Miután visszatértem Lengyelországba a pécsi színházi fesztiválról, sok dolgom akadt. Június végén elutaztam a Theater der Weltre Bonnba és Düsseldorfba, július végén pedig Berlinbe vitt az utam. Jó néhány színházban jártam, számos elõadást, kiállítást láttam, érdekes emberekkel találkoztam... ám szüntelenül vissza-visszatértek a magyar elõadások képei. Gondolatban Pécs utcácskáit róttam. Most, augusztus közepén újra fellapoztam a fesztiválról készült feljegyzéseimet, a mûsorfüzeteket, térképeket és katalógusokat. Miért hatnak ilyen erõsen ezek a képek, benyomások?

Mindenekelőtt: maga a hely. Nem minden város tud élni egy nagy kulturális esemény lehetőségeivel. Pécs tud. Nem csak él vele, de magából is sokat ad. Gyönyörű város, amely barátsággal, jóindulattal fogadja a vándorokat. A fesztivál napjai alatt egy nagy kulturális szalonná változik: könyvvásárok, irodalmi találkozók, koncertek, népművészeti vásár, galériák, múzeumok. Hajnalig nyitva tartó kiskocsmák, kávéházak, ahol a tulajdonosok kedvezményt adnak a fesztivál vendégeinek.
Másodszor: a színház épülete és környezete. Gyönyörű és funkcionális. Minden egy helyen van: a színpadok, a próbatermek, az irodák, a klub. Ez összekovácsolja a művészeket. A nézők is jól érzik magukat az ismerős helyeken, mintha otthon lennének.
Vannak más pozitívumok is. A technikai személyzetnek nem kell más épületek termeit alkalmassá tenni a színházak számára, ami a vendégelőadások költségeinek csökkenését jelenti. Melyik fesztivál nem álmodik erről?
Harmadszor: az ötlet. Egy komoly, tíz napig tartó, a fővároson kívüli, utazó "színházi ülésszak" szervezéséhez nem csupán ötlet kell, de érv is, hogy érdemes jelen lenni. Szakmai szempontokból, a társaság miatt is, sőt, akár nosztalgiából. Nem vagyok magyar színházi ember, mégis, megéreztem a fesztivál hangulatát, láttam, miként fonódnak össze a szakmai és a személyes tervek.
A jó hangulat a jó előadás nyomán születik. Itt pedig remek előadások is voltak. Már egy ideje észrevehető a magyar színház európai expanziója, így hát közelebbről is meg akartam ismerni forrásait és alkotóit.
Először is hihetetlen optimizmussal tölt el a tény, hogy egy kis országban több mint száz színházi előadás közül lehet kiválasztani a tízegynéhány fesztivál-előadást! A negyvenmilliós Lengyelországban ez nagy valószínűséggel nem lenne lehetséges. Egyszerűen nincs annyi premier az évadban!

A Gézagyerek - Maday Gábor

Minden előadást nyilvánosan megvitatnak az alkotók és kritikusok részvételével folytatott beszélgetések során. Két meghívott elmondja a maga értékelését, amire az alkotók, ha akarnak, reflektálhatnak. Ez megnyitja a szélesebb körű vitát. Újra meggyőződhettem arról, hogy csak a jól előkészített viták alakulnak érdekesen. Itt nemegyszer váratlan irányba fordultak, társadalmi, erkölcsi kérdéseket érintettek. Csak sajnálni tudom, hogy a zsűri ülései miatt nem vehettem részt minden ilyen jellegű találkozón.
Mit sajnálok még? Azt, hogy a versenyprogram ugyanakkor zajlott, mint az egész "off". Csak egyszer szöktem meg a második felvonásról - ami igencsak nehezményezhető -, egy főiskolás előadás kedvéért... De hát Ács János rábeszélt. Sikerült Dés László dalait is meghallgatnom. Úgy éreztem magam, mintha a legendás krakkói Piwnica pod Baranami1 estjén lennék. Zsúfolásig telt terem, a zenészek és a közönség között fantasztikus kapcsolat. Ezért a szeretetért éveken át kell dolgozni. A magyar film rajongójaként lehetőségem volt számos, a filmvászonról ismert színészt látni az XL korosztály, vagyis az 1962-ben végzettek találkozójának alkalmából! Ismét egy remek ötlet arra, mivel lehet Pécsre vonzani a közönséget.
A színház a kortárs dramaturgiának köszönhetően fejlődik. Ez közhely, ugyanakkor komoly igazság. Ki mint vet, úgy arat. Elég, ha megnézzük az utóbbi évek angol vagy német színházát...
A kortárs művészet magán viseli azoknak az időknek a nyomát, amelyekben élünk. Ebben az értelemben számomra a Háy János darabjából, Pinczés István rendezésében színre vitt A Gézagyerek című előadás volt a legérdekesebb. A szabadpiac új valóságában zajló életünk képe, amelynek tere Háynál egy "kapitalista" nagyüzem, egy magántulajdonban lévő kőfejtő. A vidéki társadalom képe, távol az ún. kultúra központjától, ahol egy kis bár az állandóan részeg pultosnővel (Szoták Andrea remek jelenete), a szomszédok diskurálásai a kerítés mellett, munkába menet, a spórolós bevásárlások a vegyesboltban jelentik a szórakozást. Ezeket a kis jeleneteket az Anya (Zubor Ágnes nagyon visszafogott játéka) és a Fiú (Maday Gábor -, el is feledkezünk arról, hogy színész!) drámája forrasztja egységbe. "A leegyszerűsített világ mindig sűrítettebb" - írta az Autista poémában a lengyel drámaíró és költő, Tadeusz Różewicz. A mindennapi rituálékra egyszerűsített, az élet monotóniájába sűrűsödő világ a Gézagyereké, aki szüntelenül arra vár, hogy történjék valami, ami értelmet ad a munkájának. A többi emberrel való kapcsolatában is megmutatkozik ez. Döbbenten látjuk, hogy Gézagyerek környezetét is megérintette az autizmus, ám ők ezt nem veszik észre. Feltehetően mindannyian tanácstalannak és elveszettnek éreznék magukat, ha kikerülnének saját kis világukból. Az élet korlátozott terében biztonságban vannak. A szuggesztív színpadi metafora Háy darabját új dimenzióba emelte. Ismét Różewicz:

az elkészült
művet
össze kell törni
elbontani az alapot
amin nyugszik
akkor a szerkezet
megemelkedik
s egy pillanatig
a valóság fölött
lebeg
majd egymásnak
ütköznek csapódnak
s e karambol
egy újabb mű
létének kezdete...
(Részlet a Második ajánlat2
című versből.)

Olyan színház ez, amelyben a realizmus költői dimenziót kap.
Hasonló színházi műfajt képviselt A kriplinek, ennek a Lengyelországban is jól ismert, több színházban játszott, mintegy az ír dráma utóbbi évekbeli népszerűségének hullámán érkezett darabnak az előadása. Érdeklődésemet fokozta a rendező - Gothár Péter - személye, akinek a Kés a tyúkban című Katona József színházi munkája a legutóbbi Kontakt nemzetközi fesztiválon első díjat kapott. A kripliben a színészi játék filmes realizmusa, a mozgó falakból - képernyőkből - felépített díszlet (amelynek köszönhetően a színpad mélységet nyert), a játéktér meglepő megoldásai magukkal ragadták a nézőt. A fiatal nyomorékról szóló darab a forma által egyetemessé válik és az érzékenység mélyrétegeit érinti. A közönség zsűri A kriplit ítélte a fesztivál legjobb előadásának, a szakmai zsűri pedig Gothár Pétert a legjobb rendezőnek. Nem véletlen az egyetértés. A magyar kollégák hangsúlyozták McDonagh darabja magyar fordításának értékeit (Varró Dániel). Engem egyszerűen a színészek nyűgöztek le. Az elszakíthatatlan párost alkotó két nő, akárcsak A Gézagyerek két munkása, valamint mindkét darab címszereplője egyszerűen fantasztikus! Schell Judit színészi átalakuló képességének lehetőségei a legnagyobb próbát is kiállják. Azt hiszem, nem csak számomra volt kisebbfajta sokk, amikor megláttam őt "civilben". Amikor a Budapestre tartó vonaton váratlanul Mammy, vagyis Szombathy Gyula mellett találtam magam, meg kellett osszam vele a legmélyebb benyomásaimat. Nevezetesen: régóta tudom, jók a magyar színészek. De hogy ilyen sok ennyire jó színész van, arról csak Pécsett győződtem meg.
Egy ilyen válogatott társaságban kiválasztani a díjazottakat kínszenvedés és... igazságtalanság.

Szombathy Gyula és Kulka János A kripliben

A Szűcs Katalin által összeállított széles palettán két előadás, a Woyzeck valamint a Bűn és bűnhődés állt a fent említettek ellenpólusán. Elevenünkbe kellett vágniuk, tiltakozást vagy katarzist kiváltaniuk. És ez sikerült is.
Az egyik drámát kívülről néztük, a másikba bevonták a közönséget. Az egyik egy nagy fémketrecben játszódott, a másik egy túlzsúfolt börtöncellában.
Szóljunk először a Woyzeckről. Láttam már néhány színrevitelt, legutóbb Robert Wilson rafinált előadását Koppenhágában, a Királyi Színházban, zenével... A figurákból hihetetlen kifejezőerő sugárzott, köszönhetően a fényes, színes, expresszionista, stilizált bőr jelmezeknek. Minimalista díszletek: áttetsző rombuszok a fekete keret kontúrjaiban. A néhány kellék szimbólumereje, például a fekete zsinór, amivel a gyerek játszik. A fények pontos forgatókönyve - Wilson jól ismert mesteri tudása.
Ezt az egész nagyszerű előadást kitörölte a tudatomból Schilling Árpád rendezése. Milyen hatalmas interpretációs lehetőségeket nyújt a színháznak Büchner drámája! A W - Munkáscirkusz felkavar, egy perc megállást sem enged. Nehéz elhinnem, ha valaki azt mondja, kívülről nézi a Woyzecket, mert az "erős benyomások" sokasága végül közömbösséget szül. A meg nem érdemelt gyötrődés, életre-halálra egymásba kapaszkodó figurák egymás közötti viszonya. A törekvések hiábavalósága és az okozott fájdalom kegyetlensége. Akár a kafkai büntetőtáborban - megmenteni a szeretetet, vagy csak a remény kis szikráját. Mit lehet tenni a fogaink közt tartott gyerekkel - a felemelhetetlen teherrel. Látva az erőszakot, nekünk is át kell élnünk a sokkot? Vagy ez csupán művészi provokáció? Milyen áron? Vagy együttérzést kelt bennünk a hősök életének végtelen fájdalma és tragédiája? Emlékszem ezekre az évekkel ezelőtt felmerült kérdésekre, amikor Grotowski műve előtt álltunk. Először láttunk olyan színészetet, amely áldozathozatal, aktus volt. Emlékszem az Akropolisz színészeire a nehéz, a lábukról le-leeső facipőkben, Ryszard Cieślak csupasz, megostorozott vállaira az Állhatatos hercegben, a kenyér megszentségtelenítésére, és a lábmosásra az Apocalypsis cum figurisban. Ilyen áldozatot hoznak Schilling színészei. Woyzeck és Mária halálos küzdelme a gyilkosságjelenetben, a Sötét lábánál kihúnyó gyertya az Apocalypsisben, miután elhangzanak a szavak:"Menj és ne gyere vissza többé."

László Zsolt és Bertók Lajos a Bűn és bűnhődés...-ben

Úgy hiszem, a kritika meg fog barátkozni ezzel a színházzal. Schilling Woyzeckje olyan, akár egy kőszikla - kikerülhetetlen.
Amikor azt hittem, hogy mindent "teljesítettem" már, ami a magyar színházban látható volt, megjelent a Budapesti Kamaraszínház Dosztojevszkijjel. Szinte betuszkoltak egy szűk cellába, hogy a nézők maroknyi csoportjával a rabok emeletes priccsei között megnézzem Sopsits Árpád Bűn és bűnhődését. Klausztrofóbiás félelem, undor, együttérzés, pszichés feszültség, és mindemellett a teremtő alkotás ereje iránti csodálat. Semmi hamis hang, ezek a színészek nem játszottak. Jelen voltak. Az igazukat közvetítik. László Zsolt és Bertók Lajos sokáig az én Porfirijem és Raszkolnyikovom maradnak, ahogy az volt Jerzy Stuhr és Jerzy Radziwiłowicz is Andrzej Wajda krakkói, Stary Teatr-beli 1984-es rendezésében. Remélem, hogy Wajda előadásához hasonlóan, ez a produkció is kilép a világba. Azon leszek, hogy ez megtörténjék.
Amint hazatértem Lengyelországba, kapcsolatot teremtettem saját színházi internetemmel, Bába Krisztinával. Sok mindent felhasználok az ő fejében lévő portálból. Továbbképzett az olaszországi Mittelfest előtt, felkészített a Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Hozzá fordultam Varsóban, hogy kiegészítsem a tudásomat. Ő ismertetett össze Radnóti Zsuzsával, aki odaadta a 2002-es Nyílt Fórum Füzeteket, amiből már ki is vettem Mikó Csaba Apáját. A Gézagyerek pedig már a pécsi utam előtt megjelent a számítógépemben, így hát azt azonnal átküldtem Krisztinának, hogy segítsen meghívni az előadást még ebben az évben Wrocławba.
Szintén Bába Krisztina közvetítésével szeretnék átadni egy új nyakkendőt Jordán Tamásnak, cserébe azért, amit a fesztivál végén elvágott.

MARIA DEBICZ
Fordította: Éles Márta

1 Pince a Kosokhoz - Krakkó híres kabaréja (a ford.)
2 Zsille Gábor fordítása