2002. május 26. este 7 óra. Közel egy hónap múlva ünnepelhetnénk Vlad Mugur hetvenötödik születésnapját. A Kolozsvári Magyar Színházhoz érve eszembe jut, a Mester mennyire hangsúlyozta a Hamlet kapcsán, hogy rendezése az ezredforduló moráljából kiforgatott, õrült világáról, mai valóságunkról szól. Nos, a Fellner és Helmer tervezte épület körül még nem tüntették el a kolozsvári polgármester eszement rendelkezéseinek egyik bizonyítékát, a román trikolór színeire festett szeméttárolókat, noha használatuk felér a nemzetgyalázással (ha meg nem használják: szabálysértéssel). A mindent túlordító sörfesztivál pedig sokszor megzavarja majd az ünnepi elõadás élményét. Hiába, 1906-ban, amikor a derék osztrák tervezõk átadták Janovicséknak a Hunyadi-téri palotát, ilyen jellegû hangzavarra nem számíthattak.

Mindjárt egy éve annak, hogy ugyanitt, ugyanilyen forró hangulatban vártuk Vlad Mugur harminc esztendő múltán végre színpadra kerülő Hamletjének bemutatóját 2001. június 22-én este az európai hírű rendező még a maga fizikai valóságában is a körünkben tartózkodott, tizenegy hónappal később már az emlékére rendezett ünnepségsorozatra gyűlünk össze a patinás épületben. A Mester jelenléte mégis érezhető. Nem csak fennkölt, transzcendentális értelemben, nem csupán a szellemiségét közvetítik alkotásai és alkotótársai. Már az emlékhét megnyitója annyira abszurd, mintha Mugur maga rendezte volna meg prológusképpen a hamarosan újra látható - nyugodtan mondhatjuk - morbid előadáshoz, ő pedig valamilyen láthatatlan helyről, arcán alig észrevehető, bölcs-ironikus mosollyal szemlélné a hatást. Hiszen Hamletje is a magyar nyelvben trocheikus ritmusú élet és jambikus lejtésű halál kifejeződésének már-már rémbohózatba illő összefonódását fogalmazza meg, a "normális" állapot és az őrület határait feszegeti, képmutatás és színház, mítosz és hétköznapi realitás harmóniáját, a leegyszerűsített, expresszív színpadi kifejezésmód és a művészi manierizmus merészen összeegyeztethető teatralitását ötvözi olyan színpadi alkotássá, amely bizonyítottan azokat a nézőket is lenyűgözi, akik egy szót sem tudnak románul.

Ám mielőtt elfoglalnánk helyünket a nézőtéren, ahol már várnak ránk a hangsúlyozottan panoptikumi lényekké maszkolt játszók, az előcsarnokban szemtanúi lehetünk egy két éve elmaradt gesztus anakronisztikus beteljesedésének. A színész Ion Caramitru, az UNITER elnöke - a Román Köztársaság hajdani kulturális minisztere - a bejárati díszlépcsőn állva most nyújtja át a "Románia Csillaga" elnevezésű kitüntetést a színésznő Silvia Ghelannak, Tompa Gábor rendezőnek és mindenekelőtt - post mortem - Vlad Mugurnak, azaz özvegyének, Stief Magdának. Tompa kihasználja az átadási ceremóniát, hogy meghívja a közönséget a Kolozsvári Magyar Színház Mugur-emlékhetének rendezvényeire, amit furcsa mód csak a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatott.

Pirandello: Így van, ha így tetszik - Kolozsvári Magyar Színház | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A 2001/2002-es évad legjobb román előadása ezúttal is rendkívüli. Természetesen az előbemutatóhoz képest, a szomorú tény ismeretében más hangsúlyt kapott a koncepció egésze, miként bizonyos részletek is: Vlad Mugur utolsó rendezésében a halállal való tényleges szembesülés újabb dimenzióba emeli például Hamlet és atyja szellemének viszonyát, a groteszkül csúfondáros haláltáncot, a foszladozó agyrém megjelenítését. (L. a Hamlet Szentivánkor című írást lapunk 2001/7-8 számában!) Ám ne feledjük, a rendező az előbemutató előtt intette a kritikusokat: az előadás még nincs teljesen kész, de az őszi premier előtti javításokat már nem tudta elvégezni, s bizony az egyes alakításokon észrevehető a Mester utolsó simításainak hiánya. A fiatal címszereplő, Sorin Leoveanu elszíntelenedett; a még nála is ifjabb bakancsos balett-táncosnő Ophelia, azaz Luisa Cocora debütálókra jellemzően elnyújtott "őrülése", Polonius-Anton Tauf a kelleténél bohózatosabb pojácasága, az eredetileg egy kutyának szánt, végül Emanuel Petran játszotta Horatio további eljelentéktelenedése ugyanúgy módosította az általam látott produkciót, miként a játékában továbbra is figyelemre méltó Elena Ivanca királynője, akiről hiányzott a furcsa, modernül tépett, szőke hajtömeg, no meg annak jelentése. (Kérdésemre, hogy miért, azt a választ kaptam, a színésznő újabb szerepeihez nem illik ez a frizura. Pedig az elszürkült külsejű Gertrud körülbelül olyan hatást kelt, mintha a temesvári Lorenzaccio Medici fiait tüsi hajjal játszanák, vagy a komáromi Tartuffe kopasz férfi főszereplői fürtösek volnának. A kellék: kellék!) Ugyanakkor Mugur régi munkatársai, például Melania Ursu és Miriam Cuibus változatlanul őrzik eredeti játékuk erényeit, Bogdán Zsolt Claudiusa pedig - az első román nyelvű szereplés keltette izgalmak elmúltával - még könnyedebb, színesebb lett. (Az ima előtti összeomláskor például.)

Pár nap múlva a Mester evilági jelenlétének pótolhatatlansága megmutatkozott az 1999/2000-es évad legjobb rendezéséért járó UNITER-díjjal kitüntetett Goldoni-produkción is. A Két úr szolgája című "komédia", amelynek fanyarságát Vlad Mugur azzal is hangsúlyozta, hogy adaptációja a munkanélküliek groteszk tragédiáját tárta a nézők elé, némileg megkopott a Craiovai Nemzeti Színház felújításában. Ugyanakkor mit sem veszített joggal elismert értékéből például Valer Delakeza annak idején a legjobb férfialakításért járó UNITER-díjjal jutalmazott Truffaldinója.

Vlad Mugur próba közben | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Márpedig Vlad Mugur mindig hangsúlyozta, hogy számára a játszó emberek a leglényegesebbek. "Én színészek rendezője voltam és színészek rendezője is maradtam" - vallotta egyik interjújában, amit Bodó A. Ottó idéz a szakdolgozatában. "Olyan rendező vagyok, aki a metaforát a színészi alakítás segítségével alkotja meg. Az előadás gondolatisága a színészi hittől függ. Én csak ilyen színházat tudok csinálni." Nagyon szomorú, hogy ars poeticájának igazságát immár az ő fizikai hiánya igazolja. Merthogy tényleg nem lehet hosszú életű az a rendezőközpontú színjátszás, ahol a színészek csupán jelek a rendező kezében, csak végrehajtják az instrukciókat - még ha látszólag maradéktalanul is -, amennyiben a közös teremtés nem párosul egyéni alkotómunkával, színpadi alázattal és játékkedvvel.

A kolozsvári magyar színészek, Vlad Mugur talán legkedvesebb együttese az emlékhéten látott teljesítményükkel ismét bizonyították, hogy a legjobbak közül valók. Nem a Pirandello Így van (ha így tetszik) ezúttal is nagyszerű előadásáról beszélek, amely produkció a bemutató óta állandóan műsoron van, s néhány héttel korábban Budapesten is tökéletesen adták elő, annak ellenére, hogy az eredetitől teljesen eltérő térbe, nagyszínpadi körülmények közé került. A határozott rendezői gondolat és irányítás, illetve a színészi alkotás gyönyörű találkozását nem ronthatta meg a módosított adaptáció sem. Ám a Mester egyik általa legjobbnak tartott munkáját, Csehov Cseresznyéskertjét utoljára mégiscsak 2000 novemberében, a Harag György emlékhét keretében játszották! (L. a Tükör által - Mugurosan című írást a Criticai Lapok 2001/2-es számában!) Ennyire hosszú idő elteltével nagyon nehéz újra elővenni egy előadást, akkor is, ha az összes körülmény biztosított: ha a főszereplők nem külföldről térnek vissza próbálni, ha minden szerepet az eredeti szereplő játszik, s nem kell beugrania Kardos M. Róbertnek az időközben sajnos Nagyváradra szerződött Orbán Attila helyébe, és ha a rendező segít. Ám annak ellenére, hogy a színészeknek sajnos örökre nélkülözniük kell Vlad Mugur személyes jelenlétét és tanácsait, e felújítás során olyan színpadi alkotás született, amely nem csupán az eredeti színvonalát tartja, hanem eddig kevésbé érzékelt árnyalatokkal, humorral telítődött! Nekem különösen Stief Magda megújhodott Ranyevszkajája volt igazi meglepetés, noha az eredeti koncepcióból jottányit sem engedett. Kardos Jepihodovjának szlávos groteszksége pedig az Orbánétól eltérő, de vele egyenértékű alakítást eredményezett.

Nem véletlen, hogy Mugur Cseresznyéskertje, illetve a többi David Zinder által látott előadása jelentősen befolyásolta az izraeli rendező harminc esztendős pályafutása után stabilnak gondolt színpadi látásmódját. Állítólag azt a munkáját is, amelyet legutóbb a Kolozsvári Magyar Színházban vitt színre, s amelyet a fesztivál résztvevői szintúgy megnézhettek. A dramaturg Kelemen Kinga és a rendező által átdolgozott Dybbuk Fehér tűz, fekete tűz címen megy, s a szövegből átemelt szavak jól közvetítik a "fehéren feketén" demonstrált, túlfűtött víziót. A produkcióhoz az ugyancsak izraeli díszlet- és jelmeztervező, Miriam Guretzky több tonnányi vasszerkezetből álló mutatós zsinagóga belsőt építtetett a színpadra, ahol játék- és nézőtér összeolvad, ezzel is erősítvén a közös rituális élményt. A cselekmény a díszlet minden pontján zajlik. Egyes pillanatok, szemet gyönyörködtető kompozíciók, világítási effektusok, hatásos képek, továbbá a mesulahot alakító Bács Miklós furcsa, ingerlően groteszk, boszorkányos sorsképzete - a rendező vallomásának megfelelően - tényleg eszünkbe juttathatja Mugur szemléletét, sőt a Leába költözött horrorisztikus dibuk valahol idézheti azt, ahogy a román Mester a halálhoz közelített a Hamletben. Csakhogy ebből a feldolgozásból - a költői látomások és a nem kevés közhellyel dúsított szürreális koreográfia (a koreográfus szintén vendég: Yael Cramsky) ellenére - az Anszki-darab legnagyobb értéke, maga a költészet hiányzik. Éppen az a poézis, ami a hétköznapok ránk erőszakolt parancsaival és a halállal egyként szembeszegülő Szerelem, az összes dimenzióval birokra kelő szenvedély csodája. Akinek kedves halottja van, leginkább, ha a szerelmét veszítette el, a zsidó kultúra ismerete nélkül is tudja, mi az a dibuk. Azt is, hogy bármennyire őrjítő érzés, nem akarunk megválni tőle. Tudjuk, hogy a környezetünknek igaza van, amikor minden eszközzel óvni-védeni-megszabadítani igyekszik ettől az abnormális belső kísértettől és kísértéstől, mégis ragaszkodunk hozzá.

Shakespeare: Hamlet - Kolozsvári Nemzeti Színház | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

David Zinder rendezése kétségkívül világosan demonstrálja a kor, a környezet és a lelkiállapot egzaltáltságát: szinte a hatvanas-hetvenes évek amerikai alternatív színházi mozgalmaira rímelnek az izgatott és izgató járkálások, a vastraverzeken bemutatott, életveszélyes rohangálások, a túlmozgás. Ugyanakkor a címszerepet megszemélyesítő Dimény Áronnak például ezen kívül, illetve később hangsúlyos "túlvilági" jelenlétén felül (tényleg a "felső szinten", ami azért kiemelendő, mert a térben ábrázolt dimenziók használatában ritkán tapasztalható a következetesség) esélye sincs arra, hogy érzékeltesse, valójában ki is ez a szenvedélyes szerelmes. Ekképp az élő Chanán szertelensége meg a visszatért halott megrögzöttsége a néző számára egyként idegen, sőt, inkább ellenszenves. Nyilvánvalóan a rendező is Leára figyelt inkább. Ugyanakkor a színi irodalom egyik legszebb női főszerepét vendégként játszó Kézdi Imola központi helyét a koncepció egészében mégsem sikerült egyértelműen megtalálni. A fiatal színésznőnek kétségkívül sok szép pillanata van, inkább a némajátékai, arckifejezései meggyőzőek, de alakítása minden részletre kiterjedő szerepépítés hiányában sokszor válik sztereotippé. Ez bizony nem a játszó hibája, ahogy a "dibuk kiűzésének" már-már rémbohózatba illő "hangjátéka" sem. A térhasználat látszólagos átgondolatlansága miatt amúgy is gyakran erősödnek fel kevésbé fontos jelenetek, illetve elsikkadhatnak lényeges történések.

A méltán dicsért kolozsvári társulat tagjai azonban ezúttal sem cáfolták meg a róluk kialakított képet, a legapróbb szerepeket is megoldották. (Megint felejthetetlen például Fodor Edina aggódó arckifejezése az ítélet végrehajtása során, M. Kántor Melinda esküvő előtti izgatottsága, mindketten Lea barátnőit játsszák, vagy Kali Andrea Manasse anyjának néma szerepében stb.) Mindamellett ebből az előadásból Csutak Réka megértő, józan, szeretetteljes Fradéjára, Lea végtelenül rokonszenves nénjére emlékszem legszívesebben, és kiváltképp tetszett Reb Aszriel alakítója, Bíró József, akit pedig a rendező az eredeti színműben lévő miropoli rabbi lehetőségeitől igencsak megfosztott.

2002. július 22-én írom ezt a beszámolót arról, hogy májusban tisztelői, barátai hat napon keresztül Vlad Mugurra emlékeztek a Kolozsvári Magyar Színházban. Előadások, rendezései, közvetlen munkatársainak vallomásai, Varga Járó Ilona kiállítása, Helmuth Stürmer 11 lépcső Vladért című filmje, a Hamlet németországi turnéjáról készült dokumentumok, szakemberek nyilvános és színészek intim körben felidézett emlékei: minden a Mestert idézte. Ma pontosan egy esztendeje annak, hogy Vlad Mugur eltávozott közülünk. Rohan az idő...

Darvay Nagy Adrienne