Szereplõk:

ÁKOS
SÁNDOR
MISI
BÁRÓ
ÕR
NÕI ÕR
MELINDA

I. kép

(Idő: 1951 februárja. Szín: egy férfibarakk belseje a Duna-csatorna építőtelepén. Sötétség. Alig pirkad. Kivehető a négy priccs körvonala, a rajtuk fekvő négy alakkal. A sarokban veder. Fentről csupasz villanykörte lóg. Egyéb berendezés: egy asztal, négy ócska székkel.)

ÁKOS: (Fekszik az ágyán, halkan beszél.) Mai zenénk a Mendelssohn-hegedűverseny első tétele. Hallga, uraim! (Fütyüli a hegedűverseny első tételét. Senki sem mozdul.)
MISI: Szép. Gyönyörűséges... (ő is fütyüli a dallamot)
BÁRÓ: S a vers? Ki a ma reggel költője?
MISI: Hölderlin. (halkan mondja a verset)
"Míg ifjú voltam, reggel örültem én,
és este sírtam; most, hogy idős vagyok,
kétkedve kezdem a napot, de
szent nekem és vidító a vége."
ÁKOS: Egykor és most... Ez a címe... Rilke azt írta róla:
"A többi mind melegszik a versben, otthonosan,
s részvevően lakja a szűk hasonlatot.
Ám te jársz, mint a Hold."
SÁNDOR: Mint a Hold ?
ÁKOS: Mint a Hold... Zseni volt. Aztán meg őrült... Kezdje, Báró uram!
A memoriter következik... Accusativusszal járó praepositiók... Ante, apud...
BÁRÓ: Ad, adversus, circum, circa, citra, cis, erga, contra, inter, extra...
MISI: Tökéletes. Summa cum laude, Bárókám...
BÁRÓ: Supra, versus, ultra, trans... Ez a négy a vége.
MISI: Gyerekkor jön, torna, csillagászat azután...
ÁKOS: Nyárárdszeredában éltünk hároméves koromig. Még arra is emlékszem, hogy milyen gyerekkocsiban tolt édesanyám. Oldalt lehetett kilátni, narancsszínű plexiüvegen keresztül, s ha esett az eső, édesanyám egy rolót húzott le fölém, védeni engem, én pedig sírtam... A szomszédokhoz három lépcsőn lehetett feljutni a verandára... Az udvaron volt egy domb... Kétéves koromban egy félórát másztam felfele... Húszévesen egy percet, aztán... (Vad, erős szirénahang. A négy férfi felkel, tornázni kezdenek.)
SÁNDOR: Gyerünk... Helybenfutás... Tíz guggolás... Gyerünk uraim, ez az Misikém, tíz fekvőtámasz... Gyerünk. (A négy férfi gyorsan, fegyelmezetten végzi a gyakorlatokat.)
BÁRÓ: (feláll) Fáj a gyomrom. Gastritis.
ÁKOS: Ha tavasszal dél fele visznek, szedek neked kakukkfüvet, fodormentát, kamillát... Csillagászat... Misikém, tehát ma az Androméda következik.
MISI: Az Androméda a Naprendszeren kívüli egyetlen olyan objektum, amelyik szabad szemmel is látható... Az extragalaktikus ködök prototípusa... Száznyolcvanmillió fényév az a távolság...
SÁNDOR: Száznyolcvanmillió?!?... Fényév???
MISI: Annyi. Elindul a fény és megy-mendegél száznyolcvan millió évet... De Androméda királylány is. Poszeidonnak áldozták a szülei, de a tengeri szörnyet Perszeusz, Zeusz fia megölte és...
BÁRÓ: Kell menjek dolgomra. (Leül a vederre, a többiek háttal neki körbeállják.)
S akkor most az éthosz... Pontosabban az éthosz fogalmának alakulása a görögöktől napjainkig... Az éthosz az egy állapot! A nemlétező, a szellemi világ magmája... Ahogy a Földnek létezik ősmagja, úgy az erkölcsi létezésben is van, kell lennie egy origónak...
ÁKOS: Száz-kétszázmillió galaxis létezik... Százötven, százhatvan milliárd bolygó alkot egy galaxist... Hol van benne az éthosz?!? A nemlétező??
MISI: Az éthosz: Isten.
SÁNDOR: Hol az Isten, könyörgöm?!? (Második szirénahang. Kigyullad a csupasz villanykörte.)
ÁKOS: Az éthoszban jelen van.
MISI: A Rend az Isten... Az Andromédában is rend van. Az Andromédán belül is kívül is rend van. Egy magasabb rendű szellemiség törvényei érvényesülnek mindenben, uraim.
BÁRÓ: (feláll a vederről. Szétszélednek) Szépen mondod...
ÁKOS: Szépen is gondolja... A teremtő rendet teremtett.
SÁNDOR: Rendet?!? Nézz csak körül... Úristen... Gondold végig a tegnapi napot, s ha megállod szűkölés nélkül, ha megállod öngyilkossági gondolat nélkül, ha még megállod...
MISI: (közbevág) Kezdetben rend volt!!! Mi tettük tönkre!... Idefigyelj! Itt a kezemben van húsz gyufaszál!... Most földobom őket! (feldobja a gyufaszálakat) S ha körben esnek le, tökéletes, szabályos körben, akkor bizony mondom, akkor én vagyok a Teremtő. (A gyufaszálak szanaszét hevernek a padlón.) Ez van most. Káosz. Amitől a legjobban félek.
ÁKOS: Summa cum laude... A magyarázat... Gyönyörű...
SÁNDOR: Most én akarok lenni az Isten. (Felszedi a gyufákat, feldobja, szanaszét hullanak le, nevet.) Halandó, igazi halandó vagyok... Uraim, hatalmas megkönnyebbülés nem Istennek lenni... Hát nem?!? Ákos, te jössz!!! (Ákos felszedi a gyufákat, feldobja, nevet.)
ÁKOS: Muribundus homo sapiens. Sic.
MISI: Nem, nem... Tévedés... Nem haldokló... Halandó... Micsoda különbség... Nem muribundus, semmiképpen, uraim... Báró, te nem próbálod meg? Nem akarsz Isten lenni?
BÁRÓ: Boldog lennék, ha ember tudnék maradni. Az is valami, nem, uraim?!? De azért megpróbálom... (Feldobja a gyufákat, nevet.) Nézz oda, egymás mellé hullanak...
MISI: Félisten vagy... Demiurgosz, az is valami... Félisten uram, aztán vigye ki a vödröt...
BÁRÓ: Azon nyomban, filosz uram...
ŐR: (Belép, a négy férfi vigyázzba merevedik.) Kérem a vedret kivinni! (A BÁRÓ indul a veder felé.) Nem te. (ÁKOSra mutat.) Te!
BÁRÓ: Én rondítottam bele.
ŐR: És ő viszi ki!
BÁRÓ: De hát itt úgy alakult a szokásjog, hogy az viszi ki, aki...
ŐR: Anyád él?
BÁRÓ: Él.
ŐR: Fasztól fél? (ÁKOS felemeli a vedret, gyorsan kiviszi, majd visszajön.)
BÁRÓ: Annyit engedtessék megjegyeznem...
ŐR: Megennéd a szarodat? (csend) Ha egy szót szólsz, megeszed a szarodat! (csend) Öt perc múlva indulás. Famunka.
SÁNDOR: Mínusz húsz volt ma hajnalban. Né! (mutatja) Látszik a lélegzet a levegőben.
ŐR: Anyád él?
SÁNDOR: Meghalt, amikor megszülettem.
ŐR: Akkor nem él, ha meghalt.
SÁNDOR: Nem.
ŐR: Pofátlankodsz?
SÁNDOR: Nem. Nem pofátlankodom.
ŐR: Kimostad ?
ÁKOS: Ki.
ŐR: Klór?
ÁKOS: Mész.
ŐR: Nekem annyi embert kell leadni az év végén, amennyit átvettem az év elején. S még csak február van. Sorakozó! (A foglyok sorba állnak.) Kivéve, ha nem annyit adok le. Ha itt például egy ágy üres lesz... vagy kettő.
ÁKOS: Vagy négy. Mert kiszabadulunk.
ŐR: Mert megdöglötök.
BÁRÓ: Ez is elképzelhető.
ÁKOS: Mert nem is volt tárgyalás... Az ENSZ különbizottsága már a tavaly a közgyűlés elé...
ŐR: Ennéd szarod?
ÁKOS: Kérem?
ŐR: Ha politizálsz, megetetem veled, amit tojtál.
MISI: Megszabadulhatunk, ha Isten úgy akarja.
ŐR: Isten?
MISI: Isten. A Teremtő Úristen... Meg a bizottság, persze.
ŐR: Ennéd...
MISI: Nem enném... Még az is elképzelhető, hogy ezen a tavaszon már otthon lehetünk... Mindnyájan.
ŐR: Vagy a földben. Vagy itt a Duna fenekén. Haleledelnek. (kiköp) Vigyázz! Báró!
BÁRÓ: Igenis.
ŐR: Ma este találkozhat a feleségével. Egy óra hosszat együtt lehetnek. Meghitt kettesben... Ágy is van.
BÁRÓ: Melinda? Ő is itt?!?
ŐR: Az egész család. Szétszórva, különböző helyekre. Úgy jobb.
BÁRÓ: Önöknek.
ŐR: Naná. Mert nektek. Indulás! (A négy férfi kimegy.) Arisztokraták. Gondolkodók. Nye fasz, nye...

SÖTÉTSÉG

II. kép

(Ugyanaznap este. A főbarakk egyik szobája. A sarokban ágy. Csupasz villanykörte ég. Belép az ŐR, majd a NŐI ŐR. Őket MELINDA követi.)

NŐI ŐR: Üljön le. Mindjárt hat.
MELINDA: (leül) Köszönöm. (csend) Több mint két éve nem láttam az uramat... A torkomban ver a szívem. Sápadt vagyok? Istenem, hogy nézek ki...
NŐI ŐR: Vörösre fújta az arcát a szél.
MELINDA. A hajam ?
NŐI ŐR: Van fésűm. (Átad egy fésűt MELINDÁnak. MELINDA fésülködik. Belép a BÁRÓ. Csend. MELINDA megfordul.)
ŐR: Mi megyünk. Egy óra idejük van. Ennyit engedélyeztek.
BÁRÓ: Nincs órám.
ŐR: Hatvan perc. Az annyi... Hajrá, magyarok! (Kimegy, NŐI ŐR utána. Csend. MELINDA leteszi a fésűt. Nézik egymást mozdulatlanul. MELINDA láthatóan reszketni kezd. A BÁRÓ átöleli.)
MELINDA: Úristen...
BÁRÓ: Csillagom... Kedvesem.
MELINDA: (Reszket. Zokogni kezd.) Lássalak... Lássam a tekinteted... Mi van veled?
BÁRÓ: Élek... Kész csoda... Lefogytam vagy tíz kilót. Megtanultam latinul, angolul elég jól, csillagász is lettem egy kicsit, meg történész, s már nem akarok meghalni.
MELINDA: Akartál? Te is meghalni akartál?
B ÁRÓ: Háromszor.
MELINDA: Háromszor?
BÁRÓ: Először akkor, amikor pofon vágott egy őr. Másodszor, amikor megitatták velem a vizeletemet. Harmadszor, amikor tüzes tűt szúrtak a herémbe. Aztán soha többé... (csend)
MELINDA: Csillagom... Holdam, napom... Emlékszel?...
BÁRÓ: Mindenre... Mindenre emlékszem... (Átöleli, megcsókolják egymást. Eszeveszett gyorsasággal vetkőzni kezdenek. Egymást átölelve zuhannak az ágyra. Belép az ŐR és a NŐI ŐR. NŐI ŐR elfordul.)
ŐR: Tüzet szüntess!!! (A BÁRÓ néma csendben felül, MELINDÁra dobja az ingét.) Megállni!!! Állj!!! Ez beszélgető!... Itt tilos degedni, cseszkődni... Nem szégyellik magukat? Rögtön egymásnak esnek, mint az állatok... Mint a kóbor kutyák... Se szó, se beszéd... Nuku beszélgetés, nuku etyepetye, semmi... Zsupsz bé az ágyba... Nem ismered a szabályzatot?!? Nem ismered, Bárókám a szabályzatot?!?
BÁRÓ: Tegeződünk?
ŐR: Pofátlankodsz?
BÁRÓ: Pofátlankodom.
MELINDA: Péter!!!
ŐR: Vacsora, reggeli, holnapi ebéd ugrott... Egyelőre. Most visszatakarodsz a barakkodba a vackodra. Háromnegyed hatkor jelentkezel a barakkfelelősnél. Világos?
BÁRÓ: Igen. Kérném elfordulni!
ŐR: Miért?
BÁRÓ: Levenném a feleségemről az ingem.
ŐR: Vedd le!
BÁRÓ: De alatta meztelen!!!
ŐR: Láttam én már olyat.
BÁRÓ: Nem látott... Ilyet nem!...
ŐR: De láttam!!!
BÁRÓ: De neeeem!!!!
ŐR: Pofátlankodsz?
BÁRÓ: Pofátlankodom.
ŐR: Meg akarod papálni a... (MELINDA villámgyorsan belebújik az ingébe.)
MELINDA: Ide lehet nézni, őr elvtárs... Nyugodtan ide lehet nézni.
ŐR: Maga még itt van, Bárókám?
BÁRÓ: Még itt.
ŐR: Futólépés.... Indulj!!!
BÁRÓ: Azonnal. (Megcsókolja MELINDÁt.) Vigyázz magunkra, csillagom. (kimegy)
ŐR: Csillagom?!? Milyen szépen beszélnek maguk, arisztokraták, kulákok... Csillagom... Én még életemben ilyet nem mondtam... Csillagom. S akkor a csillagnak mit mond? Feleségem... oldalbordám?
NŐI ŐR: (Visszafordul, a szemén látszik, hogy sírt.) Jó kérdés.
MELINDA: Maga hogy szólítja a feleségét?
ŐR: Nekem nincs feleségem.
MELINDA: Nem is volt ?
ŐR: Volt. Elment egy szőke tiszttel Pitesti-re... Ott él. Ha meg nem holt...
NŐI ŐR: Érthetetlen.
ŐR: Pofátlankodsz?
NŐI ŐR: Hogy tehetném?...
ŐR: Mint mások.
NŐI ŐR: Kik?
ŐR: Pedig mindent megadtam neki... Szombat reggel még a konyhában beszélgettünk, szalonnát ettünk, kihullott a könnye az asszonynak, amíg vágta apróra a hagymát, legalábbis én azt hittem, hát miért másért bőgne, megvan mindene, rádiót is vettem, szólt a zene, aprította a hagymát, megkérdeztem, te mit bőgsz, lecsapta a kést a lapítóra, kirohant a kapun, le az alvég fele, nem mentem utána, mit mondanának az emberek, csak néztem utána, bémentem, megettem mind a szalonnát s a hagymát, jól is laktam, de amikor az asszony üres tányérjára néztem, úgy megfacsarta valami a szívemet, de úgy, éreztem, hogy kiszakad a szívem, átöleltem magamat, hogy ki ne szakadjon a szívem a mellemből, eltettem a szalonnát, hagymát, a fejembe tettem a kalapomat, lesétáltam az apósomékhoz, ahogy a kapu elé értem már állt az udvaron a két bátyja, favágó mind a kettő, álltak, köszöntem, nem köszöntek vissza, az egyik lóbálta a fejszét a kezében, mi kéne ha vóna, kérdezték, a feleségemmel szeretnék, mondtam s léptem egyet előre, ne mozdulj, mert kettéváglak, mondta a kisebbik, a vadabb, pedig nem is nála volt a fejsze, aztán kinyílt az ajtó és kijött a feleségem, mezítláb, kendő nélkül, ma sem értem, mit keresett novemberben mezítláb az udvaron, megállt a kerítés túlsó oldalán, lihegett, szuszogott s nagyon halkan mondta, utállak, mindig is utáltalak, semmi nem kell tőled, csak tűnj el innen, ne keress, ne üzenj, amikor átöleltél, utána mindig kiosontam hányni, hátra a kórók mögé, szinte minden éjszaka, ott hánytam a földre, leghátul a két hatalmas kórórakás mögött, te szarevő, büdös kommunista. S azzal bement. Én meg haza, hátra az udvarra s hát ott telis-tele a főd. Nyommal. Másnap jelentkeztem, béálltam, pedig én nem is.
MELINDA: Ön nem is?
ŐR: Egyáltalán... Rég volt.
NŐI ŐR: Rég?
ŐR: Tavaly nyáron.
MELINDA: Megbocsásson, tavaly nyár, az magának régnek számít?
ŐR: Régnek hát. El akarom én azt a nyarat boronálni. (A homlokára mutat.) Itt né.
MELINDA: Tavaly nyáron én már fogoly voltam... Tavaly nyáron még élt a barátnőm, kaptam egy levelet anyámtól, tavaly... (elhallgat) Borzasztó. Másképpen éljük meg az időt. (csend)
NŐI ŐR: Melinda, mennünk kell! Lejárt az idő... Büntetés jár, ha...
MELINDA: Jövök már. (Indulna kifele, az ŐR megállítja.)
ŐR: Mondanék én valamit, ha szabadna.
MELINDA: Magának itt sok mindent szabad... Mondja.
ŐR: Tudja, én irigylem magukat, magyarokat, arisztokratákat... Maguk magyarok...
MELINDA: Mit csinálunk?
ŐR: Olyan igen összetartanak.

SÖTÉTSÉG

III. kép

(A férfibarakk szobája. Esteledik, ég a villanykörte. MISI, ÁKOS és SÁNDOR az ágyaikon fekszenek.)

MISI: Bástya E 1.
ÁKOS: Futó B 8. Sakk.
MISI: Király A 6... Ezt Aljehin lépte Mexikó Cityben ezerkilencszáz... Na, várj csak... Mindjárt mondom, szóval...
SÁNDOR: Végre... Végre, az isten szerelmére valami, Misikém, amit nem tudsz pontosan... Három év óta először... (nevet) Nagy nap ez a mai, uraim, elvtársaim!!! (Bejön a BÁRÓ. Látszik rajta, hogy rohant.)
BÁRÓ: Láttam Melindát!!! (SÁNDOR felül, MISI talpra ugrik, ÁKOS elfüttyenti magát.) Fiúk... Uraim... Találkoztam Melindával... Él... Átöleltem... Rovarirtó szagú volt a zubbonya, de átöleltem... Ezernél több napja nem láttam... S most megadta az Isten... (leül)
SÁNDOR: Isten?
BÁRÓ: Isten... Ki más?
SÁNDOR: Ők... A fiúk... A rabtartóink... Én szégyellném magam.
BÁRÓ: Megőrültél?!?
SÁNDOR: Hoztak közben egy új takarót az ágyadra. (csend)
BÁRÓ: Kicsoda ?
SÁNDOR: Az őr...
BÁRÓ: Furcsa... Csak nekem...
SÁNDOR: Kizárólag. S nem tetűpor szagú... A tiszteknek van ilyen. Skót gyapjú. Né, írja: made in Scotland. (csend)
BÁRÓ: S akkor most mi van? (csend) Találkoztam a feleségemmel... Öt percet egyedül hagytak vele... Aztán ránk rontottak... (csend) Karikás a szeme... Sovány... Szeretem... S akkor most mi van?!? (csend) Mondjatok már valamit!... Csak nem azt gondoljátok... megőrültetek?!? Ákos, Misi, az Isten szerelmére, elment az eszetek?!? (csend)
ÁKOS: Megőrültünk.
MISI: Elment az eszünk.
ÁKOS: Bocsásd meg a bűneinket.
MISI: Na, kész. Álomnak is rossz. Vagy viccnek...
BÁRÓ: Kösz.
ÁKOS: S Melinda?
BÁRÓ: Karikás a szeme... Sovány...
SÁNDOR: S szereted... Mióta nem láttad?
BÁRÓ: Majd ezer napja.
SÁNDOR: Az én feleségem is itt van... Valahol itt, a csatornánál. Soha nem láttam... Hetven beadványt írtam... Nem is válaszoltak. S akkor te este hatkor randevúzol.
BÁRÓ: Ránk tört az őr, amikor átöleltem!
SÁNDOR: De átölelted!!! Láttad a kulcscsontját... Ittad a leheletét!!! Mi az ára?... (üvölt) Mi az ára? (csend)
MISI: Billog került a homlokodra... Nehéz lesz levakarni... Kinéztek maguknak... Jel került rád, barátom... Nem irigyellek.
BÁRÓ: Tiszta a lelkiismeretem.
SÁNDOR: Add vissza a takarót!!!
ÁKOS: Hideg van!!! Tartsa meg!!!
SÁNDOR: Adja vissza!!!
ÁKOS: Ha tiszta a lelkiismerete, tartsa meg!!!
SÁNDOR: Megvásároltak!... Észre sem vetted, s már megvásároltak!
BÁRÓ: Egy takaróval?!?
SÁNDOR: Egy takaróval, a feleségeddel, egy randevúval... Mit tudom én?!?
BÁRÓ: Tiszta vagyok... Tiszta vagyok... Tiszta. (csend)
MISI: Ehhez értenek a legjobban. Megosztani. Uraim, ezek itt a környéken a megosztás világbajnokai... Ilyen nincs... Ahogy ezeknek működik az agya!
BÁRÓ: Hány éve ismersz, Misi?
MISI: Húsz.
BÁRÓ: S te Ákos? Sándor?!?
SÁNDOR: Én ide is úgy kerültem, hogy elárultak.
MISI: Minket mind elárultak, kisemmiztek, cserbenhagytak, becsaptak... Kit a nagyhatalmak, kit a...
ÁKOS: Kit a felesége... Engem a feleségem jelentett fel. (csend)
BÁRÓ: Az a feleséged! Én meg én vagyok... Azt hiszem, mindnyájatok előtt felemelt fejjel állhatok meg, nyugodtan nézhetünk egymás szemébe... Soha e három év borzalmai között...
ŐR: (belép) Báró elvtárs! Hívatják a parancsnokságra!
BÁRÓ: Most? Este?!?
ŐR: Tíz perc múlva legyen a parancsnokságon. (kimegy)
MISI: Ezek kinéztek maguknak. Meg kell erősítened önmagad. Mint a kő, olyan légy. Mint a vas. Ne ígérj... Ne fogadj el semmit! Ha üvöltenek, szorítsd ökölbe a kezed és nézz erősen a szemükbe.
ÁKOS: Mint a kutyának, ha kivicsorítja a foga fehérjét.
BÁRÓ: Szép a hasonlat. Pontos.
MISI: A legérzékenyebb ponthoz érkeztünk. Megosztanak... Meg akarnak osztani... Másképp nem tudnak megtörni... Mérget cseppentenek a pohárba. Ehhez értenek a legjobban. Ebben balkánbajnokok.
BÁRÓ: Mint a kő... Mint a vas... nem is volna rossz. (kimegy)
MISI: Ártatlan. Láttam a tekintetét.
SÁNDOR: Áruló... Én is láttam!
MISI: Minden tudásom azt sugallja, hogy ártatlan!!! Én tanultam pszichológiát, minden, abszolút minden jel arra mutat...
SÁNDOR: (közbevág) Köpök a pszichológiádra... Szarok rá, érted?!? Az ösztöneim, a zsigereim jelzik, hogy áruló!!! Ahogy jön, ahogy megy, ahogy nem néz a szemembe...
MISI: Mert tudja, hogy gyanakodsz... A tudatlanság, az gyanakszik benned. A legrosszabb részed: a tudatlanságod!!!
SÁNDOR: Fejezd be!!! Középiskolai tanár volnék, ha elfelejtetted volna?!?... S ne sértegess, mert...
MISI: Mert mi lesz? Fenyegetsz? Szájon vágsz, mert erősebb, meg fiatalabb vagy... Rajta! Itt a pofám... Üss meg, te szerencsétlen!...
ÁKOS: (Közéjük ugrik.) Misi!!! Sándor!!! Megőrültetek?!? Hát ezt akarják!!! Ők akarják ezt!!! Hóhér és áldozat ugyanazt akarja? Egymásra kúszunk, mint a tarajos gőték?!? Megőrültél, Sándor? Lelki ikrekké válunk a hóhérainkkal?!? A gyilkosainkkal?!?
SÁNDOR: Ha áruló...
MISI: Isten... Egyedül Isten a megmondhatója...
ÁKOS: És a szeku. Ők és a teremtő tudják biztosan, hogy itt és most ki az áruló.
SÁNDOR: Áruló az, aki elárulta az ügyet.
MISI: Melyiket? Nincs nagy Ügy. Sok kicsi ügy van... Ügyecske... S mind fontos... A lét, a kisebbségi lét hajszálerei... A kurva életbe... Sok kicsi ügy...
SÁNDOR: Ha egyet elárulsz, mindet elárulod! Ha csak az árnyéka vetül...
BÁRÓ: (Bejön, gyönyörű, vadonatúj zöld csizma van a lábán. Leül az ágyára.) Adták ezt a csizmát. Elvették a bakancsomat. Ezért hívattak.
SÁNDOR: Német. Német repülőscsizma. A legjobb a világon. Gratulálok.
ÁKOS: Ki adta?
BÁRÓ: A parancsnok. Személyesen.
MISI: Személyesen?
BÁRÓ: Igen.
SÁNDOR: Tanúd van?
BÁRÓ: A Fennvaló!
SÁNDOR: Jobbat nem tudsz? Manapság annyi helyre hívják szegényt.
BÁRÓ: Isten a tanúm. Behívott, cigarettával kínált...
SÁNDOR: Fújj rám! (BÁRÓ ráfúj.) Cigarettázott... Mit kért cserébe?
BÁRÓ: Semmit.
SÁNDOR: Ingyen semmi sincs! Ezek mindig kérnek valamit!
BÁRÓ: Behívott, leültetett, cigarettával kínált s az íróasztal alól kivette ezt a csizmát. Ott helyben fel kellett vennem... Lépkedni is kellett. Hármat előre, hármat hátra.
SÁNDOR: (feláll) Kérlek, rúgj seggbe!
BÁRÓ: Én?
SÁNDOR: Rúgj seggbe, hogy ébredjek fel! Mert ez álom! Lázálom... Rémálom... Vagy te elárultál minket! Vagy álom ez az egész, vagy te elárultál minket... Na, rúgj! (Kidüllesztett hátsóval megáll a BÁRÓ előtt, röhög, majd leül a priccsére.)
ÁKOS: Nem kérdezett semmit?
BÁRÓ: De igen... Hogy találkoztam-e a feleségemmel. Azt is mondta: új megvilágításba kerülnek a dolgok. S hogy esetleg rendszeresen találkozhatnánk. Melinda meg én. (csend)
MISI: (Hirtelen felugrik, ordít.) Miért vetted el azt a kurva csizmát?!?
BÁRÓ: Parancsot kaptam.
SÁNDOR: Új megvilágításba kerülnek a dolgok... Ez mi az Isten?!? Mi az a magasságos, kurva Úristen?!?
MISI: Sanyi!!!
SÁNDOR: Jó, jó... Robbanok szét... Mint a Vörös Zászló főszerkesztője... Új megvilágításba...
MISI: Te, Báró, lehet, hogy ezek tudnak valamit rólad, amit még te sem tudsz önmagadról?!?
ÁKOS: Summa cum laude a kérdés, Misikém...
BÁRÓ: Ha áruló lennék... Szóval, ha én áruló lennék, mit árulhatnék én még el? (csend) Ítélet nélkül, élőhalottként itt tartanak majd három éve, levél nincs, a könyveinket elvették, jeges vízben térdig állva vágtuk a nádat, amíg be nem fagyott, most utat építünk, sehonnan-sehova, meg csatornát, mit nem tudnak még szerinted? Mi nem az övék még ebben a kurva országban?!?
SÁNDOR: A lelkem... A magyarságom, baszd meg!
MISI: Sándor!!!
SÁNDOR: Mea culpa... mea maxima culpa... De ma különleges nap van... Az ász-káré vagy még szebben mondva a négy kőszáli sas közül az egyik csipogni kezdett. Mert veréb. Véreb. (Csend. Leül az ágyra.) Báró, ha megtudom, hogy áruló vagy, én öngyilkos leszek. (csend)
ÁKOS: Misikém, hogy kezdődik a Mendelssohn?
MISI: (fütyül) Megvan... ezerkilencszázhuszonegy áprilisában lépte Aljehin azt a... (Belép az ŐR.)
ŐR: Báró elvtárs! Küldtek egy könyvet meg egy levelet. (Betűzi a könyv címét.) Het evszazad... Pardon... Hét évszázad magyar költészete. Na... Öt perc múlva takarodó. (kimegy)
BÁRÓ: (A könyvhöz megy, fellapozza, lecsapja az asztalra, ordít.) Csesszétek meg a könyveteket!!! Mit akartok? Meg akartok ölni?!? Hát gyertek, gyertek már!!! De szemből, állatok, ne így csizmával, pokróccal, könyvvel, könyörgöm... (Az ágyára veti magát, zokog.)
MISI: (Újra fütyüli a hegedűverseny első tételét.) Piano, Bárókám... Pianissimo...
ÁKOS: Rilke pedig, a mai este költője, azt is írta:
"Ó, mióta ismerlek, hogy árad testem,
s benne hogy virul a csont..."
MISI: (folytatja) "Frissebb lettem, járásom sudárabb,
Mert te vársz rám,
Ki vagy te, mondd?"
ÁKOS: "Az oltár épül, rajta izzó hajzatod sötétül,"
MISI: "S melled fénylik, mint az értelem."
BÁRÓ: Istenem ... (Csend, majd hirtelen.) Levelem van... Az első levelem két éve. (Felugrik, megnézi.) Üres... Üres papírt küldtek... Hallod, Sándor?
SÁNDOR: "S melled fénylik, mint az értelem"... csoda...
MISI: Amikor térdig járunk a szenvedésben, csak ez segít. Csak ők, Hölderlin, Rilke, Attila, Sándor a drága... Mielőtt üvölteni kezdünk, mondjuk el ezt a Rilke-sort. S akkor vége: lefegyvereztük a Gonoszt.
BÁRÓ: Nem vagyok áruló.
ÁKOS: Baudelaire pedig mondá ékes francia nyelven:
"Souvant pour s’amuser
Les hommes d’équipage..."
MISI: Ekipázsö... Ki kell mondani a néma ő-t. Ha énekel vagy szaval, a művelt francia kimondja...
SÁNDOR: Te, Misi... Van valami ebben a kurva életben, amit te nem tudsz?
BÁRÓ: Hogy ki itt az áruló. (csend)
MISI: Itt senki... Meg mernék esküdni... Itt senki sem áruló... Itt mi, keservesen, de megteremtettük Rilke és a hegedűverseny birodalmát... Majd három év alatt!!!... Vérhassal, tetűvel, lázzal szembe ideállítottuk nap nap után Attilát és Kodályt és Rilkét és a latin nyelvtant, Androméda is itt oson lábujjhegyen, ha behunyjuk a szemünket hallatszik, ahogy suhan a haja az időkön át, hunyjátok csak be a szemeteket s hallgassátok a szelet, ahogy suhan a királylány... (A férfiak behunyt szemmel hallgatják.) Suhan Androméda, repül Perszeusz kitárt karjaiba, arany haj az arany vérten, döbbenten néznek az istenek s akkor... (Belép az ŐR.)
ŐR: Akkor beleér az ujjad a húgyba. S felébredsz... (nevet) Meglepetés. A parancsnok küldi: három tojásból rántotta, marmeládé. (A férfiak, a BÁRÓ kivételével odaugranak, körbeállják az asztalt.) Ez mind a Báróé. Szigorúan tilos másnak hozzányúlni. Aki hozzányúl, megeszi a sza...
ÁKOS: Tudjuk.
ŐR: Azért. (kimegy)
MISI: Úristen... Rántotta?!?
ÁKOS: Csak hadd szagoljam meg. (A rántotta fölé hajol.) Magasságos istenek... (Visszaül az ágyára. Sír.)
SÁNDOR: Bele kéne köpni.
BÁRÓ: Köpj!
SÁNDOR: Köpjek?
BÁRÓ: Köpj! (SÁNDOR beleköp a rántottába.)
SÁNDOR: Köptem. (Visszaül az ágyára. A BÁRÓ feláll, a vederbe önti a rántottát.)
BÁRÓ: Egészségünkre. (csend)
ŐR: (be) Finom volt?
BÁRÓ: Igen.
ŐR: Egészségére!
BÁRÓ: Köszönöm.
ŐR: Szedje a cókmókját. Várja a felesége!
BÁRÓ: (iszonyatos zavarban) Most... Este?
ŐR: Most. Pont most. Hozza a takaróját meg a könyvit.
BÁRÓ: A könyvet itt hagynám legszívesebben.
ŐR: Nem hagyná itt!
BÁRÓ: Nem hagynám itt. (Könyvvel, takaróval a kezében kimegy.)
ŐR: Misi elvtárs még csak annyit, ha szabadna...
"Emlékeket nem tűrök idebenn.
Ó, élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem." Ez is Rilke. Megőrült. Meg Hölderlin is. A maguk Attilája meg... Hát csak úgy... (kimegy)
SÁNDOR: Áruló... Megölöm.
MISI: Délután még magadat akartad megölni. Mi változott?
SÁNDOR: Semmi. Minden... (Az öklével az asztalra csap.) Most, talán épp ebben a pillanatban árul el!... Én valakit megölök... Vagy őt, vagy magamat.
ÁKOS: Ölni a legkönnyebb. Élni... Megélni... Életet adni. Esetleg megélni hétfőt, a tavaszt, aztán karnyújtásnyira ott az ősz, aztán már október... Memoritert mondani reggelente... Térdig, derékig jeges vízben állva Mendelssohnt fütyülni, a raporton a csillagokra gondolni, a vedren ülve Szókratészt idézni, az igen. Élet. Ölni... Istenem, de könnyű... Felejtsd el, Sándor.
SÁNDOR: Soha... Ha áruló...
MISI: S ha nem? Ha te vagy az?!?... Vagy Ákos?!?
ÁKOS: Hülyéskedsz, Misi?
MISI: Naná.
ÁKOS: Nálunk, a mi családunkban, a feleségem volt az áruló. Ő jelentett fel. Matematikailag kevés a lehetősége annak, hogy egy erdélyi családban, egy erdélyi magyar családban, a besúgók száma száz százalék legyen. Én, uraim, ártatlan vagyok. A maradék ötven százalék...
SÁNDOR: A mi családunk tiszta. Még.
ÁKOS: Még?
SÁNDOR: Még.
MISI: Megbolondultál?
SÁNDOR: Számolok. Hátha megéri?
MISI: Mi éri meg?
SÁNDOR: Árulónak lenni.
ÁKOS: Hagyjuk abba! Ez a legveszélyesebb beszélgetés, amióta itt vagyunk.
SÁNDOR: Hátha megéri árulónak lenni? Hátha megéri tömegesen árulónak lenni?!? Kié az igazság?!? Mi hárman elindítunk egy folyamatot! Behódolunk, uraim... Kapunk takarót, könyvet, rántottát, asszonyt!!! Mit is akarunk tulajdonképpen?!?
MISI: Hallgass már el!!!
SÁNDOR: Élni... Jól élni... Még jobban élni... A lehető legjobban élni...
MISI: A patkány... A patkány érvel így.
SÁNDOR: A demagóg meg így válaszol... Ahogy te!
ÁKOS: Uraim, elvtársaim, az ember mindenekelőtt és fölött erkölcsi lény. Vagy annak kellene lennie... Erkölcsi lény. Kérném ezt a részletkérdést figyelembe venni!!!
SÁNDOR: Mi itt az erkölcs, baszd meg?!? Térdig jeges vízben állva vágni a nádat, az az erkölcs?!? Tapogatni a kihagyó pulzust, nézni a vért az ürülékben?!? Reszketve kaparni a zsebből a megmaradt kenyérdarabokat, az az erkölcs?!? Elfelejteni az asszony ölelését, rettegve várni egy asszony ölelésére, mert hátha három év kínja mindent kiirtott?!? Mindent, amiért élni érdemes?!? Ez az erkölcs?... Átmenni lassan-lassan árulóba, az itt az erkölcs. (Leül, csend.)
MISI: Olyan egyszerű, Sándor... Eldönteni, mi a fontosabb: az én, a családom élete vagy egy egész népé... Mi ezt itt már eldöntöttük. Vagy eldöntötte az élet. Az a kurva. (csend) Jó nagy csend lett.
ÁKOS: Ülünk a csendben. Ül a csend bennünk.
MISI: Vers? Újra vers, Ákos?!? Három év után?
ÁKOS: Soha. A vers halott. Él a csatorna... A csatorna él, tehát...
SÁNDOR: Áruló. Vagy kegyelt. S onnan már csak egy lépés az árulás. Ha elfogadsz ezt-azt, a hatalom kegyét, léptél egyet az árulás fele. S ő?!? Pokróc, csizma, rántotta, asszony?!? Ezek nem adnak semmit ingyen.
ÁKOS: Januártól három magyart is bevettek a láger vezetésébe.
SÁNDOR: Árulók... Szekus árulók.
ÁKOS: Ők azt mondják, használnak.
SÁNDOR: Kinek?
ÁKOS: Nekünk. Magyaroknak... Deportáltaknak... A népnek, na.
MISI: Hazugság. Hideg fejjel kiszámított, aljas hazugság... Maguknak használnak elsősorban... Más barakkban laknak, másként öltöznek, más nádat vágnak... Mert azért néha őket is kiviszik. Kiküldik őket is a fiúk. De csak oda, ahol bokáig ér a víz... A század legmocskosabb hazugsága, hogy azért léptek be a bizottságba, mert nekünk magyaroknak, a többi fogolynak használni akarnak... Mert mi változott itt lent, mióta benne vannak ott ők, fent?!? Ez az egyetlen kérdés, amit itt és most egy erdélyi magyar ember feltehet magának!!! Változott itt valami?!? (ordít) Változott itt valami?!? (csend)
ÁKOS: Nagy csend lőn a világban.
SÁNDOR: Változott. Most már egyre többen tudjuk, mondjuk, suttogjuk, hogy azok ott fent a bizottságban árulók. Mind!
MISI: Nem mind!
SÁNDOR: Mind fiúk, mind... A gondolat rossz, ami mentén felsorakoztak. Lágerlakó, elítélt nem szövetkezik a rabtartóival! Lehetetlen. Jól fésült pinty lett egytől egyig.
ÁKOS: Pinty?
MISI: Jó szó... Pinty... Pintyőke... Ül a ketrecben a gazdi szobájában, a jó melegben pityegve dicséri gazdiját... (Pityeg, a másik két férfi nevet.) Pintyeget, pintyőkéz, cserébe kap papit, papil is háromszor napjában, a mocskát is kiseprik a drága gazdik néha. (ordít) Mi meg vágjuk a nádat, véres körmökkel?!? (csend)
SÁNDOR: Ők is magyarok.
ÁKOS: Ez az igazi szégyen.
MISI: Egy dolgot nem irigylek... Az éjszakáikat... Amikor rájuk vicsorog a lelkiismeretük.
SÁNDOR: Majd elfelejteném: néha lázad is a pinty!!!
ÁKOS: Azanyját!!!
SÁNDOR: Beleénekli a gazdi fülébe, hogy itt lent hideg a víz, éles a nád, nem vág a kés... A lázadó díszpinty... Hányingerem van.
MISI: Disszonáns hangot fütyül a gazdi fülibe... Cé-é-gé... fiszt!
SÁNDOR: Vagy fa... Pardon... Vagy fals hangot... S aztat a gazdi igen-igen nem szeretgeti. (Nevet, pityeg.)
MISI: Végre, Sándor... Beszélünk az árulóinkról s nevetés, röhej lett a vége... A szellem uraim, fölröppent újra e véres, sáros földről... Pintyológusok lettünk... Nem is rossz szó... Új tudomány, uraim...
ÁKOS: Ha kiszabadulok, pintyológusnak állok. A pintyológia nemzetközi hírű... (Pityeg, nevetnek. SÁNDOR, MISI is pityeg.)
MISI: S száll, röpül Androméda az időben, itt köröz a láger felett, lenéz ránk, mosolyog, könnyes a szeme, a mellünkre hajtja a fejét s alig hallhatóan azt suttogja azoknak ott fent... Halljam csak... Halljam... Tisztán hallom: kapják be, uraim! (Röhögnek mind a hárman.) Ákos, hogy mondják ezt ógörögül?!?

SÖTÉTSÉG

(Újra a főbarakk szobája. Ágy, asztal, két szék. Egy kancsóban bor. Belép a NŐI ŐR, utána MELINDA.)

NŐI ŐR: Üljön le.
MELINDA: Ugrik ki a szívem.... Még jobban izgulok, mint ez első alkalommal!
NŐI ŐR: Igyon egy pohár bort!
MELINDA: Negyvennyolc karácsonyán ittam utoljára...
NŐI ŐR: Maguk tartották a karácsonyt?
MELINDA: Mi igen. Mindig...
NŐI ŐR: Bátor dolog...
MELINDA: Nálunk természetes... Édesapám zongorázott, körbeálltuk mi hárman a karácsonyfát, édesanyám fogta a kezünket, könnyes szemmel énekeltünk...
NŐI ŐR: Mit?
MELINDA: (nevet) Ó, mindig ugyanazt... Kezdtük a "Mennyből az angyal"-lal, aztán jött az "Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj", végül a "Csendes éj"...
NŐI ŐR: S az édesapja zongorázott?
MELINDA: Sokat zongorázott, nem csak karácsonykor... Ha rosszkedvű volt, ritkán, mert a legvidámabb ember volt a drága, szóval, amikor kirúgták az állásából, akkor hazajött, zongorázott egy órát, aztán felállt, kész, mondta. S már újra csillogott a szeme.
NŐI ŐR: Látja?... Maguknál a házban volt zongora s nálunk az udvaron volt a budi. (csend)
MELINDA: Fejre állt a világ.
NŐI ŐR: Igyunk! A fejre állt világra!!! (Tölt a két pohárba.) Egészségére!!!
MELINDA: (iszik) Magának is... Arra, hogy bukfencezik egyet, s talpra áll!
NŐI ŐR: Kicsoda?
MELINDA: Hát a világ! (Isznak, csend.)
NŐI ŐR: Ha megkérem... ne nevessen ki... Nem énekelné el azt, hogy "Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj"... Ha nagyon megkérném... Egészen kicsi voltam, amikor utoljára hallottam...
MELINDA: Kérem... (Énekelni kezd.)
"Ó, gyönyörű szép,
Titokzatos éj,
Kék szemű gyermek,
Csöpp rózsalevél..."
NŐI ŐR: Tudja, itt mindent figyelnek, mindent hallgatnak. S aztán feldolgozzák nekünk, hogy maguk miket mondanak, mindent feldolgoznak, Hölderlint is meg kellett tanuljam én is, a sztoicizmust is, megtanultam, de nem értem, meg az a sok zene, zeneszerző, mindig klasszikus, meg az a sok költő, meg a latin, én felnőtt koromban tanultam meg írni, olvasni, öten voltunk, aztán anyám elhagyott, én voltam a középső, a kicsik utáltak, mert nagy vagyok, a nagyok utáltak, mert kicsi vagyok, mindent én csináltam, fejtem, vittem a moslékot, arattam, még halat fogni is megtanultam, kézzel, persze, soha nem jártam se iskolába, se templomba s amikor a nagyok elmentek a házból mind, a kicsiket meg magához vette nagyanyám, akkor jött egy egyenruhás asszony, fényes volt a csizmája s én jelentkeztem. Most tudok írni s itt vagyok. Magával beszélgetek... Nem furcsa? Valami nagyon nincs jól ebben az országban. Ideges a parancsnok... (MELINDA énekel, ŐR és BÁRÓ bejön.)
ŐR: Mi ez, cseszd meg, mise?!? "Jászolában megpihen..." Mi ez ?
NŐI ŐR: Ének.
ŐR: No de karácsonyi!
NŐI ŐR: Az.
ŐR: Tilos... Jelentsem?... Ne jelentsem?!?
NŐI ŐR: Ne jelentse!
ŐR: Nem jelentem. Na, Báró! Dáváj!... Itt az asszony. Ott az ágy. Szabad... Új a szabályzat... Speciel magának... Reggelig lehet... Ez a parancs. Gyere, Viki!
NŐI ŐR: Elájulok.
ŐR: Mitől?...
NŐI ŐR: A tegezéstől.
ŐR: Na, kész. Azt tegezek, akit akarok. (kimennek)
BÁRÓ: (Leül az asztalhoz.) Csillagom... Melindám... Karikás a szemed. Lefogytál...
MELINDA: Mindhalálig. Mindhalálig a tied vagyok... Szégyellem, úgy szeretlek... Beszélünk sokat a barakkban, mi asszonyok, csevegnek a többiek, a szerelmeikről, szállodaszobákról, csűrökről, én meg csak állok és nyelem a könnyeimet... Soha egy szót sem tudok rólad mondani, kérdeznek pedig eleget, hogy milyen vagy, más, mondom, más, mint a többiek, más mint a világ s a mozdulataid... Úristen... Fájdalmat érzek, kiszárad a szám, reszketek... Oldalra fordulok olyankor s a gyermekeinkre gondolok...
BÁRÓ: A gyermekeinkre ?
MELINDA: Ühüm... Akik majd lesznek... Úgy meg-megfájdul a szívem néha. S horkolnak a rabnők... Veszekszünk az ágyakért, ahonnan látszik az ég. Ha csillagokat látok, megnyugszom. Ha felhős az ég, sírni szoktam... Tegnap eltemettük Karolát. Tébécé... Tüdőgyulladás...
BÁRÓ: Isten nyugtassa.
MELINDA: Isten? Könyörgöm, Istent emlegeted?
BÁRÓ: Tudsz jobbat?!?
MELINDA: Nem tudok. Most, hogy téged látlak, újra hiszek benne. Ha látlak hiszek, ha nem látlak, nem hiszek.
BÁRÓ: Csillagom, pogány Melindám.
MELINDA: (Átül az ágyra.) Gyere, ülj mellém... Nem vagyok pogány. (A BÁRÓ leül a felesége mellé az ágyra.) Csókolj meg! (A BÁRÓ megcsókolja.) Ölelj át... (A BÁRÓ nem mozdul.)
BÁRÓ: Bejönnek.
MELINDA: Nem... Most nem... (Kigombolja az ingét.) Égek el.
BÁRÓ: Bejönnek.
MELINDA: Simogass meg!
BÁRÓ: Bejönnek. (Belép az ŐR.)
ŐR: Bejöttem, hogy mondjam meg, hogy nem jövök be. (kimegy)
BÁRÓ: Bejönnek... Mindig bejönnek... Nincs a lelkünknek olyan szeglete, amit ne mocskolna be a leheletük... Mindenütt itt vannak. Az ágy alatt, a villanykörte körül, mindenhol... Ha átölellek, bejönnek!
MELINDA: Ölelj át!
BÁRÓ: Bejönnek!
MELINDA: Ölelj át!!! Nem jönnek be!!! (Ráveti magát, letépi az ingét, öleli, harapja a BÁRÓt.) Gyere már, elégek... Elvesztem az eszem, nem érzed?
BÁRÓ: (üvölt) Nem! Nem... Nincs jogom! (MELINDA megdermed.)
MELINDA: Jogod?
BÁRÓ: Nincs jogom átölelni... Nincs jogom átölelni téged.
MELINDA: Megőrültél?
BÁRÓ: Nem... A társaim... A fiúk. Misi, Ákos, Sándor... Több mint ezer éjszakán át... S akkor én, milyen jogon?!? Mivel érdemeltem ezt a csodát... Láthatom a kulcscsontodat... Az édes kulcscsontodat... (Elcsuklik a hangja.)
MELINDA: (halkan) Megőrültél?... Már nem szeretsz?!?
BÁRÓ: Jobban, mint bármikor...
MELINDA: Ne sírj.
BÁRÓ: Nem sírok. Folyik a könnyem... Te ne sírj!
MELINDA: Nem is. (Lassan öltözik.) Arra azért kíváncsi lennék, hogy a több ezer rab közül van-e egy, egyetlenegy, aki... Aki visszautasítja a feleségét... Szerelemtől lángoló feleségét... Egy, egyetlenegy, ha akadna... De nincs, nincs, nincs, csak te, csak te, az én imádott, hites uram, akivel kelek, akivel fekszem, aki életem, aki halálom, akiért születtem s meghalni is akiért fogok. Nem, nem sírok... Csak nem értem.
BÁRÓ: Nincs magyarázat, csillagom. Ez a láger, ez a csatorna... Örökre, mindörökre mássá tett minket. Visszavonhatatlanul. Ne sírj.
MELINDA: Mindörökre, az sok. Ez egy februári éjszaka. Most mindjárt éjfél... Hét körül pirkad. Az hét óra. Több tízezer simogatás fér bele. Férne...
BÁRÓ: Ne... A vállad ne! A kulcscsontodat ne!!! Hadd lássam... Hadd égjen rá a retinámra...
MELINDA: Nézd... Nézd a szemem.
BÁRÓ: Jó!
MELINDA: S fogd meg a kezem.
BÁRÓ: Igen.
MELINDA: Igen... Ez a legjobb.... (Ülnek mozdulatlanul, csorog a könny a szemükből.)
ŐR: (belép) Na, baszunk vagy keksz?!? (röhög) Hölderlinezünk?!? Andromédézunk?!? Latinozunk?!? Tekerés semmi?!? Mi lesz így a szaporulattal, Bárókám?!?... Kihal az a drága kék vér!?! Hát nem kár volna?!? Biza tiszta kár. Mit bámul?
BÁRÓ: Magát...
ŐR: Valami nem világos ? (Csend. Kimegy.)
MELINDA: Akkor én most eltakarom a kulcscsontomat. Egy időre...
BÁRÓ: Takard el... Kulcscsontot, tekintetet, mindent... semmi ne maradjon ezeknek!!! Begyűjtötték a lelkeinket... Az átkozottak... Ha túlélem...
MELINDA: Túléled!
BÁRÓ: Ha túlélem, nem tudom, lesz-e percem nélkülük.
MELINDA: Velem...
BÁRÓ: Megyek-e majd a kiskocsmába ...
MELINDA: Velem...
BÁRÓ: Hallgatok-e majd Bachot?
MELINDA: Velem... Általam... Rajtam keresztül... Két gyengédségből így lesz erő...
BÁRÓ: Én nem vagyok gyenge. Mindent kibírtam... Mindent... Belenyomták az arcom a vödörbe...
MELINDA: Hallgass!
BÁRÓ: Leköptek... Tüzes tűt szúrtak a herémbe... S most pokrócot, könyvet, rántottát adtak... Ugyanazok... Ezt a csizmát... (Mutatja a lábán a csizmát.) Le kellene köpni... (Leköpi a saját csizmáját.) Gyanakodnak a társaim... Misi, Ákos s főleg Sándor... Ő fiatalabb, forrófejű... De ha most elmondom, hogy veled lehettem volna, hogy átöleltelek s volt erőm felugrani az ágyról... Úgy-e, Melinda, úgy-e... Akkor esetleg megbocsátják nekem a pokrócot?
MELINDA: Ha elhiszik.
BÁRÓ: Mit?
MELINDA: Ha elhiszik a barátaid, a társaid, Misi, Ákos és Sándor, a forrófejű, ha egyáltalán elhiszik.
BÁRÓ: Mit, könyörgöm?
MELINDA: Hogy én reszketve átöleltelek, csókoltalak, haraptam a vállad, a kezem borzolta a hajad, te meg felugrottál. Lehettél volna és nem lettél. Égtem és te nem oltottál. Nem fogják elhinni.
BÁRÓ: Elhiszik... Ismernek.
MELINDA: Nem hiszik el, mert hihetetlen... Ésszel fel nem fogható... Hacsak...
BÁRÓ: Hacsak?!?
MELINDA: Egy magyarázat létezik... Egyetlenegy...
BÁRÓ: Hogy szól?
MELINDA: Áruló vagy... Ez az egyetlen magyarázat. Gondold végig: átöleled a feleséged, ezer éjszaka után először s te felugrasz, mert... Mert...?!? Miért?... Csak ha egy iszonyat van benned, legbelül, a lelked mélyén, csak az lökhetett el mellőlem... Csak akkor hagyhattál ott égő szájjal, kitakart szívvel... S ha így van... Akkor... Akkor ne is ölelj. Se most, se soha... Öleld a büdös pokrócodat, amíg megdöglesz... Ha áruló vagy szerelmem, akkor megátkozlak... Az én Istenem verjen meg! Légy átkozott! Hallod, csillagom?!? Verjen meg az Isten! (Halkan, nagyon halkan mondja.) Légy átkozott, csillagom... (csend)
BÁRÓ: (Rekedten, halkan szólal meg.) Vetkőzz!... Vetkőzz le, szerelmem... Vetkőzz le, csillagom... (Villámgyorsan, némán vetkőzni kezdenek. Egymást átölelve zuhannak az ágyra.)
ŐR: (Belép, röhög.) Szabad locsolni?!?... He?... (ordít) Hajrá, magyarok!!!
MELINDA: (sikolt) Neeeeeeeeeem!!!
BÁRÓ: (halkan) Megöllek, te tetű... (felül) Megöllek!!!...

SÖTÉTSÉG

V. KÉP

(Újra a férfibarakk. Éjszaka van. Alig kivehető a három fekvő férfialak. Kintről eső zuhogása hallatszik, a kép alatt végig.)

ÁKOS: Kakukkfű?
SÁNDOR: Thymus vulgaris.
ÁKOS: Fodormenta?
SÁNDOR: Menta crispa.
ÁKOS: Kamilla?
SÁNDOR: Matricaria chamomilla.
ÁKOS: Mire használjuk őket?
SÁNDOR: Langyos főzetet itatunk az... Az árulóval... Megbolondulok... Szép csendben megbolondulok... Inkább a vaksakkot, Ákos... Bármit.
ÁKOS: Bástya G 6. Sakk.
MISI: Hohohóóó... Nem oda, Buda... Vezér B 7... (Belép az ŐR, a hóna alatt egy spanyolfalat hoz. Mögötte a NŐI ŐR, MELINDA és a BÁRÓ jön.)
ŐR: (ordít) Fényt!!! (Kigyullad a villanykörte, a három férfi és a BÁRÓ vigyázzba vágja magát.) Na... Le lehet feküdni, elvtársnő... Az ott a Báró elvtárs ágya... (mutatja) S az elvtársnak is. Melléje... A lefekvés engedélyezve van. Igazgatóságilag... Maguk is... Visszafekhetnek. Még jó óra van az ébresztőig. Nyomás! (Senki nem mozdul.)
SÁNDOR: Mi ez ?
ŐR: Változás. Új idők fújnak. Az elvtársnő egy ágyba költözik az elvtárssal. A feleség elvtársnő a férj elvtárssal... Már én csak elvtársazom magukat is. Mert előbb-utóbb, há nem?... Mit bámul?
SÁNDOR: Magát.
ŐR: Nem világos valami?
SÁNDOR: Minden világos.
ÁKOS: Egy kérdést, ha szabad...
ŐR: Egyet?
ÁKOS: Egyetlenegyet.
ŐR: Lehet.
ÁKOS: Hogy fogunk ezentúl defekálni?
ŐR: Micsinálni?
ÁKOS: Üríteni.
ŐR: Tojni?... Hát tojni úgy, hogy amikor maga tojik, az elvtársnő fordul el, s amikor az elvtársnő tojik, maga fordul el. Például. De van más is. (A spanyolfalat akkurátusan a veder elé állítja.) Ehhez mit szól? Nem jó megoldás? Bizony jó. Gyere Viki! (Kimennek. Csend. Hosszú-hosszú csend. MISI, ÁKOS és SÁNDOR leülnek az ágyaikra.)
MELINDA: Jó napot, Ákos... Szervusz, Misi!
MISI: Szervusz, Meli... Örülök, hogy látlak... Hogy élsz!
MELINDA: Ez élet?!?
MISI: Ver a szívem... lélegzem... izzadok... borzadok. (nevet)
MELINDA: Éva? A kicsik?...
MISI: Semmit sem tudok róluk. Élnek, azt hiszem... Ver a szívük. Lélegzenek. Borzadnak ők is valahol. S te?
MELINDA: Látod... Átutaltak ide. Parancsba foglalták, hogy költözzem ide... az uramhoz... Nincs apelláta!
SÁNDOR: De volt?
MELINDA: Nem volt.
SÁNDOR: (Leszáll az ágyról, előre jön.) Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Papp Sándor voltam.
MELINDA: A forrófejű, a...
SÁNDOR: Pontosan. S mondja, drága asszonyom, milyen érzés áruló feleségének lenni?
MISI: Sándor!!!
BÁRÓ: Nem vagyok áruló!!!
SÁNDOR: (üvölt) De az vagy!!! Áruló-besúgó, besúgó-áruló!!! Kinyaltad a...
MELINDA: Könyörgöm, mi ez?!?... Mit akar ez az ember?!?
BÁRÓ: Az a rögeszméje, hogy én áruló vagyok... Hogy besúgok a láger vezetőségének... Megtiltom, Sanyi, hogy a feleségem előtt ezekkel a nevetséges...
SÁNDOR: (közbevág) Pokróc, csizma, könyv, rántotta, asszony... (üvölt) Pokróc, könyv, rántotta, asszony, csizma!!! Csizma, asszony...
ÁKOS: Hallgass, te átkozott!
SÁNDOR: Átkozott?... Én vagyok az átkozott, nem az aki...
MISI: (Leugrik az ágyáról.) Elég legyen!!! Úgy viselkedünk, uraim, ahogyan ők akarják... Mintha dróton rángatnának... Elérték, negyvennyolc óra alatt elérték, ami ezer nap alatt nem sikerült nekik. Üvöltünk egymásra, gyűlölettől fröcskölve... Ők mindig is gyűlöltek... S most elkezdtük mi is gyűlölni önmagunkat... Gratulálok... Ég a pofám. Szégyellem, hogy magyar vagyok... Gyalázat. (Visszamászik az ágyára.)
SÁNDOR: Akkor mondom halkan. Egy: a pokróc.
BÁRÓ: Nem takaróztam vele... Sem tegnap, sem ma... Vacogtam veletek együtt.
SÁNDOR: Kettő: csizma.
BÁRÓ: Nem járhatok mezítláb!
SÁNDOR: Három: verseskötet.
BÁRÓ: Ki sem nyitottam!... Ott van a párnám alatt.
SÁNDOR: Négy: a rántotta.
BÁRÓ: Kidobtuk.
SÁNDOR: Öt: a feleséged. Melinda... (csend) Nagy csend lett újra... Ha erre az öt gyalázatra tudsz magyarázatot, elfogadok mindent... Visszavonok, elhiszek, megjuhászodom s hallgatok, hallgatok...
BÁRÓ: Esküszöm.
SÁNDOR: Ez nem válasz !
BÁRÓ: Esküszöm a magam, a feleségem, a születendő gyerekeim éle...
MELINDA: (közbevág) Ne esküdözz! Hol az a pokróc?
BÁRÓ: Itt. (Felveszi a pokrócot, odaadja MELINDÁnak.)
MELINDA: Ma este ön takarózik vele, Sándor. Aztán te, Misi, majd Ákos. S aztán az uram. (Leteszi a SÁNDOR ágyára a pokrócot.) Ilyen egyszerű.
BÁRÓ: A rántottát kidobtuk.
SÁNDOR: Beleköptem.
MELINDA: Logikus.
BÁRÓ: A csizma a lábamon... Nem járhatok mezítláb. Tél van.
MISI: A könyv.
BÁRÓ: Ott az ágyamon. Olvassátok!
ÁKOS: Én nem olvasok olyan könyvet, amit ezek adnak a kezembe. Mint a trójai faló... Pfuj... Hét évszázad...
MELINDA: Akkor ez is megvan.
MISI: Elnézést... Ha holnap én ezzel a jó szagú teveszőr pokróccal takarózom, akkor holnapután még szörnyűbb lesz a büdös, szúrós lópokróc. Én azt, ami van, megszoktam... Nem kell rajta változtatni.
MELINDA: S most, ma éjjel én.
SÁNDOR: S most ön.
MELINDA: Tegezzen nyugodtan.
SÁNDOR: S most te... (csend)
ÁKOS: (halkan) Sándor... (üvölt) Sándor, az Isten szerelmére!!!
BÁRÓ: Arra gondolsz...
SÁNDOR: Arra. (csend)
BÁRÓ: (halkan, hadarva) A feleségem nem pokróc vagy csizma... Asszony... Lény... Gyerekeket fog szülni nekem, hármat... Nem adom... Nem adhatom... Inkább megölöm magam vagy megöllek téged... Ő nem csizma, nem rántotta!!! Nem pokróc!!! (üvölt) Érted, te állat?!? Elvettem feleségül... Holtomiglan-holtodiglan, sem boldog sem boldogtalanságban, hallod?!? Ilyeneket mondtam az oltár előtt...
SÁNDOR: Mert áruló vagy. Azért kaptad ide, kézhez, mit kézhez, ágyhoz, azért kaptad ágyhoz, mert elárultál minket.
BÁRÓ: Nem árultalak el!!!
SÁNDOR: Bizonyítsd be!
ÁKOS: (Üvölt az ágyból.) Sándor!!! Megver az Isten!!!
SÁNDOR: Megvert már elégszer... Bizonyítsd be... Amit ők adtak neked, azt add tovább minekünk... (csend)
MELINDA: Ha jól értem: hétfő éjszaka a tied, kedd mondjuk a Misié, szerda Ákos, csütörtök az uramé, péntek újra te vagy, szombat Misi, vasárnap...
MISI: Vasárnap szünet. És kedd is szünet... Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, Meli... A nővéredbe voltam szerelmes... Én megölném magam. Még aznap este... Nem vennék levegőt... Vagy nekifutnék a drótnak. Én embernek születtem. Úgy is halok meg immár. (Visszamászik az ágyára.)
SÁNDOR: Istenem, ti mire gondoltok?... Nem ugyanazt gondoljuk... Esetleg csak feküdni egymás mellett... Érezni a teste melegét... elülni éjszaka a vaksötétben és hallgatni, ahogy lélegzik.
BÁRÓ: Senkinek. Soha...
SÁNDOR: Ergo áruló vagy...
MELINDA: (Feláll, átmegy a szobán, megáll a férje előtt.) Nézz rám. Ide. Egyenesen a szemembe. (csend) Az én uram nem áruló. Én meglátnám a tekintetén... Megnyugodtam.
SÁNDOR: Miért? Milyen egy áruló tekintete?!?
MELINDA: Más.
SÁNDOR: Áruló tekintetét mikor láttad?
MELINDA: Nem láttam.
SÁNDOR: Akkor honnan tudod, hogy milyen?!?
ÁKOS: Sanyi!!!
MELINDA: Három éve a rabnők tekintetét látom. Vagy az őrökét... Hol kellene akkor árulót keresnem?
SÁNDOR: Itt (A BÁRÓra mutat.) Ott!!!... Nézd csak meg jobban! (MELINDA újra megáll a BÁRÓ előtt.)
MELINDA: Most olyan a tekinteted, mint a tenger... Félek tőled... Mi történt itt? Mi lett belőled, csillagom?
BÁRÓ: Nem adlak senkinek... A kulcscsontodat se lássa senki más... Senki ne hallgassa, ahogy lélegzel a sötétben! Senki... Nekem ennyi maradt tisztán... A kulcscsontod... A lélegzeted...
ÁKOS: Kicsi a szoba, Bárókám... (derűsen) Mi is halljuk az egymás lélegzését. Engem megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül a vaksötétben. Hogy itt vagy. Hogy itt vagytok... Hogy élsz, mert lélegzel. Hogy élek, mert hallgatom. Igen jó volna nem meghalni... Nem? Még egy ideig...
MISI: De... Határozottan jó volna.
SÁNDOR: Az áruló ne éljen, azt mondom... Ne lélegezzen, azt mondom... Ne is öleljen, azt mondom!
BÁRÓ: Nem vagyok...
SÁNDOR: Add nekünk az asszonyt... Rendre szépen melléfekszünk, hogy érezzük, hogy van... Van... Létezik... Illata van, lénye...
ÁKOS: Én nem. A válaszom kategorikus nem...
MISI: Tiltakozom! Elképzelhetetlen, gyilkos dolog, amit kérsz, amire gondolsz...
SÁNDOR: S tisztává válnál előttünk, mint a hó... Adtál mindent, amit kaptál... Pokrócot, könyvet, rántottát... Mitől több ő, mint mi... Elhiszem neked Báró, hogy nem vagy áruló, ha meghozod ezt az áldozatot. Mindörökre te nyertél... Soha nagyobb játszma nem volt... Hisz miért kaptad?!? ... Szűköl az agyam, ha rágondolok... Miért kaptad?!? Miért ez a kegy?!? Kaptad, cserébe... Valamiért. Add ide, tedd ide a kezét egyetlen percre a tenyerembe s elhiszem, újra elhiszem az életet. Ha ártatlan vagy, ideadod. Ha áruló vagy ...
BÁRÓ: (halkan) Nem vagyok...
SÁNDOR: Adj egyetlen órát s tisztán élhetsz a halálodig...
BÁRÓ: Miért nem kéred az életemet, Sanyi?!?... Ezt a kétségbeejtő, torokszorító, gyönyörűséges, szégyenteljes életemet. Kérd azt, s adom... Melinda...
SÁNDOR: Több... A legtöbb... Tudom...
BÁRÓ: Nem tudod.
SÁNDOR: Tudom.
BÁRÓ: Nem tudod! Soha nem is fogod tudni!!!
SÁNDOR: (üvölt) Mert áruló vagy!!!
BÁRÓ: (halkan) Nem... (MELINDA megmozdul. Lassan elmegy a vödörig, elveszi a spanyolfalat, hátraviszi az ágyakig, megfordul.)
MELINDA: Melyik a te ágyad, Péter?
BÁRÓ: (halkan) Az... (mutatja) A szélső.
MELINDA: Még szerencse. (Felállítja a spanyolfalat az ágy elé.) Én tudom, hogy te tiszta vagy. Esküszöm... És kegyetlen, kegyetlen, ezerszeresen is kegyetlen az áldozat, amit kérnek tőled... Egy óra velem... Potomság.
BÁRÓ: Belehalok...
ÁKOS: Abszurd... Ez már abszurdum, Sándor!!!
MISI: S mit bizonyít, ha odalöki az asszonyát a karjaidba?!?... Mit bizonyít?!?
SÁNDOR: Hogy nem áruló.
MELINDA: Az én uram tiszta. Tisztának született, tisztán is hal majd meg. Majd... Húsz, harminc év múlva. Soha nem hazudott... Soha nem adta ki a titkaitokat... Verték, belenyomták az arcát a vödrötökbe s mégis tiszta maradt... Szurkálták a heréit s hallgatott... Mert tiszta. (Előrejön, átöleli, majd elindul hátra az eltakart priccs felé.) Látod, az első lépés sikerült. Nem ordítottam, csak legbelül reszketek... Ez már most két méter... S még mindig tudok menni s még mindig nem üvöltök... Holnap reggel... Istenem, holnap reggel... Nézd, már ide is értem. Meg sem mozdulok. Akit átölel, nem is én leszek... Én ott vagyok, ahol te, a lelkem a lelked, a gondom a gondod, egyetlen nem áruló férjem. Fiamférjapám... Az vagy. Amikor hazajöttél a Maros völgyéből s mostam a sarat a halászcsizmádról, még a sarat is irigyeltem... Ezt soha nem mondtam, ugye?!? (SÁNDORhoz fordul.) Három perc múlva. (Bemegy a spanyolfal mögé. Néhány másodperc csend után a négy férfi hadarva, egymás szavába vágva vitázni kezd.)
BÁRÓ: Semmit, semmit sem bizonyít... Én, én egyedül tudom az igazságot... Az igazság pedig az, hogy teljesen ártatlan vagyok, tehát ez az egész ostoba játék...
ÁKOS: Jó... Játék... Fogjuk fel annak, de akkor tartsd be a szabályokat, Sándor!!! Követelem, az egyetemes emberi jogok elleni bűnt követsz el, ha megszeged...
BÁRÓ: Ha megérinted!!! Ne érintsd meg s akkor...
MISI: Soha semmire nem tanítalak többet. Sem latinra, sem Rilkére, sem a királylányra...
SÁNDOR: Mehetek? (csend)
MELINDA: (A spanyolfal mögül.) Még nem.
SÁNDOR: S újra együtt röpül a négy gyönyörű kitárt szárnyú kőszáli sas... Magasan, nagyon magasan szállunk újra... Innen már nem látszanak a rágcsálók, a patkányok sem, repülünk újra, körülöttünk zeng a levegő s lassú szárnycsapásokkal úszunk a... Mehetek?
MELINDA: (halkan, rekedten) Igen. Most már igen. (SÁNDOR bemegy a spanyolfal mögé. Csend, hatalmas csend.)
MISI: S Androméda letörlé könnyeit... S felrepült a csillagok közé, milliárd csillaggá bomlott a teste, mind fényesebbnél fényesebb, ha felnézel, minden éjjel láthatod, köd-királylány, királylányköd, fényes, titokzatos, örök. Csatorna már rég nem lesz s Androméda lesz... A mai éjszaka már rég nem lesz s a holnap lesz... Élet lesz... Az élet jó, fiúk. Mert van.
SÁNDOR: (Kijön a spanyolfal mögül. Sápadt. Letérdel a BÁRÓ elé. Halkan beszél.) Melinda... A feleséged, ott az ágyon... Az összecsavart pokróccal... (Zokogni kezd.) Bocsáss meg... Bocsáss meg... Könyörgöm, bocsáss meg...
MISI: Mea culpa... Úristen... mea culpa, így mondják, Sándor.
ÁKOS: Mea maxima culpa. (csend)
BÁRÓ: (Egyetlen mozdulattal ledönti a spanyolfalat. Az ágyon Melinda fekszik. Halott. Nyaka körül a sárga pokróc.) És most... És akkor most, fiúk? Ki itt az áruló?!? (Csend. Senki nem mozdul. Kint tovább zuhog az eső.)

SÖTÉTSÉG

VÉGE