A napokban meghalt Fehér György. Az idõközben lényegében megszûnt magyar televíziós mûvészet egyik legjelentõsebb alkotója. Mindössze hatvanhárom évet élt, mégis jócskán túlélte azt a mûvészeti ágat, amelyben számos fontos mûvet hozott létre. A mûvészi igényû tévéjátékot. Azt a mûfajt, amelynek nem pusztán annyi volt az ambíciója, hogy mûsort termeljen a képernyõ számára, de még csak nem is annyi, hogy sajátosan televíziós mûalkotásokat teremtsen, hanem ezzel együtt szinte természetszerûen az is, hogy az emberiség legnagyobb mûvészi teljesítményeit közvetítse a legszélesebb közönségrétegek számára. Abban a legföljebb két és fél, három évtizednyi idõszakban ugyanis, amely e mûfajnak nálunk megadatott, szinte minden irodalmi és színházi értéket megkíséreltek átfogalmazni a képernyõre. Magukat kulturális igények kielégítésére is szánó televíziók azóta is annak a kornak a termésébõl élnek, közszolgálati televíziók onnan teljesítik kötelezõ mûvészeti és nemzeti hagyományápolási penzumukat. A Magyar Televízió most Fehér György-sorozatot ígér. A Filmmúzeum viszont egészen véletlenül tûzte mûsorára éppen most a III. Richárdot.

A majd három évtizede született, az ugyancsak múlttá lett veszprémi tévétalálkozón díjat nyert alkotás pedig éppen kvalitásánál fogva magas szinten mutatja műfaja nagy eredményeit és összes problémáit is. Azokat a teoretikus előítéleteket például, amelyek e műfajhoz fűződtek, mégpedig talán inkább logikai, mintsem tapasztalati alapon. Például a premier plán erőltetését. Úgy gondolták ugyanis akkoriban, hogy a kis képernyőn igazán csak a közelről mutatott emberi arc érvényesül. Lebecsülték a néző fantáziáját, amely a kellő minőségű művészi jelet igencsak tágas tartományban képes dekódolni. A III. Richárd rendezője is nagy ívben kerüli el a másfajta televíziós lehetőségeket. Akkor sem lép ki a szabad levegőre, amikor még színházban is szinte kötelező megpróbálkozni vele. A csatákat Shakespeare is, ha lehet, csak elbeszélteti. Lihegő hírnökök számolnak be róluk, szabadkozva, ha rossz a hír, jutalomra várva, ha jó. A III. Richárd végső csatajelenetét azonban színpadra írta. Ebben a régi televíziós változatban ellenben hangjáték lett belőle. A csata csak hallható, miközben sötét a képernyő. Hogy majd ragyogó fényben jöhessen Richmond.

A sok közeli kép miatt annak sincs igazán jelentősége, mi hol játszódik. Lényegében nincsenek enteriőrök, alig van háttere, helyszíne az eseményeknek. Egy-egy jelenet kezdetén esetleg látjuk a helyszínt, aztán csak vonagló-hullámzó, érzelmeket gazdagon kifejező színészi arcokat. S ezek is legalább háromféle kordivatot követnek. Gáti József IV. Edwárdja egy korábbi stílus teatralitása szerint mereszti szemét és nyújtja meg arcát, miközben valósággal elorgonálja a beteg király szövegeit, ajkát az artikuláció igényei szerint formálva. Sulyok Mária halkan, szinte rezzenéstelen arccal mondja el Margit átkait, hatását a kemény, értelmes, szigorú szabatosságnak kell biztosítania. Békés Rita ugyancsak a mozdulatlan arcot, a rettenetet kifejező szemeket, no meg az orrából előszivárgó könnyeket használja Erzsébet feldúltsága, megrendülése, felháborodása kifejezésére. Latinovits Zoltán Buckingham szerepében viszont igencsak működteti arcizmait. Láthatóan ellenőrzötten, tudatosan használja a beszédre szolgáló izmokat az artikulációs szükségleteken túl is, az energikus szolga, a buzgó cselszövő jellemének festésére. Haumann Péter a címszerephez elsősorban egy lágy, szinte gyermeki mosolyt alkalmaz. Arca puha, képlékeny, szinte folyamatosan hullámzik felszíne. Képmutatásra mindig kész ez az arc. S ehhez társul a fuvolázó, halk, lágy beszéd, amelyből olykor hatalmas csattanások törnek ki. Persze nem az igazi én megnyilvánulásaképpen, hanem kiszámított dramaturgiai fordulatként. Pszichológiai csapdát állítva, vagy a csapdát éppen rácsapva az áldozatra.

Mindez ma már a televíziózás hőskora, a fekete-fehér televíziós korszak naiv előítéleteinek tetszik. A kis képernyőről lassan kiderült, hogy lényegében szinte mindazt elviseli, amit a mozifilm, a televíziók műsoruk igen nagy részében mozifilmeket adnak, sőt a televíziózás gazdaságilag is nagymértékben összefonódott a filmkészítéssel. Mindez mégis komoly értékeket teremtett. Túl azon, hogy az ekkori tévéjátékok, tévéfilmek megőrizték rengeteg színész hajdani arcát, túl azon, hogy dokumentálják egy kor nagyjainak a játékát, a közelképek erőltetése bizonyára alakította is a játékstílust. Rákényszerítette a színészeket a bensőségesebb, intimebb eszközökre, a finom mimikára, a halk beszédre, aminek manapság nagy hasznát látják, mert igaz ugyan, hogy a tévéjáték műfaja szinte megszűnt, a prózajátszás viszont jóformán teljes egészében a stúdiókba húzódott vissza, ahol bizonyára sok mindent úgy kell csinálni, mint egykor a televízióban.

Egy másik korabeli televíziós előítélet viszont súlyos károkat okozott ennek a képileg különben remekül megcsinált, nagyvonalú szuverenitással megrendezett III. Richárdnak is. Ez az a fölfogás, hogy a kis képernyőhöz kevés idő is jár, a néző még egy mozifilmnyi időt sem képes békén megülni a tévé előtt. A tévéjáték előírás szerinti mérete akkoriban éppen ezért ötvenöt perc volt. A III. Richárd másfél órája tehát kivételes hossznak számít. Csak éppen a darab ebbe a terjedelembe sem fér bele. Fehér György átirata különben praktikusan átgondolt, a cselekmény logikája nem törik meg, a néző tulajdonképpen mindenről értesül, amiről értesülnie kell ahhoz, hogy értse, mi történik. Megtudja például, hogy Clarence-t megölték, noha nem látta a jelenetet. Lényegében csak a gyilkosok elmélkedése marad ki a lelkifurdalásról. Később Richárd rémálmairól is hallhat a néző, noha a számon kérő kísértetek nem jelennek meg. Csakhogy ez így együtt már egy fontos tartalmi szálat húz ki a darabból. A vég motivációjának talán a lényegét is. Az írnok jelenete is kimarad, meg a polgárok suttogó sopánkodása is az események fölött, s ezek ugyancsak nem a cselekményből hiányoznak, hanem a tartalomból. Ráadásul ez utóbbi hiányok mögött akár politikai okot is sejthet a túl éber néző, aki emlékszik rá, hogy korábban színházban az írnoknak az előre megírt ítéletről szóló szavai egyértelműen idézték a koncepciós pereket, s a nyíltan szólni nem merő polgárok is könnyen fölidézték az ötvenes-hatvanas évek légkörét, a tévéjáték készültekor pedig, a hetvenes évek elején éppen némi balkanyart vett a hazai pártpolitika. A rövidítés kényszere mellett tehát bölcs óvatosság is lehetett e túlságosan is napra készen értelmezhető jelenetek kihagyása mögött. Az ok ma már persze mindegy, a hiány attól függetlenül is a tartalom, a mondandó sérülésével jár. Az a gyanúm ráadásul, hogy ezek a jelenetek nemcsak a darabbal ismerős nézők számára hiányoznak. Ezek nélkül ugyanis egyszerűen elkapkodottnak hat a történet. A ráfordított idő nincs arányban a tragédia súlyával. A néző úgy érzi, ennyi idő alatt, ennyi eseménnyel nem lehet elintézni egy ilyen súlyú eseménysort. Richárd uralkodása, képmutatása, mindaz, ami gaztetteiből kiderül a hatalom megszerzésének és gyakorlásának természetéről, aljasságának formátuma nem intézhető el ennyivel.

És persze Fehér György munkássága sem intézhető el ezzel a korai alkotásával, amelyet a főiskoláról alig kikerülve készített. A III. Richárd talán azért mutatja igen plasztikusan a régi tévéjátékok formai problémáit, mert Fehér György megpróbálta formátumosan, a végletekig hajtva kipróbálni mindazt, amit a televíziózásról tanult. Konok következetesség van abban, ahogyan minden ízében tévészerűsíteni igyekszik Shakespeare-t. Színészvezetésben, egyes jelenetek megszervezésében, a kamera nézőpontjának megválasztásában azonban mindehhez lenyűgöző műgond és merész eredetiség egyszerre társul. Egy dologban pedig Fehér György biztosan nem engedett a kordivatnak. Nem prózaiasítja, nem szállítja le a köznapok szintjére a drámát. A kis képernyőre, a televíziózás akkor kötelezőnek vélt eszközeivel is igazi nagy szenvedélyeket tudott megfogalmazni.

Zappe László