A hírverés egy igen érdekes, mondhatni alternatív formájával övezetten került sor a Béjart Ballet Lausanne budapesti vendégjátékára idén februárban. A táncmûvészet élõ legendája, az idén hetvenötödik születésnapját ünneplõ nagymester a MAGYart, a 2001-es Franciaországi Magyar Kulturális Évad valóban impozáns programsorozatának záróeseményeként érkezett társulatával Budapestre.

A "királyi vizit" körül valami furcsa, szokatlan csend honolt. A három estén, a Vígszínház színpadán bemutatott programot a legutolsó napokig nem hirdette plakát, és bár Béjart jövetele hatalmas szenzációnak ígérkezett a táncművészet rajongói számára - a nullára redukált reklám ellenére is gyorsan terjedt a hír -, nagyszámú "bennfentes" számára a tény, hogy Budapesten a mester is jelen lesz, csak a sajtótájékoztató első perceiben derült ki.

Amire viszont mindössze a szaksajtót nem sikerült meghívni - egy-két kivételtől eltekintve előttük a nem mindennapi találkozási lehetőség ténye és időpontja rejtve maradt. Talán emiatt is történhetett meg, hogy a tájékoztatón összesen két, enyhén szólva kevéssé érdekes kérdést sikerült Maurice Béjart-nak feltenni.

A találkozón a mester mellett helyet foglaló Rockenbauer Zoltán vitte a prímet: a világ legrangosabb koreográfusának jelenlétében megtartott, hosszadalmas beszédében a MAGYart eredményeit taglalta. Végighallgathattuk a kulturális évadot számokban. Az elismerésre méltó látogatószámok, az eseményekről írott publikációk mennyisége, hangvételbéli osztályozása, a MAGYart idegenforgalmi mutatókra gyakorolt, részletekbe menően ismertetett hatása, vagyis a komplex mérlegvonás sokadik percében már nem lehetett másra gondolni: miért itt és miért most?

A miniszter által elmondottak nyomtatott formában a kiosztott sajtómappában is megtalálhatók voltak, akárcsak a MAGYartról készült részletes, tizenöt oldalas beszámoló. E szövegek mellett pedig ott lapult egy vézna, slamposan, dilettáns módon szerkesztett brosúrácska - a műsorfüzet - a lényegről, a Béjart-társulat programjáról. A kiadvány elején költői, miniszteri szavak az évadról, az internetről egy az egyben leszedett Béjart-életrajz, amely csak olyan "apróságokat" nem tartalmaz, mint a mestert Magyarországhoz fűző alkotói-személyes szálak sokasága ( Markó, Győri Balett, az általa felhasznált Bartók-művek stb.), annak az említése, hogy ugyan Béjart lausanne-i társulatával először látogatott ide, de bő két évtizeddel ezelőtt, akkori társulatával, az átkosban már bátorkodott hazánkban is bemutatkozni. (Megjegyzendő, erről az 1981-es vizitről a gyatra kiadványból dolgozó napilapos újságírók egyike sem tett említést...) Ellenben e szövegből is egyértelműen kiviláglik egy megkerülhetetlen tény: Béjart-t a "MAGYart"-ot vendégül látó Franciaországhoz évtizedek óta immár semmi sem köti. Három iskolája Belgiumban, Marokkóban és Svájcban működik, társulatát másfél évtizede hozta létre lakhelyén, Lausanne-ban.

Rendkívüli élmény volt e korszakos alkotót és alkotásait hazánkban látni, ám a koncepció, amelybe látogatását beleszerkesztették, kissé instabil. A sajtóesemény mélypontját a negatív publikációk miniszteri ismertetése jelentette: Rockenbauer Zoltán külön kiemelte az Élet és Irodalom és a Havi Magyar Fórum írásait. Mellette a világ leghíresebb táncalkotója ült elegáns értetlenséggel. A miniszter felszólalását követően Rubovszky Rita (a Fidesz- MPP képviselőjével fennálló névegyezés nem a véletlen műve), a Hungarofest Kht., a szervezést és a programok konkrét lebonyolításának feladatát a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának megbízásából végző intézmény vezetője beszélt. Rövid köszöntőjében megindultan mondott köszönetet Szabó Miklósnak, a MAGYart programtervező miniszteri biztosának a szíves megjelenésért, ami az említettnek a rendezvény profilját tekintve minimum kutya kötelessége volt.

A főpróba is bővelkedett meghökkentő epizódokban: a pontos kezdés idején a Hungarofest egyetlen munkatársa sem jelent meg a Vígszínház épületében, az ajtóban egy kedves, zavartan kezét tördelő jegyszedő néni próbálta állni a sarat, de hiába, mert ő sem tudott semmilyen információval szolgálni. A többszöri akkreditáció ellenére a próba első órájában az lépett be a színházterembe, aki akart. A kontrollálatlan helyzet nyomán ki-be jártak a fotósok, forgatócsoportok, olyannyira zavarva a munkát, hogy egy pillanatban Maurice Béjart-nak kellett székéről felpattanva megfegyelmeznie a térbe-próbába becsörtető kamerásokat (konkrétan az utoljára érkező leghangosabbakat - a felségjelzés alapján a m1 munkatársait). Ekkorra sikerült megérkeznie néhány zaklatott illetékesnek, akik mint a hülye gyerekeket, a mester háta mögé préselték a sajtó több tucat hivatalosan meghívott munkatársát, kiknek hökkenetére egyikük annyit reagált: "örüljenek, hogy egyáltalán itt lehetnek!"

A Béjart-látogatás szervezési munkálatainak dilettantizmusa és szakmaiatlansága messze nem egyedi eset, ha az elmúlt négy év előadó-művészeti vonalon véghezvitt kultúrpolitikai produkcióit nézzük. A legfrekventáltabb fiaskó, a Nemzeti Színház ügye; a gödörtemetés, az építkezés, a költségvetési handabanda ízléstelensége ebben az esetben remekül összefér az épületével. A Millenáris Teátrum, ez a pazarul kivitelezett, igazán tiszteletre méltó nézőszámokkal és vendégjátékok finanszírozására fordítható pénzekkel büszkélkedő játszóhely is érdekességekkel szolgál.

A Teátrum pazarul kiállított műsorfüzeteinek slampossága egészen eltörpül a televíziós stúdiótérként használt játszóhely funkciós problémái mellett. A minden esetben rögzítésre kerülő produkciók élvezését igazán sajátossá teszi a megfelelő kft. forgatócsoportjának munkája, amelynek következtében a látótérbe nyomuló kamerák és kamerások gyakorta követhetetlenné teszik az előadásokat. Sebaj, gondolhatjuk: a Nemzeti Színház "gigászi" nézőterének is csak hetven százalékáról látni a színpadot, ezt a kvótát pedig úgy látszik, a Millenáris Teátrum sem akarja túlszárnyalni.

"Izgalmas" történet a Várszínházban otthonra lelt, újonnan alapított Nemzeti Táncszínházé is: ha létezik erre a funkcióra alkalmatlan hely, akkor sikerült megtalálni. A színház munkatársainak heroikus munkát kell majd végezniük, hogy az elmúlt évtizedek során - jobbára a rossz lokáció miatt - annyi negyed-, ötödházas előadást látott falak közé elég nézőt csábítsanak. A nemzeti tánchajlék megteremtése kétségkívül nemes ügy, ám ahogyan megoldást nyert...

Az elmúlt négy év alatt az előadó-művészetben, tágabban a kultúra, de az egész ország működésének-működtetésének terén is létrejött államhatalmi szeretem-nem szeretem jelentős károkat okozott. Dilettáns, szakmaiatlan, a nagypolitika érdekeinek alárendelt döntések, beruházások kuszálták tovább a már amúgy is zavaros helyzetet. A kormányváltást követően drámai gyorsasággal fogy el a levegő az értelmetlen, átgondolatlan konstrukciók körül. Ezt a sajátos eróziót azonban szükségszerűen követnie kell az elszámoltatásnak, adott esetben felelősségre vonásnak. Az értelmetlenül és számolatlanul elfolyt közpénzek, a dilettáns döntések nyomán ugyanis fontos alkotóközösségek is lehetetlen helyzetbe kerültek. Elég végezetül csak egyetlen, viszonylag friss példát idéznünk. A Nemzeti Táncszínház szervezésében két estén át az Erkel Színházban Messiás című zagyvalékával bemutatkozó Carolina Balett fellépésének összköltségeiből óvatos becslés szerint akár tucatnyi tehetséges, hazai kortárs táncformáció húzhatott volna le egy kényelmes évadot.

Halász Tamás