Úgy döntöttem, hogy õszinte leszek. Az ésszerûség határain belül - gondoltam aztán. Merthogy egyrészt, persze napló, másrészt meg, persze másoknak szól. Aha. Tehát úgy kell tennem, mintha, pedig csak majdnem...

Vasárnap, június 9.
Egyszer, csak egyetlenegyszer szeretnék úgy elindulni-megérkezni, hogy otthon is, munkáimban is viszonylagos rendet hagyok, aztán nem ziláltan, rohanvást foglalom el szállásom és zsöllyém. Talán majd legközelebb.
Mikor négy évvel ezelőtt Veszprémben zsűriztem, megfogadtam, hogy többé soha nem ítélkezem. Még szép, hogy most itt vagyok. Vanitatum vanitas.
Miközben az első előadásra iparkodom, kapom a hírt: a miniszter visszavonta a kinevezést, mégis lesz pályázat stb. Hm. A szünetben Andrással (Bálint) találkozom - ez amúgy is öröm, és végre tőle kérdezhetem meg, amit már napok óta igyekszem másoktól megtudni: egyáltalán valaki, bárki, eddig megkérdezte-e, hogy mint az öt évvel ezelőtti pályázat győztese, aki tudvalévő és nyilvánvaló okokból mondott le - nem pályázna-e újra... szóval, hogy megkérdezték-e. Nem.
Már a második reggelen átrendezem a szobámat. Na, nem nagyon, csak az ágyat középre tolom, az éjjeliszekrényt máshová húzom, hogy arra is tudjak pakolni. Nyilván valamilyen fészekrakó reflex ez, amivel otthont akarok csinálni a szállodaszobából.
Szóval, kilenc nap alatt tizenhat előadás. Strapás. Emellett a Találkozó első négy napján van a Nyílt Fórum, ahol szintén nem ártana észnél lenni. (Nyájas olvasó, a Ny. F. egy dramaturgok által gründolt tanácskozás, van minden évben, újabban a POSZT-on, célja a kortárs magyar dráma felmutatása, népszerűsítése és mégjobbítása...)
Pénteken, a második előadás után, richtig későn érkeztem az aranyhegyi Virrasztásra, melyet a színházi társadalmat is mérgező politikai indulatok lecsillapítása végett talált ki Jordán Tamás. A taxi először mintha kimenne a városból, aztán megint házak, szűk utca végén ott a kemping. Nagy a szél. Az utolsó szám vége szól éppen, de mesélik, tényleg felléptek különböző nézeteket valló művészek, majd közösen elástak egy szimbolikus csatabárdot, amely mellé mindenki odatemethette a maga privát, pici csatabárdját. Nem értem, miért vagyok ennyire szkeptikus mégis. Aztán másnap halljuk a könyvheti provokáció hírét.
Ildivel (Lőkös) közös interjút találtunk adni egy országos napilapnak arról, hogyan hat a Nyílt Fórumra a pécsi jelenlét - s noha (jeles pillanat) gondolom is, amit mondok, szorongani kezdek, hogy netán leírva túlontúl radikális, kategorikus lesz, amit beszéltem. Aztán az is lesz.
Öt előadást láttunk eddig, ma ültünk össze először, úgy is mint zsűri, hogy beszéljünk róluk. Azt a módszert követjük, hogy az adott pillanatra érvényesen, egyelőre két-három jelöltet állítunk mind a kilenc díjra. Ajvé. Már az elején nagyon erős a mezőny, baromi nehéz lesz dönteni végül... Egész nap a debreceni A Gézagyerek hatása alatt vagyok, felváltva villannak fel előttem eszméletlenül jó színészek arcai. Minimum hármójuk nevét le kell írnom (de hát a többiek is...): Zubor Ágnes, Maday Gábor, Szoták Andrea - mint utóbb hallom, az ő szerződését épp most nem hosszabbították meg. Miért nincs nekem színházam ilyenkor?!
Hétfő
A Nyílt Fórum utolsó napja. Milyen kár, hogy csak ma kezdünk valójában beszélgetni, a szó eszme-csere értelmében. Bár itt is adódnak abszurditások. Egészen komolyan kérdezi tőlem egy ifjú író, hogy a választások ilyetén alakulása, és az ő olyatén politikai nézetei miatt, mostan akkor üldöztetve lesz-e, s hogy tán ne írjon-e álnév alatt (alámerül, kibekkel). Nem hiszek a fülemnek, vagy ő őrült meg, vagy én...
Aztán délután szól Simon Pista (ő Jordán mellett a másik fesztiváligazgató), hogy a baranyai közgyűlés felajánlott két díjat (egy előadás és egy alakítás), és azt szeretnék, hogy ezek sorsáról is mi döntsünk. Ez azért nagyon jó, mert így nem kilenc, de tizenegy díjat oszthatunk ki, és talán kevesebb lelkifurdalást kell éreznünk utóbb azok miatt, akik már csak matematikailag is kiszorulnak a díjazásból (16 produkció, kontra 11 díj, ugye), és azáltal, hogy a fesztivál szakmai zsűrije adja ki (vagyis mi), ez a két díj éppen olyan rangúvá válik, mint a többi. De azért így is aggódom, hogy végül legfeljebb szépek lehetünk. Amúgy is törököt fogtam ezzel a zsűrizéssel; minden oké, csak épp arra nincs időm és energiám, amit a tavalyi POSZT-on a legjobban élveztem: a találkozások örömére. Csütörtök este óta egy rohanás az élet. Ma is, mint majdnem minden nap, két előadást nézünk, ez sok, ez rengeteg. Egyáltalán, szeretem én ennyire a színházat? És még csak félidő sincs...
Kedd
A helyzet fokozódik. Zúdulnak ránk a jobbnál jobb színészi alakítások, hogy az ensemble munkákról már ne is beszéljek. Egyébiránt valóban hihetetlenül nagy dolog, amit együttesek összjátékban produkálnak, néhol kifejezetten elválaszthatatlanok egymástól a teljesítmények. Hogy két szélsőségesen különböző előadást ebből a szempontból közös nevezőre hozzak - ilyenkor szokott mindenki megsértődni, de mindegy -, itt van mindjárt a Krétakör W - Munkáscirkusza, vagy a miskolci Tizenkét dühös ember. Amit ezek az emberek együtt tudnak...! Barátom!
Miután a mindennapi második előadás ritkán ér véget éjjel egy óra előtt, és még utána kezdünk csak beszélgetni-borozgatni, muszáj volna pihenni, legalább délutánonként. De annyi az inger, annyira pörgök, hogy alvás helyett lehunyt szemmel hánykolódom, és már előre aggaszt, hogy bírni kell...
Szerda
Egyre többet fogok nyafogni, de ez hasonlatos lesz a dicsekvés/panaszkodás dilemmához. Mert amiatt nyöszörögni, hogy már megint milyen nagyon jó előadásokat láttam, vicces, de a zsűrizés, vagyis a díjosztás felelőssége miatt mégsem életszerűtlen. Noha befogadói szempontból nem ideális, hogy a pompás Katonás Szent György és a sárkány (mi az, hogy pompás? Kb. ezért és így érdemes színházat csinálni.), meg a sepsiszentgyörgyi Ilja próféta egymást követte (nota bene, az Iljának fél kettő után volt vége), mégis milyen remekül érvényesültek, milyen jó volt velük egy légtérben lenni. Ez jó. És az is, ahogyan észlelem, amint minden mást kiszorít lelkemből, agyamból az, hogy csak nézek, csak látok, csak nézek, csak látok...
Csütörtök
Zsong a fejem, zúg a fülem, ég a szemem. Azt hiszem, végem. Vagy végem lenne, ha fizikai állapotom rohamos romlását nem ellensúlyozná mégis mindennap valami. Nekem ez most a szegedi Galilei élete. Odavagyok, meg vissza. Brecht nem a kedvencem éppen, de az előadás érvényessége lenyűgöz. Kétségtelenül elfogultan szeretem Zsótért, de ez most nem az elfogultság. Amit mond, igaz, ahogy mondja, gyönyörű. És akinek a hangján ez megszólal, Király Levente.
A második zsűrimegbeszélés előtt bementem egy boltba ásványvizet venni. A boltos néni ránézett fesztiválkitűzőmre, és nagyon kedvesen azt mondta "szép itt-tartózkodást kíván" - annyira jólesett. Úgy látszik, itt szeretnek minket.
Feltétlenül fontos volt, hogy ma ülésezzünk. Mármint a zsűri. Tizenkét előadás történt eddig, hét újabb, azóta, hogy legutóbb beszéltünk. Sötét fellegek kezdenek tornyosulni a fejünk felett. Egyrészt minden kategóriában kb. 300%-kal több jelöltünk van minden díjra, másrészt ezt még be kell szorozni héttel, hiszen ennyien vagyunk zsűritagok. (Vajon hányszorosan skizofrén a hétfejű sárkány?) Bár szerencsére, noha teljesen véletlenül, úgy tűnik, többé-kevésbé hasonlóan gondolkodunk, legfeljebb a preferenciáink különböznek. A Tizenkét dühös ember módszerét lenyúlva próbaszavazást tartunk, egyelőre még mindig két-három esélyest megnevezve, mind a tizenegy díjra. Ez pillanatnyilag arra jó, hogy nagyjából - és csak ceruzával! - megrajzoljuk azt a kört, amelyen belül fognak elhelyezkedni a díjazottak. De ez a kör még mindig nagyon tág, és ahhoz képest, hogy előttünk plusz négy produkció, szűkíteni lesz muszáj.
Péntek
Egyre jobban bedurvulnak a dolgok. Hiába, hogy tegnap próbaszavaztunk, és ma éjjelig csak (!?) két előadás következik, muszáj lett ma délelőtt is összeülnünk. Már azért is, mert tegnap is két nagyon jót láttunk. Molnár Piroska olyan elementáris a kaposvári Erdőben, hogy csak na! És ezután jött még a pécsi Revizor. Mit mondjak? Remek előadás, és amikor Bezerédi Zoltán meg Széles László együtt játszik, akkor kifejezetten kisüt a nap (azért a Radnótis A kripliben Csomós Mari-Schell Judit, vagy A Gézagyerekben Miske László-Kóti Árpád kettőse is eszembe jut most erről). Nem mintha külön is nem okoznának UV sugárzást (úgyhogy szeretném is leírni, hogy Hlesztakovként Széles Laci arcát és tekintetét, amikor Dobcsinszkij - Bánky Gábor - azt üzeni általa a cárnak, hogy ő is létezik, soha nem szeretném elfelejteni...).
Atyavilág! Hogy lehetne eldönteni a legeket?! Szavazunk és beszélgetünk és vitázunk (na, itt meg azt nagyon fontos közölni, micsoda nagyszerű dolog úgy vitatkozni, hogy ez egyszer sem válik lélektani hadviseléssé; semmi indulat, csak érvek és figyelem; szuper), és szavazunk, és... ez így megy.
Szombat
Hol is kezdjem? Tegnap óta egy hétre való minden történt.
A délelőtti zsűrigyűlés után újabb reménytelen kísérletet teszek, hogy aludjak délután, de zaj van és őrült meleg. Megkönnyebbülés, amikor a recepcióról felszólnak, hogy ébredjek. Hideg zuhanyt veszek, és megyek a bányába.
Azt mondják, otthon, a Vígben teljesen másképp helyezkednek el a Pájinkás János nézői és színészei, a lelátó nem kedvezett az előadásnak. Ez, sajnos könnyen lehet.
És este tízkor kezdődik a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött. Nincs oxigén a stúdióban egy gramm sem, továbbá balszerencse folytán, jóformán bent kapok helyet a játéktérben. És miközben nagy élmény szuperplánban látni a játszókat (már megint olyan összmunka folyik, annyira kiválóan dolgoznak együtt, mindenki annyira jelentős, hogy az egy téboly!), zavar persze, hogy mintegy a látvány részévé kell válnom mögöttük. Aztán megnyugszom: ki figyelne rám, ha Bertók Lajost és László Zsoltot is nézheti? Már megint egy olyan páros van itt, hogy meg kell a szívnek szakadni. Tökéletesen a színészek és az előadás hatása alatt kóválygunk, aztán tíz perc levegőzés és józanodás után éjjel egykor leülünk, hogy meghozzuk bölcs döntésünket.
Azt hiszem, talán itt kéne felsorolni a zsűri tagjait, és nem csak a kóved miatt, hanem mert a velük való együttlét, beszélgetések, alkalmasint viták mély és jó emberi élményt jelentettek. Tehát: Ivan Nagel Berlinből és Maria Debicz Wrocławból. Nagyszerű, felkészült, nyitott és mértékadó emberek. Örülök, hogy megismerhettem őket. Kovács Dezső kritikussal is itt találkoztam először, kár, hogy nem előbb. Aztán Fehér Anna színésznő, Ács János rendező, Szlávik István tervező - velük persze, már régóta ismertük egymást (Annával kb. 20 éves barátság köt össze), és az irántuk érzett tisztelet és szeretet csak mélyült a most eltelt idő alatt.
De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a végső döntéshozatalnál tartok. Na jó, nem részletezem. Három órán át tartó gyürkőzés, vita, szavazás és újraszavazás után mindannyian úgy érezzük, hogy vállalható, a lehető legkisebb kompromisszumokkal terhelt döntést hoztunk, amely egyikünket sem tesz boldogtalanná. Sőt.
Hajnali négy. Felébresztjük Jordán és Simon fesztiváligazgatókat, akik a szomszédos irodák kanapéin alszanak ájultan. Először meglepi őket, hogy három kategóriában is "megosztott" díjat adnánk, de csak a terminológiát kell pontosítanunk: mi nem megosztott, hanem közös díjaknak nevezzük ezeket. Így aztán megegyezünk. Hat óra, mire a szállodába érünk, és Annával még fél hétig beszélgetünk, az éjszaka után, a hullafáradtság dacára, képtelenségnek tetszik azonnal ágynak esni.
Az utolsó, de számomra első "fesztivál nap" kezdődik, amikor 11-kor (nem állítom, hogy 100%-os állapotban) felébredek. A kocka el van vetve, mi akadályozhatna abban, hogy felhőtlenül élvezzem a barátnőimmel, Annával és Borbás Gabival elköltött ebédem? Semmi dolgom, csak este felveszem az utolsó nincs-egy-rongyom, elmegyek a Díjkiosztó Gálára, és megnézem, hogy fogadják döntésünket a jelenlevők.
Aztán amikor a nézőtéren ülök, mégis izgulok kicsit.
Dübörgő vastaps fogadja a díjazottak névsorát - úgy látszik, a legtöbben értik és helyeslik, hogy mit, miért. Üröm az örömben, hogy szerintem nem lett elég világos: Molnár Piroska színészi, és A Gézagyerek előadásdíját is a szakmai zsűri ítélte oda. Lehet, hogy mindegy, mégis fájlalom. Egyébként, nem mindegy. A gála után rohangálok a színház körül, hogy legalább szóban átadhassam különdíjaimat azoknak, akiknek jó perceket köszönhetek. A kategóriák vegyesek. Jut ilyen szóbeli különdíj színészeknek, akiket a Bűn és bűnhődés elsodort, de a pécsi színház büféseinek és a Palatinus szálló recepciósainak is.
SMS-eket kapok, amelyek döntéseinkhez gratulálnak - nem hittem volna, hogy végül jó lesz zsűritagnak lenni.
Borbással még az éjjel indulunk haza, háromra talán Budapestre is érünk, otthon vár a hátrahagyott káosz. De ezzel már holnap foglalkozom.

RADNAI ANNAMÁRIA