Szereplõk:

SCHIELLE LAJOS, vegyeskereskedõ, temetkezési vállalkozó, városi elöljáró
MARGIT, a felesége
GÜNTHER VON REGENSDORF, gyalogosszázados
RÁZMÁNY FERKÓ, csendõrõrmester
GYENES ARTÚR, könyvtáros
BEDE KLÁRI, elárusító kisasszony Schiellénél
BEDE ANNA, a testvérhúga
BARTA JANI, mészáros
LÁZÁR BANDI, mészáros

Történik a második világháború vége felé egy erdélyi kisvárosban. Péntek déltől másnap délig.
Schielle boltjának a belseje. A szokásos mindenesáruk garmada matematikai pontossággal elrendezve. Patyolattiszta szatócsbolt. Szemben a kirakat, az ablakon felirat: SCHIELLE és TSA. VEGYESKERESKEDÉS és TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ. Baloldalt, a kirakatra merőlegesen a kiszolgálópult, mögötte, a polcok között a bejárat a házba. Bede Klári a pult mögött ül, babakelengyét köt, dúdol. Kint, az utcán megjelennek Barta Jani és Lázár Bandi, fekete ünnepi ruhában, épp temetésről jönnek. Belesnek az ablakon, összenéznek, majd Lázár Bandi megzörgeti az ablakot, vigyázzba vágja magát. Barta Jani peckesen menetel fel-alá, miközben nyitott tenyerével kakastaréjt formáz a feje fölé. Klári felfigyel, de aztán bosszúsan visszafordul a munkájához. A mészároslegények abbahagyják a mókát. Röhögnek, Lázár Bandi hirtelen kitárja az ajtót. Klári összerezzen a csengőszóra, odakapja fejét. Lázár Bandi feszesen tiszteleg, miközben Barta Jani díszlépésben bejön, és patetikusan szavalni kezd:

BARTA JANI: Pulton innen, pulton túlnan
Kuncsaftot vadászni voltam,
S míg kapartam, nem is egyszer,
Csikágói fenőmester
Köszörülé meg Margitkut,
S mikor leleplezém titkuk,
De betojtak! Bede tojtak,
Klárisgyöngyöt, ha elszórtak!
Reszkessetek, mert a vártán
Grabancon kap bátor Rázmány!
Imígy szólt a népi ekhó,
És a szerelmetes Ferkó!
LÁZÁR BANDI: Éljen sokáig Petőfi Sándor!
BARTA JANI: S a csendőrség és minden szittya vándor!
BEDE KLÁRI: Szégyentelenek!
BARTA JANI: (Nemes eleganciával) Pardon, nekünk Schielle úrral vagyon elszámolásunk!
BEDE KLÁRI: Nincs itt.
LÁZÁR BANDI: Nahát, pedig az imént még a temetőben volt!
BARTA JANI: (Schiellét utánozva, szolid ünnepélyességgel.) "Kérem, kérem vigyázni, érkezik a test!"
LÁZÁR BANDI: De még mekkora!
BARTA JANI: Jó pár méter kolbász-féreg!
LÁZÁR BANDI: Úgyhogy, drága kisasszonyka, mi most csendestársként vagyunk itt.
BARTA JANI: És itt is maradunk, még ha nem is feszít rajtunk mundér. Kukkurigúúú!
LÁZÁR BANDI: S köszörűnk sincs köszörülni...
BARTA JANI: Ezt, azt, amazt... Kezét csókolom, Klárika! Mit köt? Már a babakelengyénél tartanak?
BEDE KLÁRI: Maguknak nincs istenük!
BARTA JANI: Nem is kell. A természet dolga természkedni magát.
LÁZÁR BANDI: Főleg Magát.
BARTA JANI: Magamagát.
LÁZÁR BANDI: És Margitkát. Bár a köszörűs az nem csendőr.
BARTA JANI: De mind a kettő csődör.
LÁZÁR BANDI: Versfaragó karhatalom.
BARTA JANI: S indusölő nagyhatalom.
BEDE KLÁRI: Gyalázatosak! Ha ennyire nagy tudósok, mért nem állnak oda Schielle úr elé, mért nem mondják neki ezt, a szemébe?
BARTA JANI: Nana, hát mért bántsuk az embert?
LÁZÁR BANDI: Bennünk is van becsület. Itt a ruha alatt nemes szív dobog.
BARTA JANI: Tárárábummsztié...
Hirtelen kicsapódik az ajtó, beesik Gyenes Artúr.
GYENES ARTÚR: Bocsánat! Kezét csókolom, Klárika, jó napot kívánok.
BEDE KLÁRI: Jó napot Artúr bácsi!
LÁZÁR BANDI: Neaggyisten, ateisten!
BARTA JANI: Hej, manapság hogy rohan a kultúra!
BEDE KLÁRI: Mi történt, Artúr bácsi?
GYENES ARTÚR: Valami erős zsinegre lenne szükségem. Csomagolni. (Alig hallhatóan.) Megyek, Klárika.
BEDE KLÁRI: Hová Artúr bácsi?
GYENES ARTÚR: El. Nem tudom. Innen el.
BARTA JANI: Há’ má’ minek, Gyenes úr?
GYENES ARTÚR: Jön a front, Barta úr. Már a dombon innen vannak. És ezek nem tréfálnak. Ezeknek van irodalmuk, de nem olvassák. Én nem számítok, de a gyerekek... És ide most már nemcsak a régi jön vissza.
LÁZÁR BANDI: De holnap reggel azért felkel, nem?
GYENES ARTÚR: Lázár úr, most még mosolyogni sincs erőm. Valami nagyon más lesz ezután. Habár mindig más van, de valahogy megfáradtam. Úgyhogy erős zsineget kérek. Csomagolni lesz.
LÁZÁR BANDI: Akkor már inkább magának.
BARTA JANI: Magamagának.
BEDE KLÁRI: Ne törődjön velük Artúr bácsi, ezek ma ilyenek. Temetés volt, nagyon elbúcsúztatták a megboldogultat. (A pultra teszi a gombolyagot.)
GYENES ARTÚR: Hogy micsoda? Ja, Isten nyugosztalja. Mennyi lesz?
BEDE KLÁRI: Tizenöt.
GYENES ARTÚR: A hitelt is fizetem.
Klári egy fadobozból kartonlapot vesz elő, fejben számol.
LÁZÁR BANDI: Egy csendőr meg egy csendőr...
BARTA JANI: Az egy csendőr.
LÁZÁR BANDI: Bizony, aki fejben számol...
BARTA JANI: Hogy elszámol...
LÁZÁR BANDI: De beszámol...
BARTA JANI: Bedeszámol...
GYENES ARTÚR: Ne zavarják, kérem!
BARTA JANI: Egyet se féljen tudós uram, nem fog többet fizetni a kelleténél, úgy tudja ez fejben tartani...
LÁZÁR BANDI: Azért is van olyan becsben Schielle úrnál.
BARTA JANI: Meg... ejnye, na, nem jut eszembe csendőrpoétánk becses neve...
BEDE KLÁRI: Három hatvan.
GYENES ARTÚR: Mennyi?
BEDE KLÁRI: Kicsit elszaladtak az árak, Artúr bácsi. De újraszámolom.
GYENES ARTÚR: Ugyan, dehogy, Klárika, épp ellenkezőleg, nagyon kevésnek tűnik.
BARTA JANI: Bizony-bizony ma már csak a bőrünk drága...
GYENES ARTÚR: (Fizet, elveszi a gombolyagot a pultról, áll, zavarban van, Klári félszegen a pulton hagyott babakelengye után nyúl. Gyenes szolgálatkészen megelőzi.) Magával most mi lesz?
BEDE KLÁRI: (Mintha rajtakapták volna, nem tud mit kezdeni a babakelengyével.) Hát mi lenne? Semmi...
LÁZÁR BANDI: Hajjajaj...
BARTA JANI: Vigyázáll vagy köszörülik...
BEDE KLÁRI: Nem a maguk dolga, hallgassanak már egyszer!
GYENES ARTÚR: Úgy értem az iskolával. Mindjárt egyben van a pénz, nem?
BEDE KLÁRI: Még egy kevés. Jövőre. (Gyenes merőn nézi.) Iskola akkor is lesz, Artúr bácsi. Meg kereskedők is. A kölcsönkönyvekkel mi legyen?
GYENES ARTÚR: Én a könyveket elfelejtettem. Nem is viszek magammal egyet sem. Lehet, hogy magácskának sem lesz rájuk szüksége. De azért őrizze meg. Isten magukkal. (Elsiet.)
BEDE KLÁRI: Magával is!
LÁZÁR BANDI: Sőt, magában is!
BARTA JANI: Mármint egymagában.
LÁZÁR BANDI: Magamagában.
BARTA JANI: Mint öregedő lélekkereskedő.
LÁZÁR BANDI: Égi csendőr s köszörűs.
BEDE KLÁRI: (Sietősen.) Maguk még maradnak?
BARTA JANI: Mi az, olyan a menekülhetnék, mint a járvány?
BEDE KLÁRI: Megvárják Schielle urat, nem?
BARTA JANI: Hát, ha szépen kéri...
BEDE KLÁRI: Kérem, mondják meg, hogy mindjárt jövök...
BARTA JANI: Ugyan-ugyan, hát a belügyet nem bántják.
LÁZÁR BANDI: Azokat vattába bugyolálják, és rigmusokat mondanak nekik altatónak!
BEDE KLÁRI: Hagyjanak már békében maguk, szánalmas bohócok! (Lélekszakadva elrohan.)
BARTA JANI: Hát ez hótluna a Ferkó után.
LÁZÁR BANDI: Nem mondom, lennék én is Ferkó!
BARTA JANI: Te is unnád másnap reggel.
LÁZÁR BANDI: Az igaz, de jön aztán az este.
BARTA JANI: Hát zómizó, beestelednék én neki!
LÁZÁR BANDI: Tényleg, akkor miben maradunk?
BARTA JANI: A szarban.
LÁZÁR BANDI: Nem úgy értem, ma estére.
BARTA JANI: Sehogy. Bedugjuk a kéményt, kifüstöljük és kész.
LÁZÁR BANDI: Jó ez, te?
BARTA JANI: Jó, nem jó, nekünk jó. Szerintem Schielle úrnak is jó. Lehet, hogy őt is meg kéne főzni. Gondold el, kifüstölni az asszony szeretőjét...
LÁZÁR BANDI: Tényleg, szólunk neki is?
BARTA JANI: Hülye vagy? Ez a kettőnk dolga!
LÁZÁR BANDI: Meg a Resneré.
BARTA JANI: Pontosan. Főleg a Resneré.
LÁZÁR BANDI: Végül is államügy, nem?
BARTA JANI: Micsoda?
LÁZÁR BANDI: Hát kémkedik, nem?
BARTA JANI: Persze. Aki a vashíd nittszegein szikratávírózik az amerikai elnöknek... A megbeszélt időpontban!
LÁZÁR BANDI: Akkor megy jelentkezni és jelenteni.
BARTA JANI: Na, ugye. Meg mi az istent keres éppen itt? És annyi ideje. Mi az, nem volt jó Amerikában? És hogy éppen a Schielle úrnak köszörül...
LÁZÁR BANDI: Vagy helyette...
BARTA JANI: Na, látod! Szóval mindenképp jó. Nem lesz semmi baja, csak ráijesztünk és kész. Még segíthetünk is neki eloszlatni a füstöt.
LÁZÁR BANDI: Igaz, csak tréfa az egész.
BARTA JANI: Hát persze. Csak arra vigyázz, hogy legyen nálad gyufa. Mert nem hiszem, hogy ő adna...
Lázár Bandi röhögni kezd. Belép Schielle. Szikár, alacsony, szigorú emberke. Genetikusan arisztokrata.
SCHIELLE: Jó napot kívánok!
BARTA JANI: (Nagy tisztelettel.) Alázatos szolgája, Schielle úr.
SCHIELLE: (A röhögő Lázár Bandihoz.) Kérem?
LÁZÁR BANDI: Bocsánat Schielle úr, alázatos tiszteletem!
SCHIELLE: Gondolom az elszámolás végett vannak itt az urak. Ne húzzuk, kérem az időt. Szóval volt egy test, tölgyfában, a célhelyig való szállítást ellenben Önök állták. Plusz koszorúvitel, díszőrség, leeresztés, kórus és elhantolás.
BARTA JANI: Hát szaktársunk volt, nyugodjék.
LÁZÁR BANDI: Nyugodjék.
SCHIELLE: Nyugodjék. Tehát az annyi, mint mai árfolyamon egy zsák cukor avagy kettőszázhetven tojás máskülönben uszkve öt kiló karaj. Kérem, ennyivel tartoznak nekem elszámolni.
BARTA JANI: Karaj. Öt kiló.
LÁZÁR BANDI: Most vagy mindjárt?
Schielle rezzenéstelen arccal nézi.
BARTA JANI: Estig itt leszünk a hússal.
Belép Margit, nemesen egyszerű.
LÁZÁR BANDI: Ó, kisztihand nagyságos asszonyom!
BARTA JANI: Csókolom a kezeit méltóságos asszonyom.
MARGIT: Jó napot kívánok. Bocsánat, nem akartam zavarni az urakat.
SCHIELLE: Egyáltalán nem zavart, az urakkal már megejtettük az elszámolást.
LÁZÁR BANDI: Hát persze, mi már megyünk is. Ha esetleg valami köszörülnivaló lenne, mert ugye éppen a Resner úr felé tartottunk...
BARTA JANI: Egy nagy... Egyáltalán nem. De azért a köszörültetés az érvényes lehet, nem?
SCHIELLE: Kérem. Óhajtanak még valamit, uraim?
BARTA JANI: Ja, nem. Nem? Nem. Hát nem.
SCHIELLE: Kérem, a viszontlátásra. Legyen máskor is szerencsém.
LÁZÁR BANDI: Alázatos tiszteletem. Kisztihand, nagysád!
BARTA JANI: Alászolgája, Schielle úr! Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom! (Elmennek, közben alig bírják a kuncogásukat visszafojtani.)
SCHIELLE: (Kis szünet után.) Kezét csókolom, Margitka.
MARGIT: Hozta Isten, Lajos. Ebédel?
SCHIELLE: Köszönöm, majd később. Maga engedte el Klárikát?
MARGIT: Ugyan, kérem, azt sem tudtam, hogy elment.
SCHIELLE: Mert hát üres volt a bolt, amikor megjöttem. Azazhogy a Barta úr meg a Lázár úr voltak éppen idebenn. Egymagukban.
MARGIT: Idegen, kérem, nem is nagyon vetődik erre.
SCHIELLE: Valóban így van, de azért ők ketten itt voltak.
MARGIT: De nem teljesen idegenek.
SCHIELLE: Valóban nem, sőt.
MARGIT: Rosszul sikerült ma valami?
SCHIELLE: Nem kérem, miért kérdezi?
MARGIT: Mert látom, hogy valami nyomasztja a lelkét.
SCHIELLE: Nekem ugyan semmi, az én lelkem tiszta.
MARGIT: Akkor kvittek vagyunk.
SCHIELLE: Mondhatni.
MARGIT: Lajos, kérem hagyja abba ezt a nevetséges célozgatást! Néhány napja egyéb sincs, csak ez a nevetséges gyanakvás! Gondolom férfiember, és ha valami baja van, és főleg személyemmel, akkor remélem tisztel annyira, hogy előttem mondja el kételyeit, megadva a lehetőséget a tisztázásra.
SCHIELLE: Margitka, nézze, én nem szeretem az ilyesfajta beszélgetéseket. Maga nekem nagyon jó feleségem, és én tisztelem és becsülöm magát. Tudom, hogy soha nem tenne olyat, ami az oltár előtt tett esküjével összeegyeztethetetlen, és elégedjen meg annyival, hogy én is minden erőmmel azon vagyok, hogy Isten és ember előtt tett fogadalmam ne hágjam át. Én ma hazajöttem, és csak annyit kérdeztem, hogy maga engedte-e el Klárikát vagy sem? Egyéb következtetést levonni holmi mészárosok fecsegéséből egyenesen nevetséges és megalázó!
MARGIT: Köszönöm. A válaszom csak annyi, hogy nem.
SCHIELLE: Én is köszönöm, akkor magam várom meg. Nem szeretem, hogy korábban ment el, és minden bejelentés nélkül. Persze így jár az ember, ha engedékenyebb a kelleténél. Tudja jól, hogy péntek délben mindig elengedem a hétfői nyitásig, eddig nem is volt baj, de így bejelentés nélkül... Majd beszélek a fejével, maga csak pihenjen le nyugodtan.
Rázmány Ferkó, csendőrőrmester jelenik meg az utcán, óvatosan bekukucskál a kirakaton. A bentiek nem veszik észre.
MARGIT: Lajos.
SCHIELLE: Parancsol, szívem?
MARGIT: Szeret maga engem?
SCHIELLE: Persze, hogy szeretem.
MARGIT: Lajos, szeret maga engem?
SCHIELLE: Nem értem a kérdését.
Rázmány Ferkó óvatosan belép, csak a csengő hangjára veszik észre.
RÁZMÁNY: Alázatos szolgája, kezét csókolom, bocsánat, nem szeretnék zavarni, de fontos.
SCHIELLE: Jó napot kívánok, egyáltalán nem zavar, parancsoljon őrmester úr!
MARGIT: Jó napot kívánok, Ferenc.
RÁZMÁNY: Bocsánat, de az a helyzet, hogy közeledik a front. Már sajnos visszafelé vonulnak, természetesen nem sokáig, holnap már az alszegen fognak neki az árokásásnak, de jönnek vissza, és ma éjjel nálunk lesz a szállás, a városban, persze csak egy éjszakára és szóval ugye a szálloda az használhatatlan, és a polgármester úrnak kissé kényelmetlen lenne, meg a Gyenes úrék ugyebár szűkösen vannak, és más lehetőség nincs. Szóval nagyon kényelmetlen, és én napiparancsba kaptam, hogy a szállásolást mindenáron meg kell oldanom, mert lenne egy tiszt, gyalogosszázados, titokban utánaérdeklődtem, már amennyire lehetett. (Papírfecnit vesz elő, arról olvassa.) Günther von Regensdorf. Másodosztályú tiszti keresztje van.
SCHIELLE: Szóval hogy itt nálunk?
RÁZMÁNY: Csak egy éjszaka, ugye nem vagyunk mi olyan fontos katonai objektum, nem lesz itt főhadiszállás meg egyebek, egy jó meleg ágy ugye ilyen időkben...Katonáknak... Egy katonának, egy tisztnek...
SCHIELLE: Őrmester úr, parancsba kapta. Rendben. Igyekszünk a lehető legkényelmesebben kiszolgálni vendégünket. Nemdebár, Margitka?
MARGIT: De. A legkényelmesebben.
RÁZMÁNY: Jaj, köszönöm, a Jóisten áldja meg magukat, tudtam én, hogy nem lesz semmi baj. Nemhiába korteskedtem én annyit, Schielle úr kellett volna legyen a polgármester, nem ez a Vajna!
SCHIELLE: Köszönöm Rázmány úr, hagyjuk ezt.
RÁZMÁNY: Igaza volt annak a dilis Resnernek! (Önkéntelenül Margit felé.) Bocsánat!
MARGIT: Semmi, kérem.
RÁZMÁNY: Csak mert amikor a Vajna kezdte megpályázni a polgármesterséget, és hirtelen mindenkinek köszönni kezdett, azt mondta Resner úr, hogy "Hát persze, a köszönés ilyenkor tényleg nem kerül pénzbe!", és becsületsértési per lett a vége, de a Resner úr megnyerte. És igaza volt, kérem.
SCHIELLE: Ismerem a történetet őrmester úr. Nem volt per, a Resner úr csak megúszta.
RÁZMÁNY: Na, szóval hogy a Schielle úr nem Vajna úr...
SCHIELLE: Nem, kérem.
RÁZMÁNY: Hát igen. (Mintha csak most jutna eszébe.) Klára kisasszony?
SCHIELLE: Nincs itt.
MARGIT: Valahová kilépett, hamarosan jön, nem várja meg?
RÁZMÁNY: Hát szóval a szállásolás végett... De azért még egy keveset maradhatok. Persze, ha nem zavarok.
MARGIT: Nem zavar, Ferenc.
SCHIELLE: Egyáltalán.
RÁZMÁNY: Köszönöm.
MARGIT: Rég nem járt erre.
RÁZMÁNY: Hát szóval annyi minden történik manapság, persze amikor csak lehet...
MARGIT: Hátha sikerül többször is ezután, hogy elvonul a front.
RÁZMÁNY: Hát szóval a békét azt én is nagyon várom. Bár nem tudom, mi lesz.
MARGIT: Egyszer csak kerül asszonyka a házhoz.
RÁZMÁNY: Ja, én nem úgy értettem, de egyszer biztos. Legalábbis remélem.
MARGIT: Én bízom benne, Ferenc.
SCHIELLE: Megbocsásson, Margitka, lesz oly kedves előkészíteni a szobát a vendégnek? Biztosan fáradt lesz. És gyújtson is be, mostanában mintha hamarabb érkeznének a fagyok.
MARGIT: Természetesen, Lajos, megbocsásson Ferenc, a viszontlátásra.
RÁZMÁNY: Kezét csókolom, nagyságos asszonyom. (Margit elmegy. Szünet után.) Ma hamarabb kapott szabadot Klárika? Bocsánat, Klára kisasszony.
SCHIELLE: Dehogy. Elment magától, őrmester úr.
RÁZMÁNY: Nahát!
SCHIELLE: Lehet, hogy egyszer ez is előfordulhat.
RÁZMÁNY: Biztosan fontos dolga akadt, Schielle úr.
SCHIELLE: Biztosan.
RÁZMÁNY: Most már megvárom, mert nekem is lenne egy-két fontos dolgom. A tiszt úr ugye úgyis csak estére, legkorábban késő délutánra érkezik meg.
SCHIELLE: Csak tessék, őrmester úr.
RÁZMÁNY: Sok a munka most, Schielle úr. Ezzel a fronttal, annyi a halott. Meg a menekült. Meg a katona...
SCHIELLE: Sok, őrmester úr.
RÁZMÁNY: Csodálom, hogy győzi?
SCHIELLE: Tudja, mindegy, milyen idők járnak. Az ember maradjon ember. A kötelességét végezze el becsülettel, bármi is legyen. S akkor nem nehéz. Sőt.
RÁZMÁNY: Hát ez az! Valahogy így vagyok én is. A kötelesség. (Kis szünet után, elszántan.) És meg is fogok nősülni, Schielle úr, tudom, biztos vagyok benne.
SCHIELLE: Biztos, őrmester úr.
Belépnek Barta Jani és Lázár Bandi, az elején meghökkennek, aztán nagyon hivatalosra váltanak.
BARTA JANI: Bocsánat, de egyvalamit csak elfelejtettünk.
SCHIELLE: Parancsoljanak az urak.
BARTA JANI: Alázatos tiszteletem, kapitány úr!
LÁZÁR BANDI: Legeslegmélyebb hódolatom, kitartás!
RÁZMÁNY: (Hűvösen hivatalos.) Tiszteletem.
BARTA JANI: Az a helyzet Schielle úr, hogy csak elfelejtettünk gyufát venni...
LÁZÁR BANDI: Ugye, milyen a szerelmes ember feje? Hát csak üres...
BARTA JANI: Más tüzekre gondol, ugye.
LÁZÁR BANDI: Fenődik-fenekedik az eszemadta...
SCHIELLE: Másvalamivel szolgálhatok?
BARTA JANI: Jelen esetben semmi egyébbel, azazhogy verseskötetük nincs? Egészen véletlenül.
LÁZÁR BANDI: Mert, ugye, fidibusz is kéne.
BARTA JANI: Szerelmetes versek. Azok égnek a legjobban.
RÁZMÁNY: (Ingerülten.) Azt a Gyenesnél keressenek!
LÁZÁR BANDI: Hajjajaj, hol van már az!
BARTA JANI: Jön a front, generális úr, rég elhúzta a tudálékos belit!
SCHIELLE: Na, de kérem!
BARTA JANI: Bocsánat Schielle úr, én csak azt akartam mondani, hogy elutazott. Gondolom könyvvásárra ment.
LÁZÁR BANDI: Idejárt ma délelőtt, aztán a Klárikával nagyon pusmogtak, mi csak annyit hallottunk, hogy elmegy. Valahová. Innen el. Ezt mondta. Meg hogy... (Látványosan elhallgat.)
RÁZMÁNY: Micsodát?
BARTA JANI: Nem tudjuk. Valami könyvekről volt szó, de hát hallgatózni, már megbocsássanak, nem ildomos!
LÁZÁR BANDI: Elment. Mert ugye elment. Meg a Klárika sincs itt, úgy veszem észre!
RÁZMÁNY: Fontos teendője akadt.
BARTA JANI: (Jelentőségteljesen, sejtelmesen Lázár Bandinak.) Ezek után csakis...
SCHIELLE: (A pultra teszi a gyufát.) Kérem, uraim, felírjam vagy helyben történik a fizetés?
BARTA JANI: Helyben, Schielle úr, csakis helyben, most azonnal.
SCHIELLE: Akkor öt lesz, kérem.
LÁZÁR BANDI: Öt karaj. Tudjuk, kérem.
SCHIELLE: A gyufa ára öt fillér.
BARTA JANI: Hű, de drága! Nem is tudom, ennyit megér-e ez az egész? (Fizet, zsebre vágja a gyufát.) Na, komám, vendégem leszel egy füstre!
Lázár Bandi kuncog. Lassan abbahagyja, elhallgat. Szünet.
RÁZMÁNY: Megbocsássanak az urak, de vár a hivatal! (Súgva Schiellének.) Megnézem, nem jött-e már meg a százados úr. (Fennhangon, hivatalosan.) Alázatos tiszteletem, Schielle úr, a viszontlátásra uraim. (Elsiet.)
BARTA JANI: Legyen szerencsénk!
LÁZÁR BANDI: Csak kitartást! Éljen Petőfi!
SCHIELLE: Uraim, maguk nem ismerik a mértéket!
BARTA JANI: Bocsánat, Schielle úr, megbántottunk valakit?
LÁZÁR BANDI: Esküszöm, egy szót sem szóltam! Ahogy a költő mondja: ne szólj szám, nem fáj fejem!
BARTA JANI: Megyünk is!
LÁZÁR BANDI: Akkor hát alázatos tiszteletem!
BARTA JANI: Alászolgája, Schielle úr, estére meglesz a karaj!
SCHIELLE: A viszontlátásra. Kérem, ha esetleg találkoznának az urak Bede kisasszonnyal, szóljanak, hogy várom.
LÁZÁR BANDI: Az csak természetes, Schielle úr!
BARTA JANI: Nehéz lehet most magának, Schielle úr, már ha megengedi a véleményt.

SCHIELLE: Kérem, személyeskedések nélkül!
BARTA JANI: Persze hogy anélkül! Én csak annyit akartam mondani, tisztesség ne essék, hogy most, mikor mindenki szedi a sátorfáját, nehéz lehet magának helytállani, mert jön a sereg, aztán ki tudja, annyi idegenek, azok fizetnek-e?
SCHIELLE: Nyugodjon meg, Barta úr, vannak emberek, akikből nem veszett ki még teljesen a becsület.
BARTA JANI: Hát persze, eztet mondom én is, csak annyian elmennek... Bezzeg a bevagonírozottak csak a nyakunkon maradnak. Alázatos tiszteletem!
Röhögve indulna kifelé, belebotlik az éppen berohanó Klárikába.
BEDE KLÁRI: (Lihegve.) Jó napot kívánok. Köszönöm, hogy megvártak.
BARTA JANI: Ejnye, no! De sürgős a kisasszonynak! Kisztihandom Klárika, kedves! Nagyon keresték ám magát!
LÁZÁR BANDI: Csókolom, Klárika, látja Schielle úr, ezt nevezik pontosságnak és gyorsaságnak! Alig kért meg minket, már szállítottuk is a kisasszonyt!
BARTA JANI: És estére még a karaj is meglesz!
BEDE KLÁRI: (Csak most vette észre Schiellét.) Kezét csókolom, Schielle úr.
SCHIELLE: Üdvözlöm, Klára, beszédem volna magával.
BEDE KLÁRI: Igenis, Schielle úr.
SCHIELLE: Uraim én is köszönöm a segítségüket, mármint a kisasszony időleges helyettesítését. Volt szerencsém.
BARTA JANI: Kérem, semmiség volt az egész, tengermély tiszteletem, kisztihand.
LÁZÁR BANDI: Máskor is, ha csak ettől függ, hogy a szerelem ne kerülje el magát.
BARTA JANI: Magamagát.
SCHIELLE: A viszontlátásra, Barta úr, Lázár úr.
LÁZÁR BANDI: Alázatos tiszteletem. Akkor megyünk, és szólunk a csendőrtábornok úrnak, hogy megérkezett a hivatalos ügy. Kisztihand. (Elmennek dudorászva.)
SCHIELLE: Kisasszony, remélem ez volt az utolsó eset, hogy mindenféle engedély nélkül hagyta el a munkahelyét. Én tisztában vagyok azzal, hogy kis közösség vagyunk, és itt mindenki mindenkit ismer, sokszor túlságosan is, de a bolt tulajdonosait és személyzetét leszámítva valamennyien kívülállók, idegenek.
BEDE KLÁRI: Igenis, Schielle úr.
SCHIELLE: Még nem fejeztem be.
BEDE KLÁRI: Bocsánatot kérek.
SCHIELLE: Tudom, hogy péntek déltől hétfő reggelig maga szabadon rendelkezik az idejével, mégis megkérem, jöjjön be holnap reggel is, mert visszavonuló hadaink ma éjjel itt lesznek elszállásolva a városban, és az esetleges holnapi vevőket elképzelhető, hogy nem bírom egymagam kielégítően kiszolgálni. Kérem, vegye figyelembe, hogy ez kérés részemről és nem büntetés a mai sajnálatos incidensért, amiről több szót nem szeretnék ejteni, megelégszem ennyivel. Befejeztem, köszönöm.
BEDE KLÁRI: Én is köszönöm Schielle úr, és bocsánatot kérek, de Artúr bácsi járt ma itt, és ő mondta, hogy délutánra már itt lesz a front, és hazaszaladtam édesanyámnak és Annuskának szólni, hogy ne ijedjenek meg.
SCHIELLE: Tudták volna maguktól is, ha már Gyenes úr is megtudta.
BEDE KLÁRI: Igaza van, bocsánatot kérek. (Kis szünet után.) Artúr bácsi elutazott.
SCHIELLE: Tudom. De mi nem utazunk el.
BEDE KLÁRI: Természetesen, én sem akarok elmenni.
SCHIELLE: Akkor rendben vagyunk.
BEDE KLÁRI: Igenis, Schielle úr.
Nyílik a bejárati ajtó, Rázmány Ferkó előreengedi Günther von Regensdorf gyalogosszázadost. Günther után Rázmány is belép, megáll az ajtóban, kis szünet. Valamennyien kínosan érzik magukat.
SCHIELLE: Guten Tag, Herr... (Nem tudja folytatni, nem tudja sem a tiszt nevét, sem a rangját németül.)
GÜNTHER (Megelőzi Rázmányt, aki kétségbeesetten keresi a papírdarabkát, amire felírta a tiszt nevét.) Günther von Regensdorf. Beszélhetünk magyarul. Budapesten éltem négy évig.
SCHIELLE: (Megkönnyebbülten.) Schielle Lajos.
GÜNTHER: Német?
SCHIELLE: Nem, kérem. Ezt csak örököltem. (Günther Klári felé fordul.) Pardon, nem a nejem. A kiszolgáló kisasszony.
BEDE KLÁRI: Bede Klára. Kezicsókolom.
SCHIELLE: Azonnal itt lesz a nejem is, éppen a szobáját készíti elő, százados úr.
GÜNTHER: Köszönöm.
SCHIELLE: Megkérem, kisasszony, szóljon a nejemnek, ha végzett, jöjjön le, és vezesse fel a százados urat a vendégszobába. A százados úr bizonyára le szeretne már pihenni.
BEDE KLÁRI: Igenis, Schielle úr. (Kisiet.)
SCHIELLE: (Kötelességének érzi, mint házigazda, hogy fenntartsa a társalgást.) Az őrmester úr már említette, hogy Ön itt lesz elszállásolva. Kérem, ami tőlünk telik, igyekszünk minden kényelmet biztosítani. Részünkről zavartalanul pihenhet. Kicsit kényelmetlen, ugye, hogy az üzlethelyiségen keresztül kell közlekedni, de ne zavartassa magát, kérem, csak nyugodtan.
RÁZMÁNY: Természetesen, ha óhajtja, százados úr, kereshetünk más szálláshelyet is, a Gyenes úrék háza ma déltől megüresedett, és rekvirálhatjuk egy éjszakára. Vagy ameddig Önnek szükséges...
GÜNTHER: Nem szükséges.
SCHIELLE: (Szünet után.) Ha szabad érdeklődnöm, milyen alkalomból élt Budapesten oly hosszú ideig? Mert nagyon jól méltóztatik beszélni a nyelvünket. Persze, ha nem vagyok indiszkrét.
GÜNTHER: Ott tanultam. Zenét.
SCHIELLE: Ó, zenésznek méltóztatik lenni?
GÜNTHER: Nem.
SCHIELLE: Értem.
Némán várakoznak, amíg belép Margit.
MARGIT: Jó napot kívánok.
SCHIELLE: Ó, remek, már itt is van! Százados úr, kérem, a nejem, Margit, Margitka, von Regensdorf százados úr, a vendégünk. A százados úr kitűnően beszél magyarul.
MARGIT: Már említette Klárika. Százados úr!
GÜNTHER: Asszonyom!
MARGIT: Isten hozta!
GÜNTHER: Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között teszem tiszteletem e házban, igyekszem minél kevesebbet alkalmatlankodni.
MARGIT: Ne zavartassa magát. A szobája azonnal kész. Amint leér Klárika, felvezetem Önt.
GÜNTHER: Igazán megtisztel, asszonyom.
Némán várják Klári érkezését.
BEDE KLÁRI: (Belép sietve.) Kész vagyok, Margit néni.
SCHIELLE: (Megkönnyebbülve.) Hát akkor...
MARGIT: Parancsoljon, százados úr, felvezetem a szobájába.
GÜNTHER: Kegyed után, asszonyom!
SCHIELLE: (Miközben Margit és Günther távoznak.) És bármire legyen is szüksége százados úr, csak szóljon nyugodtan, igaz, nem vagyunk szálloda, de azért nálunk is az első a kuncsaft! Kellemes pihenést! (Rázmányhoz fordul.)
RÁZMÁNY: Esküszöm, Schielle úr, fogalmam sem volt, hogy tud magyarul! Fogadtam, bemutatkoztunk, elindultunk, s az úton egy szót sem szólt!
SCHIELLE: Nem tesz semmit, őrmester úr, valahogy túl leszünk ezen is. Kisasszony, kérem a napi elszámolást, és ha bevégezte, szóljon be nekem. Zárunk. A viszontlátásra őrmester úr! (Bemegy.)
RÁZMÁNY: Alázatos tiszteletem, Schielle úr! (Kis szünet után feszengve.) Hát elég kevesen maradtak. Mármint a sereg. Lassan vége lesz ennek is. S akkor már én se leszek csendőr. Megváltozik az én életem is. A magácskáé is... (Kínosan tréfálkozva.) Szóba fog-e állni akkor velem, Klárika?
BEDE KLÁRI: Eddig se mentem el köszönés nélkül.
RÁZMÁNY: Tudom, tudom, de hát akkor nem lesz már rajtam egyenruha.
BEDE KLÁRI: Én a maga egyenruháját később ismertem meg.
RÁZMÁNY: Hát persze. Ha majd egy kicsit békésebb lesz a világ, szeretném ha... Természetesen nem csak úgy...
Ebben a pillanatban kivágódik a bejárati ajtó, és a mészárosok cipelnek be egy nagy, véres zsákot. Látványosan lihegnek, erőlködnek.
BARTA JANI: Alázatos tiszteletem, meghoztuk a járandóságot.
LÁZÁR BANDI: Ahogy megegyeztünk, Schielle úr, itt a végelszámolás! (Most veszik észre, hogy csak Klári és Ferkó vannak a boltban.)
LÁZÁR BANDI: Hoppá!
BARTA JANI: Üdv a bémenőnek, innét senki sem megy ki!
BEDE KLÁRI: Megyek, szólok Schielle úrnak.
BARTA JANI: Ugyan már, nem fut el ez a szeretetcsomag!
LÁZÁR BANDI: Tiszta szívvel jött ide, magától, alig tudtuk utolérni. (Felcsapja a zsákot Klári elé a pultra.)
BARTA JANI: De azért szólhat, ha éppen nem zavarunk...
LÁZÁR BANDI: Felolvasás lesz?
RÁZMÁNY: Egyszer még nagyon csúnyán megjárják maguk!
BARTA JANI: Jesszusmária! Megint valami illetlenséget mondtunk?
LÁZÁR BANDI: Szót se szóltam.
BARTA JANI: Na, ugye, egy árva mukkot sem. Nem szoktunk mi tréfálkozni ilyen nyalka, fess katonaemberekkel!
LÁZÁR BANDI: Csak azokkal, akik köszörülnek.
BARTA JANI: Ezt-azt-amazt...
BEDE KLÁRI: Mit akarnak maguk Resner úrtól? A lába nyomát sem érik fel!
BARTA JANI: Gyorsan is jár, az biztos! Hipsz-hopsz, mint a nyulak! Margitka is mesélhetne erről!
LÁZÁR BANDI: Ma este is, hogy fog szaladni!
BEDE KLÁRI: Megint mit forgatnak a fejükben?
BARTA JANI: Semmit. (Megtaslizza Lázárt.) Mert az sincs, ahol. Gyerünk.
Kimennek, Barta Jani még visszadugja a fejét az ajtón.
BARTA JANI: És a vágyam tüzel máris,
Benne ég el Bede Kláris!
Elszaladnak vihogva, mint a gyerekek.
RÁZMÁNY: Isten bizony, egyszer agyonverem mindkettőjüket!
BEDE KLÁRI: Ezek valamit tervelnek.
RÁZMÁNY: Csak jár a szájuk, gyávák ezek, láthatta! Ne is törődjön velük! (Kis szünet után, félszegen.) Az este megint írtam. Mostanában nem tudom megállni. De valamiért könnyebben is megy. Itt van nálam. Meghallgatja?
BEDE KLÁRI: Ezek valami rosszban sántikálnak.
RÁZMÁNY: Nincs azoknak annyi eszük. Szóval: Szóhiány.
Már évek óta írom ezt a verset,
És úgy tűnik, hogy végül ez vagyok:
Egy szóhiány, amit ha megkapok,
Tán eggyé válunk: én és Ő, ki elvett.

Nem várom. Mégis hajt kíváncsiságom.
Az érthetetlen egyre közelít,
S a mondatban megbúvó egyszerit
Csalétkül dobja. Ezt magam is látom.

De játékunknak nem lehet más ára.
Egymást határozzuk meg nemsokára,
És akkor visszatérnek mindahány,

S e röpke írás helyére kerülhet.
A dolgok együtt értelmesnek tűnnek,
Még akkor is, ha bennem szóhiány.

Bede Klári kiszalad az üzletből.
2. rész
Éjszaka van. Hatalmas zaj, izgatott emberek szaladgálnak, tűzoltókocsik vészcsengője veri fel a még alvókat. Schielle házikabátban jön, egy darabig belülről nézi a riadalmat, majd kinyitja a bolt ajtaját és kimegy. Szinte ugyanabban a pillanatban vissza is siet, ezzel egy időben jön le a boltba Günther, már egyenruhában van.

GÜNTHER: Mi történt?
SCHIELLE: Tűz van! Ég a Resner úr vagonja!
GÜNTHER: A micsoda?
SCHIELLE: A köszörűsmesterünk lakása. Bocsánat, mennem kell.
GÜNTHER: Én is jövök.
SCHIELLE: Ahogy gondolja százados úr, bár szerintem polgári ügy, valami véletlen baleset lehet.
GÜNTHER: Elnézést, de azt én döntöm el, hogy mi milyen ügy. Egyelőre még háború van, Schielle úr. (Kirohan.)
Schielle indulna vissza a szobába, átöltözni, az átjáróajtóban feleségébe botlik.
MARGIT: Mi történt, Lajos?
SCHIELLE: Semmi, szívem, feküdjön vissza, hamarosan visszajövök én is.
MARGIT: Miért? Hová megy ilyenkor, mi van odakint?
SCHIELLE: Semmi baj, kérem, egy kis tűz, hamarosan eloltják, én is inkább csak téblábolni megyek. Feküdjön vissza, kérem, megfázik.
MARGIT: Jesszusom, mi gyulladt ki?
SCHIELLE: Megyek öltözni, bocsánat.
Schielle visszamegy átöltözni, Margit a kirakathoz rohan, a tűz irányába néz.
MARGIT: (Keresztet vet.) Jaj, édes Istenem!
Schielle visszajön, siet.
SCHIELLE: Semmi baj, hamarosan eloltják, reméljük áldozatok nélkül. Zárja be az ajtót, szívem, és kérem, feküdjön vissza. Nemsokára én is itthon leszek. Nyugodalmas jóéjszakát, szívem. (Elmegy.)
Margit még egy darabig áll, Schielle után néz, lassan bezárja az ajtót, elindul a szobába, félúton megáll, visszamegy az ajtóhoz, leellenőrzi, hogy jól zárta-e be, áll, majd ismét elindul a lakás felé. Bemegy. Barta Jani és Lázár Bandi rohannak az utcán, izgatottak, Lázár Bandi a kezét fájlalja. Megállnak a kirakat előtt, tanakodnak, majd Barta Jani kezdi visszafelé cibálni Lázár Bandit, abba az irányba, amerről jöttek. Veszekednek, Barta Jani fojtottan ordibál, látszólag leteremti társát. Lázár Bandi szemlesütve áll, Barta Jani elhallgat, lihegnek, majd visszaszaladnak oda, ahonnan jöttek. Még látszik, ahogy összeütköznek a visszatérő Güntherrel, de ők nem adnak számot erről. Günther utánuk néz, aztán megáll az ajtóban, de az zárva. Vár, nézelődik, tanakodik, hogy tudna bejönni, majd zörgetni kezdi az ajtót. Kisvártatva megjelenik Margit, lassan, szinte félve megy a bejárati ajtó felé, aztán felismeri Günthert, és siet ajtót nyitni. Günther meglepődik, egy ideig áll, aztán óvatosan bejön, zavarban van. Margit visszazárja Günther után az ajtót.
GÜNTHER: Bocsánat, asszonyom, nem gondoltam, hogy zárva lesz.
MARGIT: Semmi baj, kérem, tudja éjszakára...
GÜNTHER: Hát persze. De azért bocsánatot kérek, hogy felzavartam.
MARGIT: Ugyan, kérem, nem tesz semmit, nem aludtam. Az uramat várom.
GÜNTHER: Schielle úr még nem tért vissza?
MARGIT: Még nem. (Kis szünet.) Ön is ott volt?
GÜNTHER: Hol?
MARGIT: A tűznél.
GÜNTHER: Igen. Már oltják. Szerencsére szélcsend van, de a vagonból nem maradt semmi.
MARGIT: Ó, édes Istenem! És volt bent valaki?
GÜNTHER: Nem tudom.
MARGIT: Értem. (Szünet.) Nem szeretném feltartani. Biztos fáradt.
GÜNTHER: Egyáltalán nem. Kérem, pihenjen le, én megvárom Schielle urat. Hamarosan úgyis hajnalodik, indulunk, már nem tudok aludni.
MARGIT: Kérem. Jó éjszakát.
GÜNTHER: Jó éjszakát asszonyom.
Margit egy kis ideig áll, aztán elindul a lakás felé, tétovázik, majd bemegy a házba. Günther a kirakat felé fordul, az utcán most már csend van, legalábbis alábbhagyott az izgalom. Hirtelen visszajön Margit, Günther az asszonyhoz fordul. Margit megtorpan.
MARGIT: Bocsánat, csak az ajtót szeretném megnézni, visszazártam-e.
GÜNTHER: (Szolgálatkészen megnézi Margit helyett.) Vissza.
MARGIT: Köszönöm. Megszoktam.
GÜNTHER: Természetesen.
MARGIT: Köszönöm. Jó éjszakát.
GÜNTHER: Jó éjszakát.
MARGIT: (Nem mozdul, kis szünet után szólal meg.) Nem tudok aludni. És félek a szobában. Zavarom?
GÜNTHER: Ugyan kérem, dehogy!
MARGIT: Köszönöm. Foglaljon helyet!
GÜNTHER: Köszönöm.
MARGIT: (Most veszi észre, hogy nincs ülőalkalmatosság. Zavartan felnevet.) Úgy látszik, öregszem. (Nagyon nehezen indul a társalgás. Kölcsönösen udvariaskodnak, zavartak.) Ha felköltenek, már egyre nehezebben alszom vissza. Sőt, sokszor csak bámulom a mennyezetet estétől hajnalig. Vagy az egyik csillagot. Ha tiszta az égbolt. Mindig azt az egyet. Nézem, hogy araszol, hogy lesz egyre halványabb napkeltekor. (Kis szünet után.) Butaság! (Mintha egy gondolatot hessegetne el, mosolyogva rázza meg a fejét.) Nagy butaság.
GÜNTHER: Ugyan, kérem! Én is rossz alvó vagyok. Főleg itt, a fronton lettem ilyen. De én a kilométereket számolom. Hogy ezzel a folyamatos visszavonulással még mennyi van hazáig.
MARGIT: És mennyi van?
GÜNTHER: Bocsánat, nem árulom el. Babona. Félek, ha elmondanám, másnap olyan lenne, mintha egy csak rám bízott titkot árulnék el. Egy fogadalmat. Ne haragudjon. Kérem.
MARGIT: Ugyan, dehogy. Azt hiszem tökéletesen értem. Nagyon hiányzik, igaz?
GÜNTHER: Hiányoznak. Van két fiam és egy lányom. Kegyedéknek?
MARGIT: Elesett. Még az elején.
GÜNTHER: Bocsánat.
MARGIT: Semmi kérem. Én már nem is tudom, hogy végül is igaz-e ez a minden, ami velem történik. Parancsol egy teát?
GÜNTHER: Köszönöm nem, ne fáradjon. Csak ha kegyed óhajt...
MARGIT: Nem. Nem szoktam.
GÜNTHER: (Stollwerket vesz elő.) Esetleg egy cukorkát...
MARGIT: Köszönöm, azt igen.
Szopogatják a cukorkákat.
GÜNTHER: Olyan furcsa. Az elején rettenetesen zavart, amikor ebben a nagy fejetlenségben szinte minden nap másvalakinél szállásoltak el. Aztán megszoktam, sőt, természetesnek vettem, hogy idegen emberek házában élek, használom az ágyukat, a fürdőjüket, megismerem szokásaikat. Amikor beléptem ide, nagyon biztos voltam magamban, legalább is nem volt benne semmi különös, aztán zavarni kezdett, most meg egészen jó.
MARGIT: Mégis elnézést kért tőlem tegnap.
GÜNTHER: Igen, érdekes...
MARGIT: A cukorka teszi. Most nekem is jó. (Nevet.)
GÜNTHER: (Ő is nevet.) Lehet, sőt bizonyos, csak azt nem értem, ha mindig nálam van, hogyhogy csak most érzem jótékony hatását.
MARGIT: Éppen azért. Mert mindig önnél van, százados úr.
GÜNTHER: (Kis szünet után.) Günther.
MARGIT: (Csend, majd alig hallhatóan.) Günther. Margit.
GÜNTHER: Margit. Milyen banális, ha nincs ez a háború, soha nem jöttem volna ebbe a városba.
MARGIT: Én meg soha életemben nem voltam e városon kívül. De tudom, hogy van más is. Budapest, Berlin, Amszterdam...
GÜNTHER: Athén, Róma...
MARGIT: Párizs, London, New York, Tokió...
GÜNTHER: Bordeaux, Lausanne, Sydney...
MARGIT: Totalburn.
GÜNTHER: Az hol van?
MARGIT: Egy kisváros. Chicago mellet. Onnan jött ide Resner úr.
GÜNTHER: Akinek leégett a vagonja?
MARGIT: Igen. Kivándorolt még gyerekként az első háború előtt. Kipróbált mindenfélét. Volt ő rakodómunkás, pincér, artista... Aztán egyszer nagy honvágya támadt, elővette Nagy-Magyarország térképét, kimérte a tizenöt lépés távolságot, és beledobta a kést. Itt állt meg, bennünk, úgyhogy ide jött vissza. Ez a nagy spanyolnátha-járvány után volt. Így úszta meg. Aztán itthon beköltözött a vagonba. Van a városhatárban egy körülbelül húsz méternyi vasúti pályamaradvány, rajta egy vagon. Oda költözött ki, azt mondta, megszokásból. Vett egy köszörűgépet, és most ő feni a városban mindenki kését, ollóját, az uram vésőit... Meg a vashíd nittszegeit tartja karban, csak úgy, passzióból. És tavasz óta minden péntek délben, akárhol legyen, bármilyen munkája is akadjon, hagy csapot-papot, és rohan. Ha kérdik, hová, csak annyit felel, hogy muszáj, ez a megbeszélt időpont. És boldogan mosolyog. De már nem kérdik. Különben is ritka szavú ember, nem is nagyon szeretik. Csodálom, hogy nekem mindezt elmondta. Én meg kifecsegem magának... (Tűnődve elhallgat, kis szünet.)
GÜNTHER: (Szinte magának.) Mintha a feleségem találta volna ki. Asszonyoknak való füzetecskéket ír, persze álnéven. Ő is von, nemesi család sarja, hát ebben éli ki rangunkhoz méltó társadalmi munkáját. Ingyen írja, saját pénzén nyomtatja, a bevételt pedig a hadiárvák megsegítésére fordítja...
MARGIT: Csakhogy ez nem mese...
GÜNTHER: De lehetne.
MARGIT: Az uram vele gyanúsít. És képtelen vagyok megvédeni magam.
Barta Jani és Lázár Bandi érkeznek lélekszakadva, be akarnak jönni, nem tudnak, belesnek a kirakaton, aztán zörgetni kezdik az ajtót. Kiabálnak, részegek.
BARTA JANI: Nyissák ki! Nagy baj van, segítsenek! Nyissák ki!
MARGIT: (Odasiet, babrál az ajtóval, izgatott.) Jesszusom, mi történt? Nem tudom kinyitni!
BARTA JANI: Gyorsan, nagysád, nagy baj van!
GÜNTHER: (Segít Margitnak.) Bocsánat, megengedi? (Kinyitja.)
A mészárosok meglepetten állnak az ajtóban. Nem számítottak Güntherre.
MARGIT: Az Isten szerelmére, mi történt?
BARTA JANI: Semmi, gutentag, csak kötszerre lett volna szükségünk, meg szeszre.
MARGIT: Ki sebesült meg, könyörgöm?!
BARTA JANI: Senki, csak a patikus is oda van az oltásnál. Bocsánat, megyünk is.
MARGIT: Az urammal történt valami?
BARTA JANI: Dehogy, kérem, kutyabaja, a kolléga sebesült meg. Elégett a keze.
LÁZÁR BANDI: Meg leestem a tetőről.
MARGIT: Honnan?
BARTA JANI: Hát a vagon tetejéről.
LÁZÁR BANDI: Lángot fogott a kezemben az az istenverte szalma! Egyből kicsapott a kéményen, biztos nagy volt odabent a tűz! Úgy hátracsapott, ledobott a tetőről!
MARGIT: Szalma a kéményben?
BARTA JANI: (Észbe kap.) Hát amikor oltottuk mi is a tüzet. Volt ott valami szalma, tudja milyen rendetlen a Resner, Bandi megcsúszott, azt hittem, nyakát töri!
MARGIT: Várjanak, hozok kötszert, fertőtlenítőt!
BARTA JANI: Nem szükséges, megyünk is...
MARGIT: Jöjjenek be, nem engedhetem így el magukat.
Margit a polcokon keres, Günther még mindig ott áll az ajtóban a mészárosok mellett. Nézi őket, a mészárosok zavarban vannak.
LÁZÁR BANDI: (Güntherhez.) Hát igen.
BARTA JANI: Csuldigung, géhen...
GÜNTHER: Kérem. (Félreáll az útból, mintegy utat enged nekik a bolt belseje felé.)
Barta Jani most már kénytelen-kelletlen behozza Lázár Bandit egész előre, hogy ne hallják, amit beszélnek. Günther az ajtóban áll, kinéz, cigarettatárcát vesz elő, kivesz egy cigarettát, nem gyújt rá, csak játszadozik vele.
BARTA JANI: Ha még egyszer eljár a pofád, beléd verem a kést!
LÁZÁR BANDI: Há’ nem mondtam semmit!
BARTA JANI: S a szalmával meg a tetővel meg a kéménnyel az mi volt? Hiszekegy? Oltani voltunk, hülye, nem gyújtani!
LÁZÁR BANDI: De’szen nem is gyújtani mentünk!
BARTA JANI: Persze hogy nem, csak a fene gondolta, hogy ez lesz. Meg hogy te is ilyen marha legyél.
LÁZÁR BANDI: Há’ most én mivel vagyok hibás?
BARTA JANI: Na hallod! Ki látott még ekkora barmot, hogy szalmával tömje be a kéményt!
LÁZÁR BANDI: De ha egyszer nem volt más! Még te is azt mondtad, tömjem nyugodtan, vizes az, még jobban fog füstölni befelé!
BARTA JANI: Mert nincs meg a magadhoz való eszed! Szerintem még a kéménye is olyan zsíros, mint ő maga.
MARGIT: Nincs itt semmi kötszer. Nagyon fáj? Megyek és körülnézek odabent is. Rögtön jövök, várjanak. (Besiet.)
LÁZÁR BANDI: Vajon bennégett?
BARTA JANI: Valaki volt bent, de nem ő.
LÁZÁR BANDI: Édes Istenem! Kicsoda?
BARTA JANI: A macája.
LÁZÁR BANDI: Kicsoda?
BARTA JANI: Férfi, nő, nem mindegy ennek a dilisnek? De nem ő volt, az biztos.
LÁZÁR BANDI: Honnan tudod?
BARTA JANI: Tudom.
LÁZÁR BANDI: És bennégett?
BARTA JANI: Nem. De tartsd a pofádat!
LÁZÁR BANDI: (Próbálja nyugtatni Janit.) Nem vették észre! Az asszony csak a Resnert félti, a másik meg szerintem egy vak hangot se tud magyarul.
BARTA JANI: Azt mondta, "Kérem"!
LÁZÁR BANDI: Mi van, te is tudsz egy-két szót németül, mégse értesz semmit!
BARTA JANI: Akkor is tartsd a pofádat!
MARGIT: (Besiet.) Ott sem volt semmi, de hoztam tépést és pálinkát, azzal lemossuk a sebet, kérem, vegye le a kabátját. Nem néz ki olyan csúnyán, szerencséje volt, inkább csak megpörkölődött. Hanem az ütés már komolyabb. Még mindig vérzik. Csak törés ne legyen. Nagyon fáj?
BARTA JANI: Begyógyul az, menjünk.
MARGIT: Várjon, mossam le a sebet, és kössem be! Azért jöttek ide, nem?
LÁZÁR BANDI: Tényleg semmiség, nagysád.
MARGIT: (Odaadja a pálinkásüveget Barta Janinak.) Ezt fogja meg, kérem.
BARTA JANI: (Beleszagol.) Kár erre pocsékolni ezt, nagysád! Ha a kolléga is megengedi, egészségünkre! (Jót húz az üvegből, a továbbiakban is bele-belekortyol.)
MARGIT: (Ügyet sem vet rá.) Nagy tűz volt?
BARTA JANI: Hát jókorácska.
LÁZÁR BANDI: Leégett az egész kóceráj.
MARGIT: Édes Istenem! És Resner úr bent volt?
LÁZÁR BANDI: Szerencsére nem.
MARGIT: Hála Istennek!
BARTA JANI: Csak a nője.
MARGIT: A kicsodája?
BARTA JANI: A szeretője. (Mintha vigasztalná Margitot.) Mi se tudtuk, hogy van neki olyanja.
LÁZÁR BANDI: Azt mondtad, nem égett benn!
BARTA JANI: Tévedtem. Úgyhogy most már a Resner úr megint szabadon köszörülhet.
Margit elengedi füle mellett a célzást, igyekszik csak az ápolásra figyelni.
BARTA JANI: Itt-ott, késeket, vésőket... Főleg azokat, mert hát a koporsófaragás az egy olyan szakma, ami sohasem fog kiveszni. Mert ugye az ember eléldegél gyökereken is, de a fakabát, az egyszer biztos kell. És amíg van fakabátszabó, addig van nekije vésője is, és akkor már az is van, aki azt megköszörülje, mert ugye csak elkopik idővel a szerszám, és akkor jön a köszörűs, mert ugye az házhoz jár, és megköszörül ezt-azt, szóval karbantartó kisiparos...
MARGIT: Adja ide azt az üveget!
BARTA JANI: (Odatartja, de nem engedi el, közben ártatlanul folytatja.) Magyarázza meg nekem, nagysád, mért van az, ha én most hátrafordulok az ajtó felé, eszembe jut az a drága Resner úr, és nem értem, mért mondta azt, amikor a karmelita nővérek gyónni mentek a ferences barátokhoz, hogy a rendház tetején három kémény hibádzik a hétig? Merthogy négy volt ott s a kuplerájon hét?
MARGIT: (Kirántja az üveget, Lázár Bandihoz fordul. Alig bír uralkodni magán.) Holnap reggel menjen el a felcserhez, ő majd jobban kitisztítja, és bekötözi.
LÁZÁR BANDI: (Zavarban.) Köszönöm, nagysád.
BARTA JANI: És ezután hol fog lakni Resner úr? Szegénynek leégett a vagonja, de ez a tiszt úr holnap reggel elmegy, nem?
MARGIT: Takarodjanak!
BARTA JANI: Nem fél egyedül a tiszt úrral a sötétben?
MARGIT: Most azonnal, takarodjanak, többet a színüket se lássam!
BARTA JANI: De megvárhatnánk a Schielle urat is, négyesben csak érdekesebb lehet!
LÁZÁR BANDI: Gyere Jani!
BARTA JANI: Mit gyerejanizol itt nekem? Most bezzeg lenyalogatták a sebeidet, és már gyerejani? De amikor füstölni kell a dilis Resnert, akkor hej, be nagy legény vagy! Amikor fűnek-fának mondod, hányszor láttad köszörülni jönni, és hogy annyi koporsó nem is lehet, ahányat ez a Lajoskám farag, ha ilyen gyakran kopnak a vésői, akkor bezzeg nincs gyerejani, csak röhögés, mi? Vagy ha baszogatni kell a Rázmány Ferkót, mert mundért vett fel, hogy parádézva imponáljon a kurvájának amikor petőfisándor, akkor sincs gyerejani! Szarul látod a világot komám, mert te magad sem vagy egyéb!
GÜNTHER: (Közben visszajött a boltba, csendben Janinak.) Távozzon, fiatalember!
BARTA JANI: Nana, tiszt úr, én csak egy koszos civil vagyok, maga nem nagyon parancsolhat nekem!
GÜNTHER: (Előveszi fegyverét.) Nem szoktam kétszer szólni.
BARTA JANI: A jóistenit neki, még magyarul is megtanult? Oláhul nem tud véletlenül? Nem elég, hogy belerángatnak a háborúba, még le is puffantana, mi? Védi a macáját? Pusmogunk itt a sötétben? Már megpályázta a Resner posztját! Jó dolga volt annak!
Günther a levegőbe lő.
LÁZÁR BANDI: Gyere, Jani!
BARTA JANI: Ide lőj hülye sváb, ide lőj! Imponálni akarsz, mi? (Lázár Bandi tuszkolja kifelé.) Rajtad is csak azért van mundér, hogy észrevegyenek a szukák! Azt a baszatlan világ kurva istenit!
LÁZÁR BANDI: (Megüti.) Hallgass már, elittad az eszedet!
BARTA JANI: Megütöttél!
LÁZÁR BANDI: (Megint megüti.) Fogd már be a pofád!
BARTA JANI: Megütöttél.
LÁZÁR BANDI: És egyszer még agyon is verlek!
BARTA JANI: Megütöttél. (Megfordul, eloldalog.)
LÁZÁR BANDI: (Kis szünet után.) Köszönöm, nagysád. Kérem, bocsásson meg. (Elindul, mielőtt becsukná az ajtót, anélkül, hogy megfordulna.) Mindenért.
GÜNTHER: (Hosszú szünet után.) Elnézését kérem.
MARGIT: Kérem, hagyjon magamra.
GÜNTHER: Ezek után nem tehetem.
MARGIT: Kérem, bármennyire is szeretném, most nem tudok a maga szemébe nézni.
GÜNTHER: Megvárom, amíg tud!
MARGIT: Nagyon szépen kérem, menjen!
GÜNTHER: Holmi idétlen részegek fecsegése miatt?
MARGIT: Van egyvalaki, akivel ezek után is szembe mernék fordulni. Magának csak annyit tudok mondani: könyörgök!
GÜNTHER: Asszonyom! (Visszavonul.)
Margit leteszi a pálinkásüveget a pultra, maga elé mered. Schielle érkezik, kulcsokkal babrál, próbálja kinyitni az ajtót. Margit bentről nézi, nem mozdul. Schielle feladja, tanácstalanul áll, majd lenyomja a kilincset. Az ajtó nyitva. Schielle belép, észreveszi a pult melletti árnyat, aztán felismeri Margitot.
SCHIELLE: Margit? (Margit nem válaszol, csak nézi.) Szívem, maga az?
MARGIT: (Kis szünet után.) Én vagyok.
SCHIELLE: Miért nem felel egyből? Valami baj van?
MARGIT: Semmi, kérem.
SCHIELLE: Ne mondja ezt, kérem.
MARGIT: Miért, ha egyszer valóban semmi?
SCHIELLE: Mert tegnap délelőtt is ezt mondta, amikor az őrmester úr ledilisezte a köszörűsmestert. Nekem ez kényelmetlen.
MARGIT: Talán épp ezért semmi.
SCHIELLE: Miért nem alszik, szívem? Mondtam, hogy jövök.
MARGIT: Nem magát vártam.
SCHIELLE: Tessék?
MARGIT: Magának baj van a hallásával, Lajos.
SCHIELLE: Nehéz volt ez az éjszaka, pihenjünk le, szívem.
Margit nem mozdul.
SCHIELLE: Azt hiszem szerencséje volt, mint mindig. Másvalaki volt odabent. De felismerhetetlenné szenesedett.
MARGIT: A macája.
SCHIELLE: Micsoda?
MARGIT: Semmi, kérem.
SCHIELLE: Jó éjszakát, szívem.
MARGIT: Sajnálja?
SCHIELLE: (A pulton lévő pálinkásüvegre.) Maga ivott?
Margit szó nélkül visszavonul. Schielle magához veszi az üveget, elindul, aztán visszafordul, leellenőrzi a bejárati ajtót. Nagyon fáradt. Miközben megy át a bolton, betoppan Günther. Schielle láttán meglepődik.
GÜNTHER: Pardon.
SCHIELLE: Parancsol, százados úr?
GÜNTHER: Csak az ajtót akartam megnézni, hogy zárva van-e?
SCHIELLE: Zárva, kérem.
GÜNTHER: Tudja, megszokásból...
SCHIELLE: Természetesen, százados úr.
GÜNTHER: Eloltották a tüzet?
SCHIELLE: Eloltottuk, százados úr.
GÜNTHER: Áldozatok nélkül?
SCHIELLE: Bennégett, százados úr, ha erre méltóztatik célozni.
GÜNTHER: Hajnalodik.
SCHIELLE: Igenis, százados úr.
GÜNTHER: Nemsokára indulunk.
SCHIELLE: Akkor pihenjen a százados úr.
GÜNTHER: Nem tudok.
SCHIELLE: Értem, százados úr.
GÜNTHER: Nem érti. És ne mind századosurazzon! Günther. Elvégre nem akármilyen éjszakát töltöttem Önöknél!
SCHlELLE: Értem, százados úr.
GÜNTHER: Günther!
SCHIELLE: Bocsánat, százados úr, képtelen vagyok. De engem szólíthat nyugodtan Lajosnak.
GÜNTHER: Maga nem szeret engem.
SCHIELLE: Nem arról van szó, százados úr. Csak ez már azt hiszem, így marad. Tudja, az embernek nemcsak a csontja meszesedik. Parancsol egy korty pálinkát?
GÜNTHER: Nem.
SCHIELLE: Bocsánat, én iszom. (Beleiszik az üvegbe.)
GÜNTHER: Én is kérek.
SCHIELLE: Parancsoljon. (Átadja az üveget.) Elnézését kérem, de pohárral nem szolgálhatok. Én nem iszom.
GÜNTHER: (Meghúzza az üveget. Visszaadja, felváltva isznak.) Én sem. De van nálam cukorka. (Elgondolkodik.) Elfogyott.
SCHIELLE: Van pálinka.
GÜNTHER: Amióta abbahagytam a dohányzást. De azért mindig van nálam cigaretta is. Parancsol?
SCHIELLE: Köszönöm, nem. Szép cigarettatárca.
GÜNTHER: A feleségemtől kaptam. Tudja, mindig itt van nálam, a bal felső zsebemben. Hogy ne lőjenek szíven. Ez is olyan, mint a kilométerek.
SCHIELLE: Kilométerek?
GÜNTHER: Ezerháromszáznégy. (Szünet.) Bocsánatot szeretnék kérni Öntől.
SCHIELLE: Engem nem bántott meg.
GÜNTHER: Úgy érzem magam, mint aki beleolvasott valakinek a naplójába. Nem jó titkokat tudni, Schielle úr. Cseréljünk! Verseket írok. A feleségem lányregényeket, én verseket. Mi lehetnénk a biztos középszer mértékegysége. Egy von Regensdorf egyenlő egy szobalány romantikus vágyaival. Bármihez fogok. Hazudtam, hogy zenét tanultam Budapesten. Csak kínlódtak velem a pénzemért, de semmi sem ragadt rám. Még a helyi kántor is jobban zongorázik, mint én! Aztán tiszt lettem nemesi becsületből, megkaptam a hivatalból kijáró érdemkeresztet, és várom, hogy mikor lesz már vége az egésznek. Nemcsak ennek a háborúnak.
Kint, mint a lavina, fejvesztett menekülés kezdődik, pánikszerű parancsszavak, rohanó emberek, katonák. Már majdnem teljesen kivirradt. Kicsapódik az ajtó, Rázmány Ferkó rohan be lélekszakadva.
RÁZMÁNY: Itt vannak az oroszok! Nagy, szürke tömeg jön le a domboldalon!

GÜNTHER: Az istenit! (Berohan a házba, a cigarettatárcát a pulton felejti.)
RÁZMÁNY: Félelmetes, egyszerűen nincs vége!
SCHIELLE: (Elgondolkozva.) Azok is elmennek.
RÁZMÁNY: De azok nem tréfálnak, Schielle úr!
SCHIELLE: Egyszer csak elmennek.
RÁZMÁNY: De addig? Mi lesz addig? Kardélre hánynak, agyonlőnek valamennyiünket!
SCHIELLE: Ezt eddig is tudtuk, őrmester úr.
RÁZMÁNY: Csak most ez hihetetlen!
GÜNTHER: (Teljes menetfelszerelésben, ahogy megérkezett.) Isten magukkal. (Nagyon tanácstalan. Zavarban.) Kérem, Schielle úr, mondja meg a nagyságos asszonynak, hogy tiszteltetem, és hogy... (Észreveszi a cigarettatárcáját a pulton, kezébe veszi, nézi.) Nagyon sajnálom, hogy nem búcsúzhattam el személyesen, és hogy... (Visszateszi a cigarettatárcát a pultra, tenyerével eltakarja.) ...szóval, hogy nem búcsúzhattam el. (Kezét leveszi a tárcáról.) Igen.
SCHIELLE: Átadom, százados úr. Isten Önnel. És köszönöm.
GÜNTHER: Ugyan. (Ingerülten megrázza a fejét.) Hazudtam. (Kirohan.)
RÁZMÁNY: Hát nem lennék a bőrében. Nekem is mennem kell. Kérem, adja át Klárikának, hogy visszajövök. És hogy egyáltalán... Jó? Megkérem!
MARGIT: (Berohan rémülten.) Mi van ma éjjel, az Isten szerelmére? Megint tűz ütött ki valahol?
RÁZMÁNY: Dehogy, nagyságos asszonyom, itt vannak az oroszok! A dilis Resner tüze az semmiség ahhoz képest, hogy mi jön!
MARGIT: Édes Istenem!
RÁZMÁNY: Egyébként megkaptuk a köszörűst. A vashíd nittszegeit kopácsolhatta megint, mert ott volt a híd közepén, ahol a legmagasabb az ív. Semmi külsérelmi nyomot nem találtunk rajta, csak egy kis vér folyt ki a fülén. A felcser szerint leesett, akkor ütötte meg magát. Szerintem berúgott és megfagyott táviratozás közben.
SCHIELLE: Ne beszéljen maga is sületlenségeket, őrmester úr!
RÁZMÁNY: Csak azt nem tudjuk, ki volt akkor az, aki bennégett?
MARGIT: (Ingerülten.) A szeretője!
RÁZMÁNY: (Meglepetten.) Ugyan, ugyan... Margit néni, mondja meg Klárikának, hogy visszajövök, jó? Hogy visszajövök, és vigyázzon magára. Maguk is vigyázzanak. Isten magukkal. (Elrohan.)
MARGIT: Hol van Günther?
SCHIELLE: (Lassan Margitra néz.) Elment. És bocsánatot kér.
MARGIT: Miért?
SCHIELLE: Mert hazudott. (Kis szünet után.) Menjen fel, kérem a szobába, én elmegyek, szólok Klárikának, hogy mégse jöjjön. Ma nem nyitunk.
MARGIT: Lajos, ne menjen ki!
SCHIELLE: Muszáj, szívem, nem hagyhatom, hogy az a lány kitegye magát értünk ilyen veszélyeknek. Ne féljen, nagyon sietek, bezárom az ajtót, és senkinek ne nyissa ki.
Schielle elindul, de rögtön visszafordul, megcsókolja a Margit kezét. Hosszasan. Aztán csak áll, sokáig, fogja a nő kezét, de nem néz az asszony szemébe, az se néz Schiellére. Schielle megcsókolja az asszony homlokát. Aztán az asszony fejére teszi mindkét kezét, majd megfordul, és kimegy. Nyugodtan bezárja az ajtót, és eltűnik. Margit riadtan körülnéz, indulna vissza a szobába, megpillantja a cigarettatárcát. Kezébe veszi, értetlenül nézi. Az ajtóban megjelenik Gyenes Artúr, be akar jönni, nem tud, arcát a kirakatra nyomja, kezével árnyékot tart az üvegre.
GYENES: Margitka! Margitka! Csak egy percre, kérem!
MARGIT: (Az ajtóhoz megy.) Gyenes úr, mi történt?
GYENES: Nincs hová menekülni, be vagyunk kerítve! Csak azért jöttem, hogy megmondjam, eszükbe ne jusson elindulni! Mindenütt oroszok vannak!
MARGIT: Nem tudom most kinyitni az ajtót, nincs nálam a kulcs!
GYENES: Ne is tegye, Isten őrizz! Senkinek az égadta világon! És még csak arra kérem, ha kérdik, hol voltam, mondja azt, hogy itthon! Ki nem tettem a lábam a városból!
MARGIT: Jó!
GYENES: Mindvégig idehaza voltam! Csak ennyit! Köszönöm, Isten áldja! Ne féljen, minden rendbe jön! Isten áldja, vigyázzanak magukra! (Elrohan.)
Margit elhátrál a kirakattól, tanácstalanul áll, megfordul, tétovázik, kezében mindvégig ott van a cigarettatárca, azzal játszadozik szórakozottan. Mint egy álomban, elindul a szoba felé, megfordul, visszasiet az ajtóhoz, megrángatja, kint félelmetes nyugalom. Margit áll, néz ki az utcára, nagyon messziről jön Bede Anna, Klári testvérhúga. Meglátja Margitot, már az utcán köszön neki, Margit mint egy látomást nézi.
BEDE ANNA: Csókolom, Margit néni!
MARGIT: Mit keresel te itt? Azonnal menj haza!
BEDE ANNA: Nem mehetek, Margit néni, szolgálatom van ma!
MARGIT: Miféle szolgálat? Itt semmi keresnivalód, azonnal eredj haza!
BEDE ANNA: De a nővérem nincs sehol, Schielle úr is keresi, hát jöttem addig helyettesíteni.
MARGIT: Ma nem nyitunk! (Hirtelen észbe kap.) Hogyhogy nincs sehol?
BEDE ANNA: Úgy, hogy nincs sehol.
MARGIT: Várjál, mindjárt beeresztelek, hozom a kulcsot!
BEDE ANNA: Itt a kulcs, ideadta Schielle úr, hogy bejöhessek, amíg az édesanyámmal megkeresik Klárikát.
MARGIT: Nyissad már, gyere!
BEDE ANNA: (Kinyitja az ajtót, bejön, gondosan visszazárja az ajtót, a kulcsot átadja Margitnak.) Csókolom, Schielle úr mondta, hogy zárjam vissza, és a kulcsot adjam oda Margit néninek.
MARGIT: Mi történt a nővéreddel?
BEDE ANNA: (Kis szünet után, röviden.) Nem tudom.
MARGIT: Mikor láttad utoljára?
BEDE ANNA: (Könnyeivel küszködik.) Nem tudom. Tegnap délelőtt. Mikor még hazaszaladt, hogy megmondja, jönnek a németek, ne menjünk ki a házból. Aztán soha többet.
MARGIT: Édes Istenem, még csak ez hiányzott! Rázmány Ferkó tudja?
BEDE ANNA: Nem szóltam neki, mert Klárinak semmi köze Ferkóhoz.
MARGIT: Hogyhogy semmi köze? Hiszen együtt járnak, nem?
BEDE ANNA: Azok már biztos nem!
MARGIT: De hiszen Ferkó Klárinak udvarol!
BEDE ANNA: Az meglehet, de Klári nem szerette.
MARGIT: Szűzmáriám, hol lehet most az a lány?
BEDE ANNA: (A fojtogató sírás miatt dacosan.) Nem tudom!
MARGIT: Jól van, na, jól van. Az a fő, hogy te itt vagy. (Magához öleli.) Ne félj, nemsokára ő is megkerül. Biztos vagyok benne.
BEDE ANNA: (Az ölelés hatására.) Meghalt, Margit néni, meghalt!
MARGIT: Ugyan, dehogy halt meg, okos lány az, biztos elbújt valahová.
BEDE ANNA: Nem bújt az el, isten bizony meghalt!
MARGIT: Hogy eltűnt, az még nem jelenti, hogy meghalt.
BEDE ANNA: De én tudom, hogy meghalt! Bennégett a vagonban!
MARGIT: Beszélsz butaságokat!
BEDE ANNA: Odaégett, Margit néni, Klárika elégett a Resner úr vagonjában!
MARGIT: Hol?
BEDE ANNA: Szeretők voltak azok ketten, szép szeretők tavasz óta! Minden péntek déltől hétfő hajnalig. Gyerekük is lett volna! Nem is egy!
MARGIT: Ezt te honnan tudod?
BEDE ANNA: Klárika mondta. De ez egy nagyon nagy titok, és csak azért mondta el, mert szeret engem, és segítenem kell neki, ha majd nehezebb lesz. Most megver engem a jóisten ezért?
MARGIT: Ugyan, dehogy!
BEDE ANNA: És édesanyámat sem fogja bántani, ugye? Mert őneki ezt nem mondhatom el!
MARGIT: Persze, hogy nem! Persze, hogy nem. (Csitítja.)
BEDE ANNA: És ilyenkor mi lesz a babával, Margit néni?
Megzörren az ajtó, kint az utcán állnak Barta Jani és Lázár Bandi. Margit felkapja a fejét, aztán visszafordul, nem mozdul. Lázár Bandi beles. Meglátja az asszonyt a kislánnyal.
LÁZÁR BANDI: Kezét csókolom! Bemehetünk egy percre? (Margit feléjük sem fordul.) Csak azért jöttünk, hogy ne tessék haragudni. Részegek voltunk az este, nem akartunk mi megbántani senkit. Bocsánatot kérünk, és én köszönöm az istápot! (Barta Janihoz.) Szólj már te is valamit!
BARTA JANI: Nem tudok mit mondani! Elég, hogy itt vagyok, nem?
LÁZÁR BANDI: Janit is eszi a szégyen! Megyünk, vigyázzanak magukra! Ha kell valami, csak szóljanak. (Indulna, Jani még marad.)
BARTA JANI: (Hirtelen szakadnak ki belőle a szavak.) Részvétem, Schielléné, őszintén, minden rossz szándék híján!
MARGIT: (Szinte eszelősen szalad a kirakathoz.) Mit műveltek az urammal?
BARTA JANI: (Földbe gyökerezik a meglepetéstől.) Semmit, esküszöm az élő Úristenre, semmit! Én a Resner úrról beszélek! És a tisztet is sajnálom, nem kellett volna megbántani. Isten nyugtassa azt is!
Barta Jani hirtelen megfordul, és elmegy.
MARGIT: (Fájdalmasan üvöltve.) Gyilkosok!
Lázár Bandi földig hajol, kiegyenesedik, rémült, mindkét kezét felemeli, majd eliszkol.
MARGIT: (Utánuk kiált, egyre halkul.) Gyilkosok! Gyilkosok. Gyilkosok...
BEDE ANNA: Hát mészárosok, nem?
MARGIT: Mind gyilkosok! Lelketlen gyilkosok! (Zokogni kezd.)
BEDE ANNA: Ne sírjon, Margit néni, Resner úr biztosan szép követ állíttat majd Klárikának. Mi úgyse tudnánk olyat. Ne tessék sírni, nincs semmi baj. Én már megnyugodtam, és a baba se égett benn, mert Klárika hasa vigyázott rá, azt majd kiveszi onnan Resner úr, és ketten szépen felneveljük. Nem lesz az félárva, mert én leszek az édesanyja, csak ne sírjon, Margit néni! (Ő is sír.)
Schielle érkezik elcsigázottan. Többször is kopogtat, amíg észreveszik. Elsőként Anna.
BEDE ANNA: Margit néni! Megérkezett Schielle úr!
Margit az ajtóhoz rohan, idegesen babrál, alig tudja kinyitni, majd mint aki menedéket keres, a férje nyakába borul.
SCHIELLE: Nem találtuk sehol, de még keresni fogjuk. Ne szóljon a leánykának.
MARGIT: (Visszanéz Annára, a kislány inti neki, hogy hallgasson. Margit bólogat.) Ne maradjon itt, amíg elvonul a front?
SCHIELLE: Várja az anyja, ketten csak jobban értik egymást. Hazaviszem. Gyere, Annuska.
Rázmány Ferkó jön sietve, hóna alatt csomag, ahogy beért, becsukja maga mögött az ajtót, majd előreszalad, be a boltba.
RÁZMÁNY: Kérem, engedjék meg, hogy átöltözzek!
SCHIELLE: Itt?
RÁZMÁNY: Odabe. Ezek agyonlőnek mindenkit, akin egyenruha van, kérdezés nélkül. Kérem!
SCHIELLE: Csak tessék, őrmester úr.
RÁZMÁNY: Ferkó, kérem, Ferkó! Köszönöm. (Besiet a házba.)
BEDE ANNA: (Nevetni kezd.) Most veti le a szerelmét!
SCHIELLE: Micsodát?
Margit is nevetni kezd, Schielle nem érti.
BEDE ANNA: Hát a szerelmét! Klárikáért bújt mundérba, mert azt hitte, így tetszetősebb.
SCHIELLE: Micsoda idők, édes Istenem, micsoda idők! (Észreveszi Margit kezében a cigarettatárcát.) Az hogy került magához, szívem?
MARGIT: Itt volt a pulton. Kié?
Rázmány Ferkó visszajön.
SCHIELLE: A Güntheré volt. A szíve fölött hordta, hogy ne érje golyó.
MARGIT: Akkor biztos visszajön érte.
RÁZMÁNY: Az már soha. Őt is főbe lőtték, kérdezés nélkül. Köszönöm Schielle úr, hálásan köszönöm. Megyek is! A ruhát odabent hagytam, kérem égessék el. Isten magukkal!
SCHIELLE: Rázmány úr, megkérem, kísérje haza Annuskát. Én itt maradok a feleségemmel.
RÁZMÁNY: (Nem mer ellentmondani.) Természetesen, gyere Annuska!
SCHIELLE: Köszönöm. Tiszteltetem az édesanyját, legyen erős, bízzon.
RÁZMÁNY: Átadom, Isten magukkal.
BEDE ANNA: Csókolom. És köszönöm szépen.
MARGIT: Viszontlátásra. Még gyere, Annuska.
BEDE ANNA: Jövök. Kezüket csókolom.
SCHIELLE: Isten áldjon, kislány.
Kimennek, Margit kinyitja a cigarettatárcát, egy papírlap esik ki belőle. Felveszi, olvasni kezdi.
SCHIELLE: Nem illik, szívem. Olyan, mintha más naplójában olvasna.
MARGIT: (Fennhangon olvassa.)
Búcsúzom e groteszk téltől,
Aki engem - hó helyett -
Szépségének kegyelméből
Szent szavakkal temetett.

Annyit virrasztottam érte,
Hogy már félek: nem enged.
De eltenni jobb időkre,
Tudom, nem mindent lehet.

Felélem hát maradt-kincsem,
És a fehér éjszakák
Összegyűjtött műveiben
Úgy nő a csend, mint a rák.

SÖTÉT

 

NKA csak logo egyszines

1