alapvetõen sikert hozó Pécsi Országos Színházi Találkozó idején Szikora már számol azzal, hogy következõ, sorsdöntõ szakmai lépésével, az új Nemzeti Színházban elvállalt Tragédia-rendezéssel haragot, féltékenységet, fél életre elegendõ parazsat gyûjthet a fejére. Nem tévedett.

A minden korábbinál pazarabb és pazarlóbb lehetőség, a színházi körökön túlgyűrűző figyelem, a Szikora részéről kihívásnak minősíthető nyilvánvaló politikai gesztus már a lehető legszerencsétlenebb szerencse: a bemutatónak a színházi világban már akkor botrányszaga volt, amikor még csak a művészi felkészülés izgalmát elfedő, látványos pr-gesztusokat követhette a sajtó. A Madách-emlékhelyre kitelepített, reklámcélokat szolgáló álpróbákat nem alaptalan gyanakvás, a sokak számára meghökkentő szereposztást bizalmatlanság, a szűkös színházi világunkban szokatlan költekezést pedig indokolt irigység kísérte. A premier váratlan bukással, botránnyal fenyegető televíziós közvetítése egyszerre tűnt politikai kampányfogásnak, dilettáns, színházgyilkos vállalkozásnak, és a szervezőket (valamint a közreműködőket) a közönség szemében egyértelműen kompromittáló, jól fizetett "hiúság vásárának".

Pap Vera, Alföldi Róbert és Szarvas József | Fotó: Csúcs Krisztina

Szikora szempontjából azonban "bejött" ez a kudarc. Kiderült, hogy a kritika által joggal vitatott és elmarasztalt produkció nem a hatalom előtt gazsuláló udvari művész (ideológiai, esztétikai) árulását, hanem a lehetőségekbe beleszédült, ám a maga művészi útkeresésében következetes rendező tehetségének pillanatnyi állapotát bizonyítja. Így azután az ünnepélyes, protokolláris lovaggá ütés - amit egyesek vártak, mások féltek - elmaradt. A felháborodók, dühödten vagy éppen sértetten tiltakozók nem a művet és a művészetet féltő értők, hanem a bennük élő megkövesedett klisékhez ragaszkodó, konzervatív nézők közül kerültek ki. Akik az előzetes hírverés alapján arra vártak, hogy a kormányzati ünnepnek szánt színházavatón majd egy jól fésült, tömjénillatú, tradicionális előadásnak tapsolhatnak, azok a látottakat saját világnézeti elvárásaikat keresztező provokációnak érezték.

A televíziós közvetítés, ami a valóságosnál is gondolattalanabbnak és átgondolatlanabbnak mutatta az előadást, egyszerre volt szakmai kudarc és társadalmi siker. Nem emlékszem színházi vállalkozásra, ami ilyen mértékben megmozgatta, felkavarta és megosztotta a közvéleményt. Grotowski, Mnouchkine szakmai etalon lett és maradt. Peter Brook zseniális Lear királya évekre szóló beszédtémát és szakmai tanulságot kínált a színházértő és szerető közönségnek. Az ember tragédiája televíziós közvetítését viszont az autóbuszon szidták, és a fodrásznál dicsérték. Annak is határozott véleménye volt Szikoráról és színészeiről, aki utoljára érettségi tételként találkozott öt, tíz, vagy huszonöt éve a Tragédiával. Ez pedig - akár politikai manipuláció, akár a színpad és a nézőtér között támadt szakadék következménye volt - mindenképpen izgalmas szociológiai jelenséggé lett, ami többek között a közvélemény tematizálásának lehetséges módozataira vetett éles, némileg (el)vakító fényt.

Több mint egy hónappal a bemutató, hetekkel az egymásnak is ellentmondó kritikák megjelenése után, amikor az elhanyagolhatatlan "nagyérdemű" hangos és felemás kompetenciájába kapaszkodva még mindig többnyire csak a képernyőn látottakra hivatkozik, talán elérkezett az idő "sine ira et studio" szólni a két szakma, a színházi és az építész világ reményeit meghazudtoló, létező Nemzeti Színház nyitó produkciójának egy protokollmentes, hétköznapi előadásáról. Szikora János nagyra törő és félbetört rendezői teljesítményéről. Amihez persze utólag is ugyanannyira hozzátartozik az ekhós szekéren szervezett telt ház, mint a pesti viszonylatban szokatlanul kiöltözött, hosszú ruhás, lurex tunikás, itt-ott csokornyakkendővel ünneplő közönség. A többség feltehetően inkább az eseményre, az ízlését fenntartás nélkül kiszolgáló díszletteátrumra volt kíváncsi, mint magára az előadásra. De a kritikus most már igazán nem a publicisztikai viharok élezésére vagy enyhítésére, hanem a látottak objektív megítélésére hivatott. (Kérdés, hogy képes-e rá egyáltalán. Függetlenítheti-e magát 2002-ben egy, korábban Bán Ferenc díjnyertes tervének megvalósulását sürgető pesti polgár bírálóként a baljós előzményektől és a várható, kiábrándító következményektől, Szikorának az "átfogó negatív hadművelet" rémképét a falra festő víziójától, a bemutatót elborító, és azóta is alig csituló indulathullámoktól. De legalább tegyünk rá kísérletet.)

Ismerjük el, hogy Szikora Jánosnak minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis volt koncepciója, szuverén víziója, lenyűgöző látomása is Madách remekéről. A leglényegesebb, meghatározó gondolat, hogy elvetette és felbontotta a Tragédia történetiségét, vitába szállt a kronológia logikájával és a múltat többé-kevésbé következetesen, dinamikusan keresztezte a jelennel. A mű historikus és illusztratív jellegével ily módon polemizálva, a rendező merészen közelíti hozzánk az első emberpár hányódását és keserves tapasztalatait. Ez a törekvés önmagában dicséretes, a problémák a megvalósítással kezdődnek, főként amikor a szokatlan időrendben lassanként eligazodó néző a hősök átélt drámáját keresi az előadásban. Akkor a tájékozatlan, "naiv" néző és a művet alaposan ismerő, értő számára is kiderül, hogy hiába az elvontan és emblematikusan több korhoz is kötött látvány, hiába a szokásosnál nem jobban meghúzott madáchi szöveg, Ádám és Éva Szikoránál "megússzák" a valódi drámát.

A rendező koncepciójának nyilvánvalóan lényegi eleme, felvállalt munkahipotézise volt a főszereplők kiválasztása. Amikor kritikusai szemére vetették Szikorának, hogy Szarvas József és Pap Vera személyében látszólag kisszerű, középkorú, kőbányai lakosokkal - mások szerint kallódó homelessekkel - képviseltette az emberiséget, elképzelem, hogy nem tiltakozott, talán még rá is bólintott a jellemzésre. Víziójában valóban nem romantikus hősök, hanem hétköznapi emberek, közeli ismerőseink élik át az emberiség történelmi próbatételeit. Nem valamiféle szereposztási kompromisszum eredményeként, hanem mert a rendező abból a köztudott, ám nem mindig értékelt tényből indul ki, hogy a kisembereknek - horribile dictu, a kőbányai proliknak is - lehet megrendítő, végletes személyes tragédiája. Ők is szerethetnek eget-földet betöltő, viharos szenvedéllyel, elszakíthatja oldalukról szeretteiket a történelem és a politika. Megszenvedhetik a maguk életének keretei között, a maguk sorsában a rabszolga nőjénél, vagy Miltiades nejénél mélyebben, Müller Borbálánál keserűbben a nagybetűvel írott Ember megmérettetését és tragédiáját is. Szarvas Józsefből és Pap Verából azonban mintha hiányzott volna az erre való hajlandóság. Inkább csak megtörtént velük nyílt színen a történelem, csak bámészkodtak, sodródtak, kínlódtak anélkül, hogy valóban átélték volna a rájuk szakadó emberi drámákat. A tehetség hibádzott vagy a szándék? Megkockáztatom, hogy legalább fele részben a színpadi alakításhoz elengedhetetlen idő. Nem mintha túlságosan rövid lenne az előadás - éppen ellenkezőleg. Viszont feltételezhető, hogy a képek és kellékek, a folyamatosan premier plánba tolakodó látványelemek működtetése nemcsak a próbákon vette el az időt a színészi játéktól, de az előadáson is. Hiányérzetem, ami az első színeknél még csak felbukkant, jelenetről jelenetre nagyobb lett, a falanszternél már bosszúsággá erősödött. Érthetetlennek véltem, miért foszt meg bennünket a rendező a rámért csapás alatt szenvedő Éva közvetlen látványától. Mi lehet az oka, magyarázata annak, hogy az előadás csak a technika által közvetített árnyalakként kényszeríti Pap Verát a gyermekétől megfosztott anya sorsának elviselésére?

Jelentem tehát, hogy nem vitatom: kortársaink, sőt a kőbányai kisemberek, homelessek is szembesülhetnek az emberiség nagy próbatételeivel. De csak akkor, ha egyénenként felmérik, felfogják, vagy megérzik, hogy sorsuk a tét. Az viszont már megkérdőjelezhető, hogy elfogadhatjuk-e a kőbányai kisember szintjén a tudomány nagy reformgondolatait képviselő Keplert. Nem a hősök szálfatermetét, szobor alkatát, öblös hangját és túl artikulált beszédét hiányoltam a színházban, hanem a léleknek a szenvedésre való fogékonyságát, a szellem gyúlékony, és a néző együttérzését is lángra lobbantó tüzét. E nélkül nem csak az első emberpárnak nem sikerül eléggé azonosulnia fajtája sorsával, de a nézőnek sem a hősökével. Ez pedig nagy veszteség, még akkor is, ha Szarvas József és Pap Vera egyébként igyekeznek halandó létüket, összekapaszkodásukat lírai eszközökkel is minél hitelesebben érzékeltetni.

Másoknál - Bodrogi Gyulánál, Básti Julinál - az empátiamentes magamutogatás viszont egyenesen kínos. Az előbbi, Michelangelo a széklábfaragás kínjába beleroppanó óriás helyett képregény-, illetve képernyő-karikatúraként mondja fel a szövegét. Básti Juli harsány Hippiája pedig a szó régen túlhaladott értelmében vidéki teremtés, régi regények kávéházi kasszírnőjére emlékeztet, énekes teljesítménye pedig olyan, mintha soha sem játszotta volna el Kocsma Jennyt a Katonában - zseniálisan.

A népes és vegyes, egymáshoz alig-alig illeszkedő alakításokból szervezett együttesben egyedül Alföldi Róbertnél érződik valamiféle átfogó, intellektuális, szerepalkotó igény. Ő az, aki fegyelmezett iróniájával többé-kevésbé következetesen kommentálja a színpadon történteket, olyannyira, hogy kíváncsisága, kételkedése már-már szellemi rokonunkká is teszi. De valami nagyon lényegessel mégis, ő is adós marad. Nem hiszi el, vagy legalábbis nem győz meg arról sem, hogy a lábát megvető tagadás, amit Luciferként képvisel az égben és a földön is, a rációt, a haladást szolgálja, de arról végképp nem, hogy majdan ez a tagadás képessé válik a megtagadott világot is megdönteni. Márpedig Szikora koncepciójából alighanem ez következett volna. Egy, az Isten létét tagadó, vagy talán inkább kafkai bizonytalanságban lebegtető, a hitet megkérdőjelező Tragédiában Lucifertől elvártuk volna a modern ember szkepszisének, racionalizmusának, lázadó merészségének érvényre juttatását. Alföldi Róberttől pedig tehetsége és formátuma alapján ezen túl még elvárható lett volna egy olyan szuverén, emblematikus Lucifer-figura megteremtése is, mint amilyenre például hajdan Major Tamás vetemedett. Vagy hogy főszereplője és irányítója legyen a madáchi mű újraértékelt szellemiségének, mint Gábor Miklós puhakalapos, ballonkabátos Lucifere volt Zalaegerszegen, Ruszt József rendezésében. Rájuk kettőjükre, és még sok nagyszerű Luciferre évtizedek múltán nemcsak azért emlékeznek a nézők, mert Lucifer köztudottan a Tragédia legjobb szerepe, hanem mert a sátán képviselőjét játszó nagy színészek általában sűrítve hordozták a mű és az előadás éppen aktuális, a rendező által felvállalt gondolatiságát.

Ezek után nagy kérdés, lehet-e ennyire súlytalan színészi alakításokra építve, valóban súlyos előadást létrehozni.

A válaszom egyértelműen: nem.

Ez azonban korántsem jelenti a produkció egészének teljes elvetését. Már csak azért sem, mert a Szikora komponálta mozgalmas színházi freskó lenyűgöző, és csak néha tűnik tartalmatlan önmutogatásnak. Az általa létrehozott, színben-formában tetszetős, csillogó-villogó filmes (vagy éppen cirkuszi) plánoknak többnyire megvan nemcsak a megfejtése, de a logikailag kódolható, eszmeileg elfogadható értelmük, üzenetük is elgondolkodtató. Az előadás - Márta István mozgalmas muzsikájával összhangban - olyan folyamatos látványfesztivál, amelynek keretében a rendező hatásos jelrendszerrel és dinamikus mozgással, változatos koreográfiával gondoskodik a néző figyelmének lekötéséről. Szikora Tragédiáján ugyanis lehet vitatkozni, itt-ott bosszankodni, de unatkozni - soha!

Akadnak persze - főként a lapokban közölt konsternált olvasói levelek széplelkű szerzői között -, akiket eleve ingerel a rendező vállalta anakronisztikus motívumrendszer. Akik beleborzonganak, hogy az arkangyalok mikrofonon keresztül szólnak az égi gyülekezethez - csak Lucifer mikrofonját kapcsolják ki azok, akik legszívesebben elhallgattatnák őt -, és rosszallják, hogy Ádám a Fáraó trónján ülve üvegből issza a Kőbányai sört. Engem, bevallom az efféle ötletek nem riasztanak. Még az eszkimó jelenetben előtérbe állított tévé, és az Évát szépítő szolárium sem háborít fel. Legfeljebb akkor, ha egy-egy képben az eredetiség hiánya koptatja a varázst. Különös módon az idősíkoknak éppen a legmeghökkentőbb, legszemtelenebb felrúgása hatott az előadásban a legmeggyőzőbbnek. Emlékezetes, sokatmondó kép, amikor Évát a suhanó metró szállítja, szakítja el párjától, vagy Miltiádész Görögországában leszáll a kíváncsi turistákat szállító repülőgép. (Ez utóbbi jelenet a földre szállással sem ér véget, mert a hős honfitársai ezek után haszonleső bennszülöttek módjára, maszkban eljárt szirtakival szórakoztatják a bámészkodókat.) A látvány bizarr, a zene és a koreográfia nemkülönben. Ezeknek is köszönhető, hogy a fogyasztói társadalom leleplezett és kipellengérezett neobarbársága kiábrándítóan, kegyetlenül mulatságos.

De akadnak Szikora Jánosnak a későbbiekben ennél felzaklatóbb ötletei is. Amikor a római szín mártírjelöltjei a kereszténység védelmezőiből auschwitzi lágerlakókká változnak, a hullaszállítók keserves vánszorgásának látványa akkor is belénk hasít, ha maga a színpadi metamorfózis nem tűnik egészen logikusnak. Viszont amikor a deportálásra várakozó rómaiak slágerzenére, tele bőröndökkel vonulnak a lágerbe, a Zsolt Béla Kilenc kofferének világát idéző, groteszk haláltánc hangulata némileg ellentmond a történelmi jelenet belénk ivódott emlékének, üzenetének. Még akkor is, ha tudjuk, hogy nyugati országokban így, vagy így is utaztak mit sem sejtő polgárok a halálba. Nálunk a marhavagonokba zsúfolt áldozatok gyötrelmes víziója valahogy jobban megfelel nemzedékünk közös emléktárának.

Megkülönböztetett szerepet szán színházában Szikora a filmnek. Nemcsak bevallott szándék szerint, amit Milorad Krstić díszlettervező a "multiplex mozi vagy Nemzeti Színház" közötti választásra egyszerűsít, hanem rendezői víziójának dinamizálásában is. A díszletként, elválasztó elemként alkalmazott vetítésnek sokszor tagadhatatlan hatása, szuggesztiója van. A nézőt letaglózta a mindent - országot, életet, embereket - eltipró, a vásznon csak félig látható lovashadsereg feltartóztathatatlan vonulása. De ez a metafora mégis túl általános, már-már kopott, és ezért bennünk sem képes új, eredeti asszociációkat ébreszteni. A képsor elég hosszú ahhoz, hogy megszokjuk, és végül inkább csak beletörődünk a látványba, mint korábban a színpad sarkában hivalkodó, felnyergelt paripa tartalmatlan - vagy legalábbis számomra érthetetlen - jelenlétébe.

Szarvas József, Básti Juli, Pap Vera és Alföldi Róbert | Fotó: Csúcs Krisztina

A történelmi kulcsjelenetek között hagyományosan a leggazdagabb a londoni. Szikora János már korábban polémiába keveredett az ezt méltató, vitató kritikusaival, hogy tudniillik szabad-e, jogos-e saját magától színpadképet plagizálni. Szerintem: szabad, vagy legalábbis nem tilos! Annak eldöntése, hogy egy-egy vizuális idézet alkalmazása indokolt-e, vagy eléggé elegáns mindig a "másodlagos hasznosítás" művészi érvényétől függ. Hiszen egy régi ötlet éppoly sikeresen jelenhet meg a rendező személyiségétől elválaszthatatlan védjegyként a színpadon, mint új tartalom hordozójaként, egészen más dramaturgiai összefüggésben, sőt stílusban is. Ezúttal Szikora korábban - Déry darabjában - oly izgalmasnak érzett, feltűnést keltő "osztott tablója" Madách művében is izgalmas lehetőséget ígér. A villanyfüzérrel rekeszekre osztott, hatalmas lakómasina ma egyszerre idézi korunk illúziókkal fényesített panelbirodalmait és a sokakat csábító eljövendő plázavíziót. Az egyik kockában a karácsonyi szentháromság megelevenedő olajnyomatát, a másikban Batman filmbéli etalonját fedezhetjük fel, míg a jelenetben fontos dramaturgiai szerepet is betöltő jósnő az egyik földszinti kalitkában, korszerű módon komputerben keresi a jövendőt. Ezáltal viszont a díszletelemek és a darabhoz tartozó dialógusok szinte közös nevezőre kerülnek. S bár a képek együttese ezáltal megmarad az ötletparádé szintjén, időközben a szervetlenül egymás mellé helyezett képek is könnyebben szervesülnek, mint a villamosszékbe parancsolt Ádám dramaturgiailag logikátlan kivégzése. Mégis, a jelenet szellemi deficitje igazából akkor bukik ki, amikor Madách legszebb kórusszövege ("Zúg az élet tengerárja...") ripacs módon prezentált szólóelőadásban önmaga paródiájává fajul. A kapitalizmus erkölcsi rombolásának általános megbélyegzése manapság nem tűnik olyan eredeti közlésnek, ami az elveszett költészetért kárpótolna bennünket. A későbbiekben egy repülőről a színpadra hajított óriási, maslis ajándékdobozok az elviselhetetlen világ tetszetős építőkockáiként rendeződnek sorba. Csak éppen ebben a jelenetben nincs igazán tere, jelentősége az efféle passzív, karitatív dobozolásnak. Még akkor sem, ha tudomásul vesszük, hogy Szikora mindezzel egy eléggé tetszetős, geometrikusan kiépített játéktér alakítását szolgálja, és így képzelte megoldani - vagy megkerülni - a szereplők sírba szállásának konvencionális látványát. A meghökkentés sikerült, csakhogy általa sikerült sarkaiból kifordítania a Madáchnál fizikailag is, rituálisan is egységes, súlyos tartalmat kifejező képet. A Nemzeti színpadán ezúttal a meghalni készülők meghökkentő módon, lépcsőn másznak fel, a maguk ásta sírgödörbe. Csakhogy ez az aktus így túlságosan prózai ahhoz, hogy Éva glóriás felemelkedésének méltó hátterét, eszmei ellentétét érzékeltesse.

Szikora kifogyhatatlan fantáziájából annyi ötlet pattant ki munka közben, hogy a néző, a kritikus legszívesebben valamiféle fékező, fegyelmező kontrollért kiáltana. A rendezés műhelytitkainak ismerete nélkül persze csak találgatni lehet, vajon hallgatott volna-e a rendező Telihay Péter dramaturgra, Schwajda Györgyre vagy másokra - esetleg a pályatárs Luciferre, ha megpróbálják legalább a következmények nélküli, öncélú ötletektől megóvni. Ehelyett azt láttuk, hogy a fantáziadús díszlettervező, Milorad Krstić, akinek a szeme előtt az a cél lebegett, hogy "a fiatal generáció inkább ide akarjon jönni, mint egy plazába", maga is újgazdag mámorral tobzódott a lehetőségekben. Tresz Zsuzsa a hétköznapitól elrugaszkodott, dekoratív, de össze nem igazán illő jelmezeit néha akkor is megspékeli valami meghökkentő ötlettel, ha annak sem funkciója, sem értelme nem világos. Az arkangyalok szárnyas, parolis tábornoki kosztümje még szerves alkotórésze lehet az ateista, antimilitarista Tragédia vizuálisan is megjelenített társadalmi struktúrájának. De hogy Lucifer miért kapott két saját, épp karja mellé, jelmezét dekorálandó még kettőt, amelyek aztán összefonva, mozdíthatatlan övként díszítik köntösét - nem sikerült megfejtenem. (Ám a kérdés túl profán ahhoz, hogy Keplert sértsem vele, hiszen könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, és még a képernyőről időnként ránk mosolygó Bambi is tudja a választ.)

Lejáratott, de ez esetben érvényes szentencia, hogy "kevesebb több lett volna". Szikora a műsorfüzetben azt vallja, hogy megpróbálta hatni hagyni magára azokat a műből érkező sugallatokat, tanácsokat, amiket maga Madách ajánlott fel Tragédiájában vagy annak margóján a színháznak. De mintha a tarka és bölcs tanácsokba, burjánzó ötletekbe belefeledkezve, nem bízott volna a maga szelektív hallásában, a totalitás eszméjének bűvöletében, és ezért tudatában minden instrukció, ötlet egyformán felerősödött. Feltételezhető, hogy ha Szikora rendezőként következetesebben mer válogatni, ha valamivel szigorúbban és fegyelmezettebben ellenáll a technika és az eszközök csábításának, ha nem köti le figyelmének, érzékeinek túlságosan nagy részét a technika és az apparátus működése, akkor következetesebben sikerül valóra váltania azt, amit ígért. Egy, a konvenciókkal dacoló, merészen jelen idejű, új ezredévi Tragédiát. Ami nem (csak) az első emberpár tévelygéséről, hanem a mi megcsalatásunkról, kiábrándulásunkról is szól egy olyan világban, amelyben a cégtáblára szorult, elnémult az Isten, s ha van is megváltás, azt nem a vetített szövegből is kicenzúrázott zárómondat, hanem az égi-földi vándorlásban beszennyeződött emberek szerelmes összekapaszkodása ígéri.

Nem csodálkoznék, ha Szikora János egyszer, kevésbé hektikus időkben, önmagát a külső politikai elvárásoktól, indulatoktól és teátrális kísértésektől egyaránt függetlenítve, ezt is megvalósítaná.

Földes Anna