A látvány hatása, természetesen, rendkívül sokféle lehet a gyönyörködtetõtõl az elragadón keresztül a felháborodást keltõig. De mi is az, ami a puszta látványból ily sokszínû hatást válthat ki?
Remek kiindulópont ennek vizsgálatára a MEO - Kortárs Művészeti Gyűjtemény újonnan nyílt kiállítóterében februárban megrendezett kiállítás. Andres Serrano, a híres-hírhedt hispanoamerikai festőművész kiállítását tekinthették meg az érdeklődők Az idő és a gonosz helye címmel. A tárlaton a művész 1985 és 2001 között készült művei voltak láthatók. Serrano alkotásai provokatívak és gyakran sokkolják is a látogatókat. Különböző "sorozatok" darabjaiból állították össze a művész munkásságának különböző szakaszait reprezentáló műveket.
A tárlat Európa nagyvárosai után, a londoni Barbican Art Centerből érkezett Budapestre. Serrano világsztár a kortárs képzőművészetben, a XX. század végi amerikai művészet egyik legfelkavaróbb és legvitatottabb alakja. Gyakran dolgoz fel olyan témákat, amelyeket a világ számos országában napjainkban is fel-fellángoló viták kísérnek. Műveiben olyan, nálunk is kényes kérdésekkel szembesít, mint például a hajléktalanság, homoszexualitás vagy az abortusz problémaköre. A kiállításon a magyar közönség első alkalommal tekinthette meg Serrano 1994-es budapesti tartózkodása során készült fotósorozata néhány darabját.
A kiállítás anyaga öt nagy tematikus csoportba rendeződik, amelyek Andres Serrano művészi pályájának szakaszait is kijelölik. Így a 80-as évek második felében készült a Testnedvek című sorozata, amelyben olyan emberi testnedveket használ fel, mint az anyatej, a vizelet, a vér és a sperma, az absztrakt festői hatások eléréséhez. A sorozat keltette felháborodást követően, amit a Piss Christ megjelenése eredményezett, Serrano egy új műfaj, a portré felé fordult, és több tematikus sorozatot készített különböző társadalmi osztályok képviselőiről. Az első ebben a sorban a Nomádok című sorozat volt 1990-ben, amelynek képein Serrano az utcán megismert hajléktalan emberek portréját készítette el alkalmi utcai műtermében. A képeken ábrázolt, szerencsétlen sorsú emberekből áradó méltóság és a szituáció nyilvánvaló megrendezettsége új stílust teremtett, amelyet Serrano majd későbbi munkáiban, a Budapest (1994) és A szex története (1997) sorozatokban fejlesztett tovább.
|
Botrányossá maga Serrano teszi őket, aki saját nézőpontját tekintve, mindent racionálisan szembesít a nézővel. Az ember testiségének és az esztétikumnak a közvetlen összekapcsolása jellemzi Serrano máig legismertebb munkáját, a Piss Christ (1987) című fotót is. Mitológiai hangulatot teremt a fényviszonyok segítségével, ahol az emberi nedv szinte felmagasztosult egzisztenciává alakul. Ha nem tudnánk, hogy a művész egy kis műanyag feszületet fényképezett le saját vizeletébe merítve, a megfeszített Krisztus fényárban úszó képét akár a modern kegytárgyipar újabb giccstermékének is tarthatnánk. A Piss Christen a misztikus megvilágosodás képi szimbolikája úgy ágyazódik az alantasnak vélt testi anyagba, hogy ezzel fény és sötétség, jó és rossz klasszikus ellentétpárjai találnak új, provokatív kifejezésükre. Serrano művészetének központi eleme az inkarnáció és a testi szenvedés iránti fogékonyság, de a 80-as évek végi Amerikában a Piss Christ mégis mint blaszfemikus, művészetnek nem nevezhető alkotás vált az ultrakonzervatív, jobboldali kritikai és kulturális erők céltáblájává, és a művészet cenzúrázhatóságáról és állami támogatásáról folyó kongresszusi viták tárgyává.
Serrano szinte egyetlen témája az emberi test és ennek anyaga, illetve kontextusa. Lemerevíti a látványt, ahol az igazságot a szépség szofisztikált ipari prizmáján át láttatja. A megbotránkozást nem az ábrázolás mikéntje eredményezi, hanem a tabuként kezelt emberi test mint téma.
Az 1994 márciusától augusztusáig Budapesten tartózkodó Serrano, kollégája, az azt megelőző évben itt fotózgató Joel-Peter Witkin javaslatára kereste fel ezt a "témában gazdag" helyet. "Nagyon tetszettek a különleges épületek, a templomok, a fürdők és a város számomra középkori hangulata. Nem tudom, mennyit nyugatosodott azóta Budapest, de akkor a levegőben éreztem valamiféle ártatlanságot" - nosztalgiázott Serrano a HVG riporterének ez év februárjában. Rajz Helga Eszter iparművész, Serrano budapesti asszisztensének bevallása szerint a fotós eredetileg más koncepcióval érkezett: "Ugyanazokkal a toposzokkal akart dolgozni, mint Witkin, el akart menni például fürdőkbe, az őrültekházába, állatokat és törpéket akart fotózni, aztán nyilván a hely szelleme hatott, és az ötletek finomodtak."
Budapesten már a kiállítás megnyitása előtt botrányos plakátügy teremtett ajándék hírverést Andres Serranónak. A botrány szülői a 80 éves hivatásos modell aktját ábrázoló plakátok, amelyek kiragasztásuk után mondhatni rögtön száműzettek a hirdetőoszlopokról.
A Budapest-sorozat magyarországi fogadtatása viszont rendkívül érdekes. György Péter esztéta, aki annak idején még New Yorkban látta ezeket, így ítél: "E képeknek semmi közük nem volt és nem is lesz Budapesthez. E technikailag tökéletes fotók egy ostoba és felületes, felfuvalkodott kolonialista szamárságai csupán."
A szex története címet viselő, 1995-1996-ban készült, erotikus témájú sorozat szinte minden országban hasonló felháborodást váltott ki. A sorozatot hirdető plakátokat 1996-ban a hollandiai Groningenben a hatóságok pornográfiára hivatkozva letiltották a falakról. Ugyanakkor a kiállításnak - még ilyen körülmények között is - kilencvenezer (fizető) látogatója volt. Az anyagot védve, Serrano így nyilatkozott: "Ez nem pornográfia, mert nem a szexpiacra készült. Az emberek ezeket a képeket nem onanizálásra használják."
Természetesen vannak érdekes jelenségek is a látogatók körében, mint annak a philadelphiai fiatalembernek a megnyilatkozása például, aki egy egyházi csoport tagjaként 1994-ben több napon át tiltakozott Serrano kiállítása ellen a Museum of Contemporary Art előtt. Végül mégis engedve kíváncsiságának, megnézte a kiállított anyagot, a vendégkönyvbe pedig ezt írta be: "Bűntudatom van, hogy nem háborítanak fel ezek a fotók." Minderről a The New York Times aktuális beszámolójából értesültem.
Ha igazán egyedi értelmezésre vágyunk a tárlatot illetően - műalkotáshoz egyébként is csak így érdemes közeledni -, akkor az egész történetet és a korábbi információk sokaságát félre kell tenni, és tisztán a művel magával szembesülni. Így az alkotások jól beleillenek a látvány közegébe. Serrano a saját hasznára fordítja a fotótechnika összes adottságát és lehetőségét. Ilyenek a lényegre törő kompozíciók, kiemelő, hatásos fénycsóvák, és az előtér segítségére siető erőteljes, avagy éppen ellenkezőleg: semleges, egyszínű háttér. Egyfajta ellentmondás bújik meg ezekben az alkotásokban: a művész csodálatos, esztétikus beállításba, környezetbe helyez valami apró motívumot, amit esetleg csak a cím érzékeltet (pl. a Testnedvek-sorozat).
Serrano megítélésében nemcsak az átlagnéző, hanem maguk a művészettörténészek sem biztosak. Robin Updike, a Seattle Times című amerikai napilap művészeti kritikusa csak "zavaró, de szép" képeket emleget. Ehhez képest Richard Dorment, az Art Critic London kritikusa Serranót csak "harmadrendű alkotónak" tartja. Vele ellentétben Trond Borgen norvég művészettörténész a fotográfust az "új humanizmus" képviselőjeként mutatja, aki "olyan művészetet képvisel, amely mindig az emberrel és az ember univerzumban elfoglalt helyével foglalkozik. Ezért kerülnek nála előtérbe az emberi élet alapvető elemei: a szex, a vallás és a halál." Bencsik Barnabás, a MEO - Kortárs Művészeti Gyűjtemény művészeti igazgatója is úgy véli, hogy "emberi életeket hoz emberközelbe akkor, amikor sokan azt vetik a modern művészek szemére, hogy elefántcsont toronyba zárkóznak, és üzenetük ezoterikus." Gondolatát pedig ekként viszi tovább: "a művészetet illetően csak a kizökkentésnek van értelme, és különösen időszerű lehet ez éppen Magyarországon, ahol ismét megjelent a csak az ártalmatlan és giccsbe hajló művészetet elfogadó neokonzervatív hullám."
Kenyeres Ibolya
