Már-már úgy látszott, az idén tényleg megvalósul a találkozó szervezõinek ambíciója: valamennyi hivatásos - intézményes, valamint családi és egyéb formában mûködõ - bábszínház eljön Kecskemétre, hogy számot adjon a mûfaj aktuális helyzetérõl. A március 20-i megnyitó elõtt néhány nappal derült ki, hogy a miskolci Csodamalom ismét visszamondta szereplését, így az összkép megint csak nem lehet teljes. A miskolciak rendszeresen távol tartják magukat az országos megmérettetéstõl. Néhány fiaskóval végzõdött szereplés után hosszabb ideig visszautasítottak minden fesztiválmeghívást; járták a maguk epigonútját, rendre másolták az Állami Bábszínház egykori repertoárját, meg sem kísérelve az önálló arculat kialakítását. Aztán néhány esztendeje úgy látszott, megváltozik a helyzet: ha bátortalanul és következetesség híján is, de saját profil formálására törekednek. Az eddigi kísérletek összefoglalását ígérte a tizedik születésnapját ünneplõ együttes vadonatúj, nagyszabású vállalkozása, a Mese Szaltán cárról, amellyel a kecskeméti találkozón szerepeltek volna. A fokozott várakozás után érthetõ csalódottsággal fogadtuk a Csodamalom újbóli távolmaradásának hírét. Kár az elmaradt lehetõségért, a társulatnak nagy szüksége volna rá, hogy integrálódjék a szakmai közéletbe.
Ha a mozaikdarabokból összeálló önarckép - amelyet az ötnapos összejövetel elkészíteni szándékozott bábművészetünk jelen állapotáról - némi hiátussal tudott is csupán kibontakozni, azért nem érheti szó a ház elejét: a távol maradók (a Csodamalmon kívül néhány családi bábszínház és szólista) a portré egészét nem, vagy alig befolyásolták; maradt hely bőven mind a rokonszenves, biztató, mind a torz vonások alapos megfigyelésére.
Mert egyébként kedvező mostanában a csillagok állása a hazai bábművészet égboltján. Az elmúlt évben két város bábszínháza kapott új színházépületet. A kecskeméti házigazdák ősz óta korszerűen felszerelt, kukucskáló színpadból könnyedén térszínházzá alakítható, betolható nézőtéri rendszerrel és kibontható színpaddal rendelkező, impozáns új épületszárnyban fogadhatják a nézőket; a debreceni Vojtina is boldog új színháztulajdonos: az egykori Hungária Kamaraszínház helyén kialakított épület méltó otthona a város bábszínházának. Az új helyzet új lendületet ígér, új lehetőségek, új színpadformák csábítják az alkotókat a műfaj eszköztárának tovább gazdagítására.
|
A találkozó szervezőinek teljességre törekvése a bábművészképzés állapotát is a figyelem középpontjába helyezi. Kecskeméten visszatérő vendégek immár a Színművészeti Egyetem bábszínház osztályának hallgatói éppúgy, mint az egyik-másik bábszínházban működő bábszínészképzők növendékei. A Színművészeti másodévesei ezúttal Pilinszky János Aranymadár című művének feldolgozását mutatták be puritánságában is szép és következetes formanyelven beszélő előadásban (rendező: Lénárt András), a Budapest Bábszínház harmadéves stúdiósai pedig egy saját maguk alkotta, változatos technikákat felvonultató etűdsorozattal szerepeltek (rendező: Lengyel Pál).
A hivatalos "iskolai’’ produkciók mellett több olyan előadást láthattunk, amelyet az újabb eszközök, új típusú gondolkodásmód keresése és a szakmai továbbképzés szándéka hívott létre. Ilyen szempontból kétségtelenül tanulságos és eredményes a győri Vaskakas Bábszínház ambiciózus vállalkozása, A teremtés nyolc napja. Az előadás létrehozója a kiváló lengyel bábművész-pedagógus és rendező, Krzysztof Rau, aki a kilencvenes évek derekán robbant be az európai szakmai köztudatba a Budapesten is nagy feltűnést keltett Gianni, Jan, Johann... című kéz-láb-pantomim etűdsorozatával. Nem először találkozott a győriekkel, gondolkodása, a bábjátékról vallott nézetei, különös poétikus-ironikus és drámai kapcsolata az élettelen anyaggal láthatóan érzékeny partnerekre talált a társulat tagjaiban. A választott anyag, a metafora eszköze ezúttal autógumi, biciklibelső, locsolótömlő és korunk más gumiipari termékei. Az élettelen hulladék életre kel az emberi fantázia segítségével, az ipari hulladék elasztikus tárgyai engedelmesen és képlékenyen növényekké, virágokká, tengeri lényekké, szerelmes halakká, ellenfelekké, drámai hősökké és ellenhősökké válnak a játékosok kezében, szüntelenül változva, átalakulva, megszűnve és új életre kelve. Kár, hogy az értékes előadás erőtlen és hevenyészett szövegkönyve ürügy lehet csupán a remek etűdsorozat összeillesztéséhez.
Hasonló szellemiség hívta életre a Budapest Bábszínház A csoda című előadását. A Hradec Králové-i DRAK Színház műhelyéből importált - és szintén távolról sem problémátlan - kanavász középpontjában is a tárgyak metamorfózisa áll: itt rongyokból, sálakból, különféle ruhadarabokból áll össze a "rögtönzött" tárgyanimáció és a szépen-szellemesen komponált árnyjáték (Pavel Cmíral darabjának felhasználásával írta Varró Dániel, rendezte Kovács Géza).
A bábszínészképző keretei között jött létre a szegedi Kövér Béla Bábszínház végzős stúdiósainak Szárny és kerék című produkciója, melynek alapjául Kányádi Sándor Apokrif ének című költeménye szolgált. Mind az eszköztár, mind az irodalmi előzmény lényegesen különbözik az előbbi két stúdiumétól. A dráma - a játékos szabad elme és az erőszak, a hiedelem megütközése - belül, a hős lelkében-tudatában játszódik, a külső, avatatlan, ám mindinkább beavatottá váló "szemlélő" csak hangulatok, formák, elmosódott árnyak segítségével férkőzhet közelebb a kereket feltaláló kisfiú sorsához. Ebben a játékban minden önmagát jelenti, minden egyértelmű és végleges, a hatás mégis sokarcú és ambivalens (játékmester: Rumi László).
A Kolibri Színház megalakulása óta, rendszeresen hoz létre interaktív játékokat. Az Andrássy úti Fészek szobányi üzlethelyisége eszményi otthona lett az ilyen foglalkozásoknak. Török Ágnes és Szívós Károly - Zalán Tibor segítségével - Békés Pál Spárga-tengeralattjáró című verses meséjét dolgozta fel. A Fészekben nincs színpad és nézőtér. Nézők és játszók együtt vesznek részt a közös játékban. A színház ősi formája ez, a kecskeénekek, a Dionüszosz-ünnepek kora, amikor még nem vált szét játszó és néző. Az óvodás gyerek ott lehet a színház ősforrásánál, ahogy a magzat végigjárja a törzsfejlődés szakaszait. Remek eszme, okos, gyerekhez értő, gyereket megértő szándék. Ám Kecskeméten úgy hozta a sors (meg a szervezők akarata), hogy a közös játékból színházi előadás lett. Itt volt nézőtér meg színpad. A nézőtéren felnőttek ültek, a harmincvalahány óvodás korú gyerek pedig a színpadra kéredzkedve játszott együtt Dionüszosz papjaival: a színészekkel és a jó kedvvel zenélő-éneklő Nyeső Marival. Többszörös megmérettetés: a színészeknek el kell hitetniük, hogy ők is megfeledkeztek a nézőkről, mint a gyerekek, akik nem szerepeket "alakítanak", hanem gyermeki képzeletüknek engedve a világ legtermészetesebb módján léteznek. Tudomásul veszik, és egyúttal rögtön el is felejtik, hogy az interaktív játék most egyszer csak színpadi produkcióvá lett, a legtökéletesebb és legigazibb kukucskáló színpadi produkcióvá, ahol a képzeletbeli negyedik fal a legfontosabb díszlet. Mi illetéktelenek csak leskelődünk, tulajdonképpen pisszennünk sem szabad, nem zavarhatjuk meg a színpadon lévőket, mert rájuk omolhat a negyedik fal.
Az eredmény egy kivételes élmény, színház és valóság szintézise, ahol egyszerre örülünk a gyerekek és a színészek közös játékának, ahol a valóság játék és a játék maga a valóság. A játék legszebb - és néha a véletlen teremtette - pillanataiban mi magunk is kiválasztottakká válhatunk, már-már megszűnünk nézők lenni; ott vagyunk a képzelet szülte vízi világ különös lényei között. Ki tudja, egyszer talán mi is feljutunk a spárga-tengeralattjáróra.
A hely szelleme hívta életre Rumi László másik két most látott rendezői munkáját is. A vendéglátó kecskemétiek a Hófehérke története című produkcióval avatták fel októberben az új színháztermet. A rendezőnek az volt a feladata, hogy kipróbálja a terem térszínházi lehetőségeit, létrehozza a bábszínházi tér újfajta dramaturgiáját egy olyan formában, amilyennel magyar bábszínház még soha, az egyetemes bábjátszás is csak kivételes alkalmakkor találkozott. A játéktér középen helyezkedik el, a nézők két oldalról követik az eseményeket. Lényegében tehát profilból látjuk a történéseket, amelyek a Hófehérke esetében három helyszínen zajlanak: a királyi palotában, a törpék kunyhójában, valamint azon az úton, amely a drámai események két színterét összeköti. A rendező természetesen az új tér adottságainak megfelelően alakítja és szervezi az eseményeket, és ehhez szabja a technikai megoldásokat. A szereplők egy része megkettőződik, azaz a bábot éltető színész ruhája visszautal a szerepre, máskor viszont az animátorok láthatatlanok (a törpék - kesztyűs bábok - a körparavánként is szolgáló kunyhón belül tevékenykednek, a mozgatók tehát rejtve maradnak), ismét mások (Hófehérke, Királyfi) élő szereplőként jelennek meg. E néha kényszeredett és nem mindig következetes megoldások ellenére valóban értékes, hatásos, új lehetőségeket kutató előadás született. (A halvány színháztörténeti analógia juttatja eszünkbe, hogy több mint két és félezer éve Jáva szigetén meg Indiában ugyanígy ültek a vászon két oldalán az első mitikus árnyjátékok nézői; tökéletes illúzió csupán a férfiaknak jutott - a nők csak az olajmécses oldalán, a játékosok felől nézhették a játékot. Emancipált korunkban, úgy látszik, nekünk férfiaknak is egyre kevesebb illúzióra van igényünk.)
Hasonlóan a félig-meddig ismeretlen tér meghódítása volt a rendező feladata a Vojtina új színpadán bemutatott Mától fogva Hüvelyk Mátyás! című előadás esetében. A szokatlanságot itt csupán a méretek jelentették, hiszen a Kálvin téri színház színpada és nézőtere jóval nagyobb a szokottnál. Rumi megpróbált az arányokkal játszani: óriásbábok és élő szereplők ellenpontozzák és hangsúlyozzák a címszereplő pöttöm voltát. Ez a folytonos "plánváltás" azonban nehezen követhető, azzal a veszéllyel jár, hogy éppen a főhőssel (meg néhány további fontos szereplővel) nem sikerül igazi kapcsolatba kerülnünk, a nagy méretű figurák jóval nagyobb hangsúlyt kapnak. A darab egyébként nem követi a történet ismert fordulatait; az író (Fábián György) vadonatúj kalandokba vezeti parányi hősét, aki elhagyja a mesekönyvek lapjait, világgá röpül csodahintóján, hogy megtalálja élete párját. Sok fontos gondolatot érint a játék, finom líra lengi be az előadást. Szép és igaz pillanatok váltakoznak kényszeredett, erőtlen és nehézkes helyzetekkel.
A pécsi Bóbita Bábszínház Diótörőjét az elegáns mértéktartás és a biztos arányérzék jellemezte. Kocsis Rozi librettója a Petipa nyomán kialakult konvencióktól elszakadva megpróbált visszanyúlni Hoffmann fantasztikus és lidérces világához, amitől persze némileg ellentmondásba került Csajkovszkij túláradó érzelmességű, káprázatos muzsikájával. (A jelenkori balettszínpadok örök konfliktusa ez, hiszen Csajkovszkij zenéje szinte ütemről ütemre Petipa elgondolásait követi. Eddig alighanem egyedül Béjart-nak sikerült ezúttal is átvágnia a gordiuszi csomót.) Bartal Kiss Rita rendezése az operaházak szemet gyönyörködtető látványossága helyett a zene érzelmi fordulatait és drámai helyzeteit pontosan követő mozgatásra helyezi a hangsúlyt. Az előadás sok-sok szerepét négy színész kelti életre kivételes muzikalitással és invencióval.
Az egri Harlekin Bábszínház működése súlyos vitákat váltott ki az utóbbi években szinte minden bábszínházi találkozón és fesztiválon. A színház vezetése most úgy gondolta, elejét veszi az újabb konfliktusoknak: "biztosra" megy. Olyan rendezőt hív meg Kovács Ildikó személyében, akinek szakmai tekintélye és hozzáértése garantálja az újabb kínos helyzetek elkerülését. A taktika látszólag bevált, A táltos kecske című bábjáték előadása alkalmas lehet arra, hogy elfödje a bajokat. Nincs benne semmi rendkívüli, semmi bántó, semmi szabálytalan. Hagyományos, "paravános" (ez manapság a konvencionális szinonimája a bábjátszás szakmai szótárában) mesefeldolgozás, amelyben az egyszeri legény a címszereplő segítségével találkozik a Rézlánnyal, az Ezüstlánnyal, majd az Aranylánnyal, megismerkedik az Ezerarcú tündérrel, griffmadár hátán repülhet, nehéz helyzetekből szabadulhat, hogy a végén elnyerje jól megérdemelt jutalmát. Benedek Elek meséje kínálja a kézenfekvő, jól ismert, hálás, képzeletgazdag népmesei fordulatok újraélését. Mindehhez Bodor Judit tervező olyan egyszerű és tiszta formanyelvet kínált a rendezőnek, amely a klasszikus játékforma minden korszerű igényét kielégíti. Ám mindezek mögött nem izzik a meggyőződés, az erő, a közlésvágy, a szövegkönyv írója (Szántai János) alig lépett túl a dramatizálás kötelező penzumán, és láthatóan a rendezőnek sem maradt ereje a játék igazságát felmutatni. A játékszervezés az előadás felére futja, aztán logikai bukfencek, következetlenségek követik egymást. A táltos kecske előadása nem több egy soron következő feladat elvégzésénél.
A kérdés felvetéséhez csak az apropót adja az egriek szereplése: hogyan, mi módon ismerhetjük fel egyik-másik bábszínházunk igazi arcát? Van-e igazi arculatuk színházainknak, vagy produkcióról produkcióra kaméleonként változtatják ama bizonyos "profiljukat"? Egynémely esetben nem arról van-e szó, hogy a rendező "hozza magával" a profilt (mármint a sajátját, természetesen), és a színház az éppen divatos arculatot "hívja meg" a rendezővel és annak munkatársaival? Ha így van (márpedig több bábszínház esetében kétségkívül így van), ez nem csak a színházakra, de a rendezőkre-tervezőkre nézve is súlyos veszélyt jelent: lassan belemerevednek saját stílusukba, modorossá válnak, hiszen tudják, milyen előadást várnak tőlük a megrendelők, és egyre inkább a róluk kialakult képnek lesznek kénytelenek megfelelni. Természetesen vannak határozott arculatú együttesek, amelyek a velük rokon gondolkodású alkotókat hívják meg egy-egy produkció létrehozására. A mostanában sokfelé dolgozó rendezők-tervezők maguk is ezekben a határozott arculatú színházakban nevelődtek-érlelődtek és találták meg saját profiljukat. A dolog akkor válik gyanússá, amikor egy homlokegyenest ellenkező ízlésű együttesben feltűnik egy másfajta gondolkodású alkotó. Jó esetben hatni tud rájuk, megmozdít valamit bennük. Még jobb esetben kölcsönösen hatással vannak egymásra, mert érték az értékkel találkozik. Balszerencsés esetben nem történik semmi. Létrejön egy előadás, ami különbözik az előzőektől, aztán a színház megy tovább a maga kitaposott útján, meg sem rezzenve a történtektől.
Ez a profilhiány, igaz, csak az intézményes bábszínházak egy részére jellemző. A dramaturgiai munka hiánya ennél is súlyosabb és általánosabb baj. (A dramaturgi munkakör jelenleg csak a két budapesti bábszínházban létezik; más - közép-kelet-európai, vagy jóval távolabbi - országokkal egybevetve ez a helyzet kétségbeejtően egyedülálló és tarthatatlan.) Ha tudomásul vesszük, hogy a műfaj elengedhetetlen sajátossága, hogy nem rendelkezik "kész" irodalmi művekkel, tehát minden bábszínházi előadás a maga arculatára (?!) formálja a szövegkönyveket, akkor azt kell mondanunk, hogy a hiány égbekiáltóbb, mint bármely más műfaj esetében. És akkor nem gátolná a mégoly nemes igyekezetet az a sok ügyetlen, színpadképtelen, bábjátéknak nevezett szövegkönyv, ami megjelenik bábszínházaink műsorán. Akkor a jobb sorsra érdemes és több alkalommal sikeresen szereplő szombathelyi Mesebolt Bábszínház produkciója, a Nádi, Paca, Kóc sem okozott volna kínos perceket alkotóknak és nézőknek egyaránt, mert időben kiderült volna, hogy az irodalmi alapanyag színpadra teljességgel alkalmatlan. És ha a legfiatalabb hivatásos (?) bábszínház, a veszprémi Kabóca vezetői nem úgy gondolják, hogy elég egy elbeszélés párbeszédeit kiírni és azokat felmondani a színpadon, attól már "társszerzővé" válik a valamennyi alkotói funkciót egy személyben ellátó, önmagát a konzultáció, az alkotói párbeszéd leghalványabb lehetőségétől is megfosztó író-rendező-tervező, akkor talán a Szépség és Szörnyeteg ügyetlen, ingerszegény, minden alapvető színpadi szabályt és következetességet lábbal taposó előadásában is felrémlett volna valamiféle művészi szándék. Így azonban csak a kérdőjelek maradnak és szaporodnak arra vonatkozóan, mi mindent kell tennie egy amatőr együttesnek ahhoz, hogy valóban hivatásos bábszínházzá váljék. A rögös utat többen többféleképpen és nem mindig megnyugtató eredménnyel járták végig; recept - szerencsére - nem született. Az amatőr múlt - a mégoly eredményes is - legalább akkora tehertétel, mint erény. De jó néhány eredmény igazolja, hogy meg lehet találni a kényes egyensúlyt az amatőr mozgalom szellemisége és a profizmus szakmai biztonsága között.
Az egy-, két-, vagy többszemélyes független, családi és más formában működő bábszínházak gondjai részben különböznek a tizenegy intézményes együttesétől, ennek megfelelően eredményeik is eltérőek. A kecskeméti találkozó öt alternatív társulást, illetve szólistát látott vendégül. Talán megkockáztatható az az általánosítás, hogy őket cseppet sem jellemzi az arcnélküliség, vagy a kaméleon-lét. Valamennyien határozott utat járnak, a maguk útját, hiszen szabadok, művészi meggyőződésüket kizárólag a megélhetés befolyásolhatja. (Ezt a körülményt a cikkíró alábecsülheti persze, de a függetlenségnek ára van, és azt a kérdést ők valamennyien előre eldöntötték, hogy milyen áron maradnak önmaguk urai.) Ez a következetesség természetesen nem jelenthet mindig azonos színvonalat (főként - a legjobbak esetében - azonosan magas színvonalat), de egyfajta színházeszményhez való ragaszkodást feltétlenül.
Minden újabb találkozás alkalmával lenyűgöz a Hattyúdal Színház elképesztő igényessége önmagával és közönségével szemben. Tömöry Márta és Szász Zsolt vállalkozása kemény próba elé állítja a maroknyi társulatot és a nézőket. Kérlelhetetlenek az anyag kiválasztásában és megmunkálásában, legyen az bár egy dallam, egy fa- vagy fémdarab, vagy egy kimondott szó. A Szent László királyrul ének esetében is azonos súllyal van jelen a faragás, a fémdomborítás, a hangszeren vagy emberi hangon megszólaló melódia és az irodalmi anyag. Minden eszköz egyformán fontos ebben a színjátéktípusban. Az ereje éppen abban van, ami olyan sok előadásból hiányzik manapság: a meggyőződésben, a vállalt felelősség tudatában. Korábbi játékaiktól a mostani abban különbözik, hogy ezúttal a jelenkor is szóhoz jut - megrendítően és minden mesterkéltségtől mentesen - ebben a régmúltat idéző, egyetemes tradíciókat bekebelező szertartásban.
Ugyanez a rendíthetetlen felelősségérzet jellemzi Szabó Zsuzsa Levendulaszínházának produkcióit. A most bemutatott A világszép Nádszálkisasszony című, kaukázusi népmese alapján színpadra vitt játék az álmai kedvesét kutató királyfiról szól, akit nem érdekeltek a szebbnél szebb hercegnők, csak a nádas susogását hallgatta a folyóparton. A lírai történet rendkívül színes, vidám-szomorú előadásban elevenedik meg. Szabó Zsuzsa nagyon erőteljes egyéniség, aki mindvégig képes az egyszemélyes játékban magával ragadni közönségét. Mindent tud már a szólójáték fortélyairól, azt is, hogy mikor milyen eszközöket kell segítségül hívni a figyelem ébrentartására vagy fokozására. Most is nagy színpadi apparátust mozgat meg, egy kicsit nagyobbat, színesebbet a kelleténél. Mintha nem bízna önnön szuggesztivitásában, kivételes színészi erejében. Kár, hogy ennyire magányos alkotó mostanában: egy személyben írja a darabjait és rendezi önmagát. A külső szem hiánya még a Hattyúdal Színház esetében is rejt némi veszélyt, pedig ott egy összeforrott közösség működik együtt, amelyben mindenkinek megvan a maga (természetesen több) feladata. A Levendulaszínházból az utóbbi időben hiányzik a rendező; az a konzultáns, vitapartner, akivel a kétségeket meg lehet osztani, össze lehet veszni és ki lehet békülni. Aki ellentmond. És aki kívülről látja mindazt, amit az egyszemélyes színház mindenese sohasem láthat.
Bartha Antal előrelátóbb, pedig az ő vásári játékai ősidőktől fogva, az elődöknél is úgy jöttek létre, hogy a színházi előadás funkciói egy kézben összpontosultak. A Paprika Jancsi messze jár című komédiának van írója (Zalán Tibor), van tervezője (Majoros Gyula) és van rendezője (Rumi László). Gyanítom persze, hogy ezek a funkciók nem pontosan a nagyszínházi munkaköri leírások szerint értendők, de ez mit sem számít. Bartha Tóni Bábszínháza (félreértés ne essék, ez egyszemélyes vásári vándorszínházának a neve) igényli a munkatársakat, mindazokat, akik vitatkozva segítik vállalkozását. Igazát az sem cáfolja, hogy ezúttal a két történet kissé kidagad, mint a tüdő a fazékból, túlbonyolódik, és a humora is különféle korosztályok felé kacsintgat. Azért egészséges, jó mulatságot kínál mindazoknak, akik arra járnak, ahol Bartha Tóni éppen komédiázik.
Sok rokon vonást mutat vele mind humorban, mind plebejus életbölcseletben a Ládafia Bábszínház tevékenysége, amely Néder Norbert egészséges jókedvére és remek fafaragó képességére épül. Az Együgyű Mihók, avagy a balgaság szentségének egészen igaz történetje egy minden bölcsnél bölcsebb balga emberről szól, fittyet hányva minden színházi dogmára és szabályra, amelyeket bizonyos Arisztotelész nevű tudós óta olyan sokan összehordtak. Néder kitűnő arányérzékkel, biztos ízléssel, pompás figurákkal meséli-mókázza-mulatja végig - Nagy Ilona közreműködésével - ezt a bővérű anekdotát mindannyiunk örömére.
Siklósi Gábor családi bábszínháza 1984 óta működik, vagyis az első önálló magánvállalkozás a bábjátszás területén. Tárgyjátékaival, egyszerűségében is költői, metaforikus erejű történeteivel már első munkáiban felhívta a figyelmet tevékenységére. Aztán más-más műfajokkal kezdett kísérletezni, és merész asszociációi, frappáns gegsorozatai, finom ötletei időről időre halványodni látszottak. Most bemutatott Patkánykák szárnyalása című játéka eleinte a merész-groteszk hangvétel visszatérésének ígérkezett, ám az elszabaduló hajóban rekedt két kis patkány bizarr története nem tud túlmutatni önmagán. Maradnak egy megíratlan darab rossz dialógusai, és egy eszközeiben kezdetleges képzőművészeti megvalósítás. Író és tervező (no meg rendező és a többi) hiányában a groteszk alapötlet csak ellenérzést szül, mert nincs stílusa, nem látjuk a célját és értelmét.
Két valódi "csemegével" ért véget a vegyes érzéseket felidéző találkozó. Az egyik a házigazda Ciróka merész vállalkozása, a Joachim utazása, amely Hamvas Béla ifjúkori írását dolgozta fel bábszínpadra. Aligha hiheti bárki, hogy a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás kivételes hatású kutatójának életművében találni olyan írást, amely színpadra kívánkozik. Ez a korai műve is az énjét kereső emberről szól, akárcsak nagy lélegzetű szépirodalmi munkái, mint a Karnevál című regény, a XX. század "sorskatalógusa", vagy esszéi és tanulmányai. A Joachim sikertelen hőse is az egészre, a mindenségre kérdez, aki ha a lényegre nem kapja is meg a választ, a származása titkát legalább megismeri. Az előadás érdekesen érzékelteti Joachim környezetét, azt a képzeletbeli világot, a "lélekgyárat", ahol az emberiség többsége születik. Nemrég talán még megtudhattuk volna, vajon mit gondolt Hamvas Béla a bábjátékról: unokaöccsével, Koós Ivánnal hosszú sétákat téve a Pasaréten, bizonyára erről is szót ejtettek.
Ez is a sok elszalasztott válasz egyike. Marad helyette a Ciróka cseppet sem érdektelen kísérlete a lét teljességének helyreállítására Hamvas Béla szellemében.
Régi becses hagyomány immár a kecskeméti találkozók történetében, hogy minden alkalommal vendégül látnak egy-egy jelentős külföldi társulatot, amely inspirálni képes a hazai bábjátszást. Ezúttal a csehországi DRAK Bábszínház Néger mese című fergeteges zenei groteszkje zárta az ötnapos összejövetelt. Három kiváló muzsikus-bábjátékos animálta-kopogta-zörögte-dobolta végig a ritmikus mondókákból összeálló afrikai történetet a nagy erejű Maszilóról, aki nem rettent meg a legfélelmetesebb fenevadaktól, de még az elemlámpa fülű szörnyetegtől sem.
Balogh Géza
