Máté Gábor elõadásában elõször is kultúra van. Meg sok minden egyéb is persze, humor, líra, játék, bölcs derû, s az életnek, a mindennapi valóságnak olyan áthatóan intenzív és szeretetteljes iróniával megrajzolt képe, ami magyar színházban bizony ritkán látható. De legfontosabb mégis az a szellemi elegancia, ami a produkcióból sugárzik: egy majdhogynem színpadszerûtlen darabnak, pontosabban hangjátéknak a dramatizálásában, megszerkesztésében, színre álmodásában megnyilvánuló játékintelligencia, amely egyúttal egy lelkes és erõteljes színészosztálynak kínál pompás alkalmat a bemutatkozásra. Az ilyen produkció ritka, mint a fehér holló, hisz az igényesség a kultúrában sem igazán "trendi" manapság.

Máté és alkotótársai, a dramaturg Lőkös Ildikó, a játékmesteri (és színészpedagógusi) szerepkört is humorral, öniróniával és eleganciával adó Mácsai Pál, a Kacor Kapitányként megbízható, kitűnő csapatjátékos Gálffi László, a nosztalgikus betéteket és kommentárokat bájjal, csipetnyi lírával és iróniával eljátszó Kiss Mari nemcsak önfeledt derűvel feledkeznek bele a Dylan Thomas-i gondolatvilágba, hanem főiskolás (egyetemista) partnereikkel igencsak színesen és kreatívan építenek föl egy poétikus-groteszk-filozofikus színi világot az új programjával máris vonzó Madách Kamarában.

A felszínen apró életdarabkák villódznak, egy kisváros mindennapjainak nyers, földhözragadt, vérmes és vehemens epizódjai elevenednek meg, ám a primer játékot "elemeli", metaforikus és néha metafizikai tartalmakkal ruházza fel az a látásmód, formálásmód, amelynek megjelenítői időről időre kommentárokat, reflexiókat fűznek a történésekhez, s felülemelkedve a hétköznapi cselekvéseken, megrajzolják egy teljes és öntörvényű világ izgalmas vízióját.

A létezésnek, a mindennapi életnek egyfajta bensőséges, picit hedonista, józanul életélvező szemléletéről van itt szó. Az ironikus-lírai kommentátor e játék főszereplője: valaki, aki egyszerre résztvevője és szemlélője a zakatoló világnak, s akinek optikáján át a legapróbb dolgok is felnagyítódnak, értelmet nyernek, helyükre kerülnek. Ez a lírai látásmód és színházi fogalmazásmód felfokozott stilizáció eredménye, s mint ilyen, rendezői-színészi empátiát, intelligenciát követel meg a résztvevőktől. (A nézőktől is persze, de ez már egy másik történet.)

Kovács Patrícia e. h. és Gálffi László | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Máténak, Mácsainak és alkotótársaiknak láthatólag "belülről jön" ez a fajta létszemlélet és színpadi látásmód. Máté Katona-beli Handke-fantáziájában - ama hosszú című lírai játékban, amelyben egyetlen szó sem hangzott el a villódzó és őrült forgatagban, mégis percről percre ezernyi dolog történt a színpadon (Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról) - ugyanez a lírai létszemlélet és kontemplatív látásmód érvényesült. A Madách Kamara előadásában a szemlélődés, az ironikus kommentár együtt jelentkezik a mindennapi cselekvések mozgalmasságával. Nemcsak azt látjuk, amint ébredezik a kisvárosi (falusi) lakóközösség, ahogy előbújnak a lakosok az óriási franciaágy puha paplanja alól, hanem látunk még valakit, aki többnyire a színpad sarkában áll, rezignáltan kommentálja az eseményeket s egyenként bemutatja a szereplőket. A narrációnak s a dialógusoknak a széttördelése és egymásba úsztatása az előadás igazi dramaturgiai bravúrja. Például valamely szereplő elkezd egy mondatot, s a narrátor folytatja. Vagy fordítva. Mácsai, a játék állandó kommentátora, a férfi, aki önnön életét is újraéli s megelevenedni látja a színpadi történésekben, nemcsak a szereplők életének ügyes-bajos fordulataihoz fűz ironikus és jóízű megjegyzéseket, hanem mintegy a figurát megkettőzve, színésztanárként is felerősít s újrajátszat egyes mozzanatokat. A reflexió és önreflexió kitartott pillanatai kimeríthetetlen humorforrásként funkcionálnak a játékban, a "hangosabban kérjük azt a hangot", vagy "ide még egy kis nyomaték kéne" típusú közbeszólások üdítően hatnak a játék egészére.

A nyitókép mindjárt megadja a produkció alaphangját: Csanádi Judit díszlettervező hatalmas franciaágyat álmodott a színpad közepére, ami alól karok, lábak kandikálnak elő, alszik a kisváros, hajnali kakasszóra lassan ébredeznek a lakók, előbújnak Kovács Andrea hálósipkás, fehér hálóinges hacukáiban, hogy megkezdjék aznapi önálló életüket. A panziós, Fodor-Mentháné (Járó Zsuzsa) fölcsapja a fogadó ablakait, Muffos Luca, a rosszlány (Kovács Patrícia) oldalán apró csecsemőkkel újabb és újabb kuncsaftokra vadászik, Böllér Balogh Nellike, a tanítónő (Szandtner Anna) sietősen áttipeg a színen, Semmihaszna Suttyó, a mihaszna halász (Máthé Zsolt) szeretne jó semmihaszna lenni. A nevek poézisét, Bányay Geyza fordításának költői leleményeit "továbbírja" az előadás, s ebben nagy szerepe lehet az irodalmi konzultáns Nádasdy Ádámnak.

Sziporkázó, eleven, s pillanatról pillanatra meglepetéseket, érzéki örömöket okoz az előadás: az intellektuális gegparádé magával ragad, lenyűgöz, elbódít. Mégsem marad a kellemesség tartományában a produkció, hanem mélyre száll, létfilozófiai dilemmákkal szembesít. Élők és holtak olyan magától értetődő természetességgel mozognak együtt a színen, ahogy az csak a költői képzeletben képes megjelenni. "És nem vesz rajtuk erőt a halál" - mondják kórusban a nevezetes Dylan Thomas-verset a játékosok, s valóban: "szeretők halnak, él a szerelem".

A pompás dramaturgiai megoldások, az ihletett muzsika (Monori András) és koreográfia (Magyar Éva) egyként hozzájárulnak az előadás megérdemelt sikeréhez. Amelynek persze legfontosabb életre hívói a színészek, a jeles Máté-osztály. (Ács János féktelenül szabad, zabolátlan Szentivánéji álom-rendezésében ugyancsak megcsillogtatták játékosi erejüket.) Érdemes megjegyezni mindannyiuk nevét: Czukor Balázs, Dömötör András, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Száraz Dénes, Vajda Milán.

Kovács Dezső