Bárdos Artúr pályaképe 1900-1938
Theatron könyvek 3, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2002.

Vannak színházi újítók, akik csupán néhány alkalommal tehették próbára forradalmi nézeteiket a gyakorlatban, mégis döntõ befolyással voltak koruk - és még inkább utókoruk - színházmûvészetére. A legnyilvánvalóbb példaként Edward Gordon Craiget szoktuk emlegetni, akinek sohasem volt saját színháza, meghökkentõ álmait alig néhányszor tudta realizálni (akkor is súlyos konfliktusok és megalkuvások árán), mégis úgy beszélünk róla, mint a XX. század egyik legnagyobb hatású színházmûvészérõl. Vence-i otthonában annyi híve kereste fel a már élete derekán klasszikussá lett aggastyánt, hogy kénytelen volt a bejárati ajtóra egy táblát kitenni: váratlan látogatók ne háborgassák.

Nem tudom, az aggastyán Bárdos Artúrt hányan zaklatták buffalói otthonában. Talán nem volt szükség táblára, amely megóvja a tolakodóktól. Sorsa mégis sokban emlékeztet brit pályatársáéra. Tíz évvel fiatalabb nála, és nyolc esztendővel éli túl azt a művészt, aki Reinhardt mellett a legnagyobb hatással volt nézetei alakulására. Amikor nem volt alkalmuk gyakorolni reformátori tevékenységüket, mindketten folyóiratokban, tanulmányokban fogalmazták meg színházújító szándékaikat. Mindketten elsősorban a színpadi látvány újrafogalmazásával üzentek hadat a naturalizmusnak. Mindketten több alkalommal elhagyni kényszerültek szülőföldjüket, és mindketten ritkán kóstolgathatták a zajos siker ízét.

Persze mint minden párhuzam, ez is erőltetett, hiszen jó néhány lényeges különbség van a sorsukban. Többek között az, hogy Bárdosnak volt színháza. Egész pontosan: voltak színházai. Néha több is egyszerre. Máskor meg nem volt egy se. Máma hopp, holnap kopp. Életútja egy jellegzetesen magyar Sziszüphosz pályafutása. "A két világháború közötti magyar színházművészet egyik tragédiája, hogy nincs olyan rendezőegyéniség, aki lezárt életművet hagyhatott volna hátra’’ - írja könyve summájaként Gajdó Tamás. A korszak jelentős rendezői közül Márkus László tűnik a legszerencsésebbnek: ő legalább két évtizedet eltölthet az Operaházban. Viszont igazgatóként önként átadja a rendezői és tervezői stafétabotot a fiatalabbaknak. Hevesi háromszor kénytelen újrakezdeni pályáját, de igazán csak tízéves nemzeti színházi igazgatása idején tudja terveit valóra váltani. Németh Antalnak egy évaddal kevesebb jut reformeszméi kibontakoztatására. Hevesi nem éri meg az üldöztetéseket, de Bárdoshoz hasonlóan Németh Antal és Márkus László sem kap lehetőséget, hogy a háború után színházvezetőként tovább tevékenykedjék. Jób Dániel nyomorog. Németh Antal bábcsoportokat korrepetál. Bárdos Artúr hatvanhat évesen világgá megy.

Gajdó Tamás monográfiája 1938-ig tárgyalja Bárdos pályáját. Az életút második felét a Színházművész színház nélkül című újabb tanulmányban szándékozik megírni. A nehezebb, drámaibb, minden bizonnyal gyötrelmesebb és a monográfus számára is bonyolultabb szakasz tehát hátravan még. A történet első fele csupa esemény, fordulat, kaland, újrakezdés, merész nekibuzdulás és kudarc, izgalmas karriertörténet; a második egy jószerével eseménytelen, szomorú, Beckett dramaturgiáját követő monodráma lehet csak. Alighanem azért nem vállalkozott a szerző egyszerre a teljes pályakép megrajzolására, mert az életút két fele két különböző hangvételű, más-más műfajú írásművet igényel.

Gajdó munkájának első, most elkészült felét mindenekelőtt két tulajdonság jellemzi: az alapos körültekintés és az elfogultság. Előbbi természetesen kötelezően elvárható egy tudományos igényű munkától, és csupán azért érdemel említést, mert (nem csupán hazai) könyvkiadásunk nem mindig kényeztet szakszerű, precíz és makulátlan művekkel a színháztudomány tárgykörében (sem). Utóbbi sokak szerint inkább negatív tulajdonság egy tudományos munka esetében, amely veszélyezteti a tárgyilagosságot, és számos baj forrása lehet. Én mégis többre becsülöm azokat a tudósokat, akik a górcső fölé hajolva szeretni képesek a tárgylemezen vizsgált sejtburjánzást is, személyes kapcsolatban állnak vizsgálatuk tárgyával, elfogultak vele szemben, mert csak így képesek igazán megérteni és birtokba venni. Azt gondolom, így van ez a természettudományok területén is, de még sokkal inkább a művészetek történetét és a műalkotásokat vizsgáló tudományok esetében.

Gajdó Tamás mindent elkövet, hogy elrejtőzzék, személytelenné váljék. Kínosan ügyel arra, hogy mások, a szemtanúk véleménye győzze meg az olvasót. Imponáló apparátust vonultat fel, a lábjegyzetek filológiai pontossága mögött mégis egy szenvedélyes kutató személyisége bontakozik ki, aki nem képes csendben maradni: amikor valaki bántani merészeli tanulmánya hősét - mint Bálint Lajos teszi az Aki mindig újra kezdi című "megbélyegző, ostoba, és igazságtalan" írásában, vagy Kellér Andor a Bal négyes páholy című Beöthy-életrajzban -, elragadja az indulat, és igazságot szolgáltat. (Bár szerzőnk becsületesen felsorakoztatja az "ellenforrásokat", nem világos, hogyan lehetséges, hogy Bárdos 1962-ben reagál az Amerika Hangja adásában Kellér 1964-ben [!] megjelent könyvére.)

Nehéz feladat mozaikcserepekből összerakni egy olyan színházművész pályaképét, aki 1948-ban elhagyta Magyarországot, de hazai rendezői és színházvezetői tevékenysége lényegében már tíz évvel korábban lezárult; működéséről fotók, újságcikkek, visszaemlékezések tanúskodnak csupán. Meg néhány díszletterv, jelmezvázlat. És saját írásai. Ez utóbbiak jelentik a legnagyobb segítséget és a leghitelesebb forrást Bárdos emberi és művészi arcképének megrajzolásához. Íróként legalább annyira sokoldalú volt, mint rendezőként. Írt számos színházelméleti munkát, tanulmányt, esszét, színikritikát, de elbeszéléseket, jeleneteket és verseket is.

Ez utóbbiak különösen kapóra jönnek a monográfia írójának. Szerencsére Bárdos Artúr költőként is különbnek bizonyul annál, hogysem csupán mint hiánypótló adalékot használja fel verseit a kutató. A tanulmány első fejezetében nem csupán egy ígéretes tehetségű lírikus első zsengéit ismerhetjük meg. Bár a költészettel hamarosan szakít, és majd csak élete alkonyán jelentet meg újabb verseskötetet, "...életében (...) nem múlt el nyomtalanul ez az időszak: lírai alkata meghatározta rendezéseit. A drámai művekben megbúvó metaforákat színpadi képekké alakította" - állapítja meg a kötet szerzője, és állítása bizonyítást nyer a továbbiak során.

A fennmaradt színpadképek, jelmezvázlatok is sokat segítenek a rendezői életmű feltárásában, mert Bárdos ugyan sohasem tervezett díszletet vagy kosztümöt (mint például Márkus László), de egész színházszemléletét meghatározta a képzőművészet iránti vonzalma. Ifjú éveiben számos zenei és képzőművészeti kritikát írt, bizonyára ekkor került szoros kapcsolatba a festészettel. Rendezőként a kor legkiválóbb képzőművészeit hívja segítségül: már kabaré-előadásaihoz Gulácsy Lajost, Rippl-Rónait kéri fel díszlettervezésre, de Gulácsy a tervezője Balázs Béla A kékszakállú herceg vára és A szent szűz vére című egyfelvonásosainak is, amelyeket Bárdos Artúr 1913-ban állít színpadra. (Súlyos tévedés azonban a könyv szerzőjének az a megállapítása, miszerint Bartók, aki a matinén maga is közreműködött, "valószínűleg itt találkozott először Balázs Béla misztériumával, amelyből néhány évvel később, 1918-ban operát írt". Köztudott, hogy Bartók 1911-ben komponálta a Kékszakállút, a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára, de a zsűri előadhatatlannak minősítette, és csak hét évvel később, 1918. május 24-én mutatta be az Operaház. Tehát a Bárdos rendezésében lezajlott, meglehetősen balsikerű premier idején Bartók első színpadi és egyben első vokális műve már két esztendeje készen volt.)

Többnyire szerencsés kézzel válogat a szerző a megbízható és kevésbé megbízható források között. Azt is pontosan a tudomásunkra hozza, ha egyik-másik állítás nem bizonyított. (Mint például Ady elismerő véleménye Bárdos verseiről, amelyről csak Bárdos visszaemlékezése alapján tudhatunk.) A bőség zavarában azonban - különösen a filológiailag kevésbé hiteles szóbeli közlések között - érezhető némi eltévelyedés. Ízetlen és tárgyához méltatlan például az állítólagos anekdota felidézése a színészekkel való bajlódásról ("Alkotás közben te is besározod a kezed!" - mondta volna Beck Ö. Fülöpnek. 168. o.).

Néhány remekbe sikerült tömör drámaelemzés után (A bűvös szék, Május stb.) a könyv - akárcsak Bárdos rendezői pályája - a Szent Johanna 1936-os előadásában csúcsosodik ki. A kutató ezúttal szerencsés helyzetben van: a lelkes beszámolók, terjedelmes kritikák, Bárdos többszöri visszaemlékezései és a rendkívül gazdag képanyag mellett fennmaradt egy rendezőpéldány-töredék is a rendezői pályára lelkesen készülő, akkor tizenöt esztendős (!) ifj. Bárdos Artúr tollából. (Mint Gajdó is utal rá, maga Bárdos soha nem készített rendezőpéldányt.) Gara Zoltán lényegre törően stilizált színpadképei a magyar szcenográfia történetének kiemelkedő darabjai, és a Belvárosi Színház sok más díszletével együtt (Fülöp Zoltán mesekönyvtervei az Írja hadnagyhoz, Gara másik remeke, az Egy pohár víz elegáns oszlopsora, vagy Márkus László konstruktivista Csodaszarvas-díszlete) minden leírásnál többet árulnak el Bárdos "rendezői" színházának lényegéről, a színpadi látványról vallott nézeteiről. Izgalmasak és érdekesek az előzményekre vonatkozó utalások (Hont Ferenc szegedi Johannája Peéry Pirivel, amelyben a Bárdos-féle előadás két fontos szereplője, Páger Antal, a Dauphin és Nagy György, Stogumber először találkozott szerepével) és a darab politikai hatásának boncolgatása. A címszereplő Bulla Elma szerepformálásának nyomai húsz esztendővel később is felfedezhetők, amikor a Magyar Néphadsereg Színháza emlékezetes felújításán újból találkozik a szereppel. Kár, hogy a könyv szerzője rosszul tudja ez utóbbi premier dátumát: nem 1957-ben volt, hanem 1955. november 25-én. Az esemény többek között azért érdemel említést, mert ennek az előadásnak is megvolt a maga aktuálpolitikai kicsengése. Miként 1936-ban a Gömbös-kormány diktatórikus törekvései és a "németországi változások" tükrében volt veszélyes Shaw ironikus tragédiája, úgy az 1955-ös, Egri István rendezte előadás 1956 forradalmi légkörében váltott ki önnön színházi jelentőségén messze túlmutató hatást. (E sorok írója jól emlékszik, amikor a forradalom napjaiban a Warwick grófot játszó Szakács Miklós nemzetiszín kokárdával a gomblyukában szavalta a Szózatot, majd az előadást jószerével végigtombolta a közönség. Bulla Elmának a Dauphinhez intézett mondatát az ötödik képben - "Most akarsz megállni? Amikor drága Franciaország megszentelt földjén itt vannak még az angolok?" - percekig tartó ütemes taps fogadta. Ilyen lehetett a Bánk bán "a közönség kívánatára" "a nézőhely teljes kivilágításával" meghirdetett és félbemaradt előadása 1948. március 15-én a Nemzeti Színházban.)

"Szerény vetésemet elverte a jég, / még a földet is, amelybe elvetettem, / nyomomat se leli más nemzedék. / Vége. Elmegyek csendben, elfeledten" - írja az idős Bárdos Artúr Epilóg című versében. Tévedett. Ha jókora késéssel is, most visszatért az utókor emlékezetébe. Gajdó Tamás munkája jelentős mulasztást pótol. Bárdos Artúr születésének százhuszadik évfordulóján László Anna Hevesi Sándor- és Selmeczi Elek Németh Antal-monográfiája után a két háború közötti magyar színháztörténet harmadik legjelentősebb rendezőegyéniségének életműve is feldolgozásra került.

Kíváncsian várjuk a pályakép második felét tárgyaló folytatást.

Balogh Géza