Az alább közölt írás elõször a miskolci Új Holnap címû lapban jelent meg, ám témája miatt úgy gondoltuk, a szélesebb szakmai és színház iránt érdeklõdõ közönség figyelmére is érdemes.

A Csarnok színpadán egy nőt (az anya) és egy férfit (a szellemi fogyatékos fiú) látni; indulatosan, érzelmektől fűtötten vitáznak, szinte kiabálnak, alig olvassák a szöveget, csak néha pillantanak a példányukba, majdnem kívülről mondják. A nő leteszi vagy inkább lecsapja vaskos példányát az asztalra, amely mellett viaskodásuk folyik, hogy mind a két kezével gesztikulálhasson, aztán (a szerzői vagy a rendezői utasítást követve) hisztérikus állapotában megindul a színpad másik végébe.
- Példány! - szól ki a szerepéből a fiú, mire a nő megáll, visszalép, és magához öleli a szövegkönyvet. A közönség nevet, kicsit csak, érzik a jelenet esetlenségét, a színészek is elmosolyodnak, de a pillanatnyi törés után képesek folytatni a korábbi lendületet (mi is vissza tudunk zökkenni): a nő ismét hisztérikussá változik és átvág a színen, a fiú kétségbeesetten áll az asztal mellett.

Láttatni és/vagy hallatni

A felolvasószínház egy-egy darab színrevitelének átmeneti állapota, ám vannak, akik inkább arra hajlanak, hogy önálló műfajnak tekintsék. Bármilyen is a megítélése azonban, legfontosabb jellemzője, hogy a színészek szövegkönyvvel a kezükben (csak) állnak/ülnek vagy mozognak (is) a színpadon, a pódiumon.
Ha átmenetnek tekintjük, akkor a hangsúly arra helyeződik, hogy a rendező és a színészek valójában még csak próbálkoznak, kísérleteznek, hiszen - szerencsés esetben - két-három próba van mögöttük a felolvasó-színházi bemutatóig. Forgách András, akinek nemcsak itthon olvasták fel művét (Mandulák), de Német- és Franciaországban is volt hasonló élménye (Vitellius, a darabot a Pécsi Nemzeti Színházban Vincze János színre is vitte), úgy fogalmaz:
- Nagyon sok minden kiderül egy darab struktúrájából, figuráiról egy szerencsés felolvasás során, ha itt meg is kell jegyeznem, hogy egy jó hangulatú felolvasás még egyáltalán nem garanciája a sikeres előadásnak. Itt ugyanis más törvények érvényesülnek. Legjobban a nyelvi humor és a poénok élnek meg, a darab mélyebb regisztereit nehezebb ilyenkor megszólaltatni, csak jelezni lehet.
Amikor tehát Ingmar Willqvist Helver éjszakája című darabjának bemutatója során a fiú arra figyelmezteti a színpad túlsó felébe elfutni készülő anyát, hogy a példányát vigye magával, mert ott nem fogja tudni, mi következik, akkor ez egyrészt valóban okot adhat derültségre, másrészt tudatosítja a nézőben - akinek, legalábbis Magyarországon és Miskolcon szokatlan a felolvasószínház intézménye -, hogy az, amit lát, nem a "valódi" színdarab, annak csupán a skicce, egy végsőnek mondott változat egyik lehetősége.
Németh Ákos (drámaíró, a közelmúltban a Miskolci Nemzeti Színház dramaturgj)a a felolvasószínház műfaji önállóságára hívja fel a figyelmet, és véleménye szerint a magyar rendezők bajban is vannak a fogalommal:
- Többször látok felolvasás címén olyasmit, ami inkább egy első rendelkező próbára emlékeztet, nem pedig egy kész, befejezett színpadi történésre.
Német- és franciaországi tapasztalataira hivatkozva Németh Ákos szerint a felolvasás önálló műfaj, amelynek komoly közönsége, sőt kritikai utóélete is van, célja nem a színpadi bemutató elősegítése, hanem saját jogon élő színpadi esemény. A műfaj pedig - tetszik, nem tetszik - a rádiójátékkal rokon, ám vele szemben nagy erénye, hogy a néző élő alakokat láthat a színpadon. Erre rímel Forgách András gondolata, miszerint a jó felolvasás rendezőjének olyasfajta képességekkel kell rendelkeznie, mint egy szinkronrendezőnek: a rögtönzés, a hangfekvés és az alkat harmonikus együttese nagyon fontos.

Mire (lehetne) jó?

A felolvasószínházat több szempontból is a remény intézményének lehetne nevezni. A színházak ugyanis komoly anyagi kockázatot vállalnak a kortárs drámák bemutatásával. Mert mi van, ha a költségesen színre vitt, a kritika által az egekbe emelt, jelentős kortárs szerző nagy érdeklődéssel várt műve megbukik? A kísérletezés terepe lehetne a felolvasószínház, hiszen ehhez csak két-három próba kell, kevés jelmez és jelzésszerű díszletek.
A remény intézménye volna a felolvasószínház azért is, mert lehetőséget teremthetne a fiatal szerzők számára, hogy ezen a (Forgách András szavával élve) hatáspróbán megjelenhessenek, és hogy darabjaik a színházak korlátozott kockázatvállalása közepette - ha csak egy-egy estére is, de - eljussanak a (kisszámú, ám annál érdeklődőbb) közönséghez. Ha pedig a felolvasásra kiválasztott darab jó, ha jó a rendező és a művet jól szólaltatja meg (s a közönség is jó passzban van), akkor a szerző számíthatna arra, hogy a művét egy elkövetkező évadban műsorára tűzi valamelyik színház.
A fiatal szerzőknek a felolvasás azért is tanulságos volna - hangsúlyozza Hársing Hilda dramaturg, a miskolci felolvasások szervezője -, mert így legalább hallhatnák is, hogyan hangzik a szövegük színészek szájából, hiszen azért ez egészen más, mint amikor azt még csak a számítógépük monitorján látják. Ez is egy (hatás)próba lehetne.
Xantus János, a Csarnok-beli drámaszemlén bemutatott francia Jean-Daniel Magnin Szappanoperájának fordítója és rendezője azért tartja jónak a felolvasásokat, mert - mint mondja - ő nem jó olvasó, nem mindent ért meg egy adott darabból pusztán olvasás által. A fordítás egy újabb szintet jelent a megértés terén, mert a szöveggel való babrálás, dolgozás, küzdelem sok tekintetben tovább nyitja a művet. Egy felolvasás pedig - mint az igazi rendezés próbája - megint nagy segítség, hiszen itt már szinte valós helyzetben hallani a szöveget.

Színházak, kiadók, felolvasások - folyamatos kapcsolat

A felolvasószínház céljáról és értelméről a színháziak által elmondottak esetében azért szükséges a feltételes mód, mert Magyarországon ma felolvasások alig-alig vannak, rendszeres pedig - a miskolci sorozatot kivéve - jelenleg nincs is. Ezzel szemben külföldön a felolvasószínház nagyon is bevett és gyakorolt forma.
- A felolvasások ott jelentenek fontos színházi alkalmat, ahol rendszeres műhelymunka folyik (például az angol Nemzeti Színházban). Ahol egyszerre öt-hat fiatal szerzővel is íratnak darabokat, ott az ilyen felolvasások rendszeresek - magyarázza Forgách András. - Franciaországban is nagyon népszerűek ezek a felolvasások, amelyeket egyáltalán nem színházakban, hanem kultúrházakban szerveznek, párhuzamosan vers- és prózafelolvasásokkal, gyakran a szerzők maguk olvassák fel darabjaikat. Németországban a különböző dramaturgiai, fordítói műhelyek számára rendeznek rendszeres felolvasásokat. Franciaországban és Angliában a dráma teljesen egyenrangú műfaj a prózával - ez nálunk nem egészen így van. Ez a különbség a könyvkiadásban is megmutatkozik, mert az említett országokban nagyon sok színmű jelenik meg nyomtatásban, könyv alakban.
- A Berlinben évente megrendezett, rangos német Theatertreffen (színházi találkozó) idején naponta van felolvasás - mondja Fábri Péter, a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának elnöke. - Németországban az a szokás, hogy minden magára valamit is adó színház minden szezonban legalább egy német darab ősbemutatóját műsorára tűzi. Az is szokás, hogy ezeket a műveket aztán az egyes színházak átveszik egymástól. Nem blama egy jó kortárs darabot másodikként, harmadikként előadni, sőt. Így a német színház valódi kortárs színházként működik, ellentétben például a magyarral, hasonlóan viszont az angol színházhoz. Ezért aztán a berlini felolvasó-színházi előadások nézőterén legalább kétszázan fértünk el, és a nézőtér nemhogy megtelt, de pénzért telt meg. A szakma megvette a jegyeket, mert fontosak voltak számára az új német darabok.
Németh Ákos egy közelmúltbeli élményére hivatkozik, amikor a németországi felolvasások rangját jellemzi: - Az a Biljana Srbljanovic, akinek a Miskolcon is felolvasott Családtörténetek, Belgrád című műve német nyelvterületen már megélt huszonöt bemutatót, személyesen vett részt a berlini Schaubühne am Lehniner Platz-i felolvasáson.
- A francia és német felolvasások lényege, hogy nagyon komolyan veszik őket - hangsúlyozza Forgách András -, megvan a maguk rituáléja, bevezető szöveget mond egy komoly ember, a rendező nagy felolvasó-színházi tapasztalattal rendelkezik. Ami pedig a legfontosabb: a folyamatos kapcsolat a színházak, a kiadók és a felolvasások között, és ennek nem elsősorban kommerciális, hanem komoly kultúratámogatási háttérrendszere van, ami lényeges különbség. Magyarországon egy kis dramaturgcsapat tartja életben ezt az intézményt, de minduntalan újra meg kell győzniük az intézményeket, hogy ennek van értelme. A felolvasószínház pontosan olyan helyzetben van egy adott országban, mint maga a színházművészet, de kétségtelen, hogy angol, francia és német tapasztalataim arra intenek, csak ott emelkedhet igazi rangra egy ilyen műfaj, egy ilyen esemény, ahol a dráma nem számít másodrendű, majdhogynem irodalmon kívüli, kiszolgáló műfajnak.

Volt rá szükség

- Békés Pál egyik amerikai útjáról hazatérve a nyolcvanas évek közepén számolt be nekem arról, hogy mit látott: műhelymunkát fiatal drámaírókkal - eleveníti fel emlékeit Radnóti Zsuzsa, aki a dramaturg tagozat akkori elnökeként (kollégáival egyetemben vetette fel a kortárs drámák szakmai megvitatásának szükségszerűségét. Ennek nyomán az 1985-1986-os évadtól 2000-ig az akkor Ruszt József vezette zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház adott helyet a Nyílt Fórumnak. (A tavalyi évtől a Pécsi Országos Színházi Találkozó ad otthont ennek a szakmai rendezvénynek.) Ezen dramaturgok, rendezők, írók, kritikusok vitatták meg az akkor fiatal drámaírók által írt darabokat, de pályakezdő íróknak nem mondható, ám színpadi szerzőként addig kevéssé ismert alkotók művei is így indulhattak el a színpadi megjelenés felé. Ilyen szerző volt Esterházy Péter vagy az akkori Jugoszláviában élő Tolnai Ottó.
- A felolvasószínház úgy kapcsolódik ide, hogy a Zalaegerszegen a szakmai grémium által megtárgyalt művek közül évente kettőt-hármat a budapesti Radnóti Színházban felolvastak. Így jutottak el az első szakmai szűrő vagy kör után a művek a budapesti szakmai és az érdeklődő nézőközönség elé. Hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem, Nagy Andrástól az Erózió, Esterházy Pétertől a Daisy, Kulin Ferenctől a Kölcsey, Forgách András műve, a Mandulák, Zalán Tibor darabja, az Azután megdöglünk, Garaczi Lászlótól a Mindhalálig Mizantróp és a Jedermann, vagy Szőcs Géza Shakespeare-játéka. Reményeink szerint a fórum és a felolvasások is hozzájárultak ahhoz, hogy egy-egy értékes darabot a későbbiekben bemutassanak a színházak.1
Radnóti Zsuzsa a felolvasószínház iránti érdeklődés fokozatos megszűnését azzal magyarázza, hogy a rendszerváltással végleg elhárult a darabokkal és szerzőkkel szemben állított minden politikai, tematikai és stiláris gát, s a megváltozott lehetőségekkel élve, egyre-másra nyíltak a kis színházak, műhelyek. Mindenki megtalálta a maga körét, társaságát, s a jó pályakezdők a korábbi időkhöz képest gyorsabban, könnyebben és közvetlenebbül színpadhoz juthattak. Ezért ma már sokkal kevésbé van szükség a fentiekben vázolt közvetítő közegekre a kortárs drámairodalom esetében - ezért nincsenek (is) rendszeres, szervezett felolvasások. Míg tehát Márton László, Nagy András, Forgách András, Zalán Tibor, Garaczi László (első) művei ezeken a fordulókon át kerültek színpadra, addig például az egy generációval fiatalabbak közül Hamvai Kornélnak vagy Egressy Zoltánnak már nem kellett ezt az utat bejárnia. (Bár Egressy Zoltán első, máig bemutatatlan műve, a Reviczky szintén "Nyílt Fórumos" darab volt.) Fontos azt is megjegyezni, hogy például a német nyelvű kortárs drámairodalommal szemben a hazai termés évente nem olyan óriási, hogy arról a rendezők, dramaturgok, színházi vezetők ne tudnának - rendszeres felolvasások nélkül is - átfogó képet kapni.
- Ma, a 80-as évek sokkal szűkebb színházi struktúrájához viszonyítva nyitottabb világban viszont azt veszem észre - mondja Radnóti Zsuzsa -, hogy a magyar kortárs művek beszorulnak a stúdiószínházakba. Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabja, a Bárka színházi Kárpáti Péter- vagy Tasnádi István-bemutatók kivételnek számítanak, ahogy Spiró György Elsötétítés című darabja is, melyet a Pesti Színház tűzött műsorára. A nagy színházak - anyagi lehetőségek miatt is - sokkal szigorúbban szűrnek, kevesebb kockázatot hajlandóak vállalni. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy kevés olyan kortárs dráma születik, amelyről kijelenthető: a nagyközönséget bizton megszólító, vonzó témákat dolgoz fel.
A felolvasások némileg más céllal folyó, de mégis csak a témához kapcsolódó vonulata a Petőfi Irodalmi Múzeum sorozata, amelyet Petrányi Ilona és Radnóti Zsuzsa közösen szervez.
- Ennek keretében a múzeumban őrzött írói hagyatékokban fellelhető levelekből, naplókból felkérésre írók készítenek úgynevezett levél- vagy dokumentumdrámákat.2 Az elkészült műveket felolvasó-színházi formában ismert színészek és rendezők közreműködésével elő is adják. Ezek közül a művek közül több eljutott nagyszínpadra is, így a legfrissebb példa a Gozsdu Elek leveleiből Sultz Sándor által készített mű, amelyet Jordán Tamás rendezésében Utazás Bozenba címen a Merlin Színházban láthat a közönség.
A Veszprémi Országos Színházi Találkozón már volt egy felolvasó-színházi sorozat kortárs magyar szerzők műveiből (Duró Győző ötletére és szervezésében) s most, a 2002-es POSZT-on megint lehetőség adódott e kezdeményezés folytatására.

Szemle a Csarnokban

Ahogy a drámák megvitatásának és felolvasásának ötlete a 80-as években Amerikából jött, a 2000-ben Miskolcon elindított Európai Kortárs Drámaszemle alapötlete is innen ered.3
- A Cleveland Playhouse-ban láttam felolvasásokat, tulajdonképpen onnan loptam az ötletet, bár ott kizárólag a nagy számban termelő hazai, tehát fiatal kortárs amerikai szerzők darabjait olvassák fel, évente körülbelül tízet, minden szezonban az egész éven át tartó úgynevezett Next Stage Festival keretében - mondja Hegyi Árpád Jutocsa. A Miskolci Nemzeti Színház évad végéig volt igazgató-főrendezőjének a fantáziáját az a hagyomány ragadta meg, hogy az Egyesült Államok megannyi színházában így (is) választanak darabot a következő évadra, így adnak a fiatal, pályakezdő szerzőknek bemutatkozási lehetőséget. Egy-egy felolvasás után pedig parázs vita alakul ki a szerző és a közönség között, amelynek soraiban szakmabeliek is vannak, erről aztán beszámol a sajtó. A színház pedig e reakciók alapján bátrabban dönthet, melyik mű színrevitelébe "fektessen be". A miskolci 2000/2001-es évad felolvasó-színházi bemutatói során "mért" siker után egyértelmű volt, hogy Werner Schwab Népirtására szavazott tetszésnyilvánításaival a közönség, így ennek bemutatója várható. (Ez a darab annyiban lóg ki a miskolci felolvasások sorából, hogy korábban a budapesti József Attila Színházban már bemutatták, miként a Koltčs-darabot is.)
A miskolci Kortárs Európai Drámaszemle koncepciója - kidolgozója és szervezője Hársing Hilda, a színház dramaturgja - az volt, hogy évadról évadra képet adnak egy-egy nagy nyelvterület drámaterméséből, így 2000/2001-ben a német, idén pedig a francia volt terítéken. Mind a két válogatás esetében szerepelt a szerzők között a magyar közönség által is ismerhető húzónév, mint a francia Bernard-Marie Koltčs, valamint a tizenhárom éve meghalt - tehát nem éppen kortárs -, ám nálunk óriási népszerűségnek örvendő osztrák Thomas Bernhard. Mindkét évad válogatásában volt egy kelet-európai szerző műve is - Ingmar Villqvist lengyel, Biljana Srbljanovic pedig szerb származású. Hogy teljes legyen az európai kortárs drámairodalmi kép, egy-egy magyar drámaíró is színre kerül a Csarnokban: az előző évadban Németh Ákos már említett darabja volt látható.
- A külföldi kortárs darabok kiválasztása - mondja Hársing Hilda - a darabokról készült magyar szinopszisok alapján történik, ha a dramaturg, a rendező nem kint figyel fel egy műre. Ez azonban sok rendező számára nem jelent elegendő és megfelelő támpontot, így tehát a már lefordított vagy a híre miatt érdekesnek tartott és ezért felkérésre lefordított darabok felolvasó-színházi forma keretben kerülhetnének - és Miskolcon kerülnek is! - elsőként a szélesebb közönség elé, hogy aztán egy-egy színház felvehesse azok közül a "sikergyanúsakat" a repertoárjába.
Ma azonban még úgy áll a helyzet, hogy a pár napos próba utáni felolvasó-színházi bemutató egyben a darab temetése is. Pedig... - és akkor lehetne elölről kezdeni az olvasást a címtől, miszerint A remény intézménye.

KORNYA ISTVÁN

Jegyzetek

* A Miskolci Nemzeti Színház 2000/2001-es évadjában indította el a remélhetőleg még több éven át tartó Európai Kortárs Drámaszemle című felolvasó-színházi sorozatát, amelynek előadásai a Csarnok nevű játszóhelyen zajlanak. Az eddig bemutatott művek: Németh Ákos: Haszonvágy (rendező: Németh Ákos); Ingmar Villqvist: Helver éjszakája (fordította: Bába Krisztina, rendező: Forgács Péter); Thomas Bernhard: II. Erzsébet (fordította: Bán Zoltán András, rendező: Hegyi Árpád Jutocsa); Werner Schwab: Népirtás (fordította: Szajbely Mihály, rendező: Simon Balázs); Wilfried Happel: Gyilkolási vágy és A tésztazabáló (fordította és rendezte: Kain Péter). A 2001/2002-es évadban: Biljana Srbljanovic: Családtörténetek, Belgrád (fordította: Turczi István, rendező: Simon Balázs); Bernard-Marie Koltčs: Roberto Zucco (fordította: Bognár Róbert, rendező: Fehér György); Jean-Daniel Magnin: Szappanopera (fordította és rendezte: Xantus János); Copi: Egy alkalmatlan látogató (fordította: Lakos Anna, rendező: Novák Eszter).
1 A Nyílt Fórum tevékenységéről és egy-egy év legjobbnak ítélt drámáiról a Nyílt Fórum Füzetek című sorozat kötetei tanúskodnak.
2 Az elkészült levéldrámák közül három olvasható az 1999-ben megjelent Költők és múzsák című kötetben: Sultz Sándor: Az Aranyág - Szendrey Júliáról; Fráter Zoltán: Szerelmi levelező - Krúdy Gyuláról; Petrányi Ilona: A rejtélyes múzsa - Füst Milánról.
3 Más korban, más politikai és társadalmi környezetben, ebből következően más céllal Miskolcon a 60-as évek közepétől rendeztek évadonként 3-4 felolvasó-színházi bemutatót a Rónai Sándor Szakszervezeti Művelődési Házban, a miskolci színház színészeinek és rendezőinek közreműködésével. Ezek szervezője az azóta már elhunyt Kordos László, a Miskolci Városi Könyvtár igazgatója volt. 1965-től néhány éven át olvastak fel nyugati szerzőktől, így például Mrożek-művet, Beckett-től pedig a Godot-ra várva címűt. A darabokat rövid bevezető előadások előzték meg, ilyet tartott például az akkor pályakezdő Kabdebó Lóránt irodalomtörténész is. Aztán amikor idővel lazult a kultúrpolitika szorítása, s ezzel a nyugati irodalomtól való elzártság valamelyest és viszonylagosan csökkent, az ilyen céllal rendezett felolvasások érdekessége, értelme is elhalványult. - Ennek a sorozatnak a dokumentumai a Rónai Művelődési Ház iratainak többségével együtt eltűntek. A fenti információkat Gyarmati Béla, a Miskolci Nemzeti Színház egykori igazgatója, ma a Színháztörténeti és Színészmúzeum vezetője a még élő emlékezők elmondása alapján foglalta össze, s azt az ő szóbeli közlésére támaszkodva adjuk közre.
Az alábbiakban két drámát közlünk. Mindkettő határon túli magyar szerző műve, s mindkettő díjnyertes. Hatházi András A dilis Resner című darabja az ERDAMIL (az Erdélyi Magyar Drámapályázat a Millennium jegyében) első helyezettje. Kincses Elemér Csatorna című drámája ugyanezen a pályázaton harmadik helyezést ért el, ám Fodor Zénó román fordításában UNITER-díjas is lett, azaz a Román Színházi Szövetség pályázatán elnyerte a 2001. év legjobb román drámája címet (110 versenymű közül). Hogy ne csak mint díjazott legendák éljenek a hazai szakmai köztudatban e művek, de hozzáférhetőek is legyenek, közöljük őket.