Ki gondolná Benedek Miklósról, hogy éppen õ fog idén nekünk paradigmaváltó elõadást rendezni?! Számos tanítványával, végzõs osztályának színmûvészeti egyetemistáival felkerekedett, még az évad közepén, hogy Miskolcon állítsa színpadra Shakespeare A makrancos hölgyét. Diákjai nem játszottak fõszerepet, mégis meghatározói lettek annak az elõadásnak, melyet e sorok írója egy május végi elõadáson látott. A színészek többhetes kihagyás után, felújító sõt szövegösszemondó próba nélkül rajtoltak. A kalandnak errõl az aspektusáról - veszélyekrõl és életmentõ improvizációkról - remek történeteket lehetett hallani a büfében, elõadás után. Picit sajnáltam is, hogy a másnap este temetési rituáléjának nem lehettem részese. Ám elhiheti a nyájas olvasó, hogy egy ilyen hétköznapinál is köznapibb elõadásnak is megvan a maga bája, és az "egészrõl", a színház mindennapi mûködésérõl ez is hasznos tanulságokkal szolgálhat.
A színészi túlmunka és/vagy rögtönzés ebben a helyzetben nem öncélú, hanem - azt mondanám - életmentő jellegű. A rendező távolléte sem róható föl. Bizony nem mindenki Ascher Tamás vagy Telihay Péter ebben a szakmában, akiknek az utolsó előadás, mint a széria mindegyike, a színészekkel megosztandó tanulságot hordoz, s a "megbeszélés" a színészben tudatosítja, mit hogyan oldott meg az adott estén. Nota bene: a büfébeli sztorizás ennek a kevésbé szakmai pótléka! A néző számára, ha ilyesmiben részt vehet, ugyancsak tanulságos, mert arról szól, hogyan "érik" a maga módján egy produkció. Én mint egy kert utolsó szem földieprét, vagy a cseresznyefa feketére érett, kissé megaszalódott gyümölcseinek egyikét élveztem Kata történetét és mindazt, ami vele járt.
Azonnal meg kell jegyeznem, hogy a produkciót ezen a májusi estén is - mint elmesélésből tudom, korábban is - nagyon szerette a helyi publikum. És erre minden oka megvolt, még Federits Zsófia jellegtelen, minden jelentéstől-karaktertől mentes jelmezei ellenére is. Ennél sokkal színvonalasabb terekhez szoktam Zeke Edittől is, ám a tervező most saját formájához képest mintha rutinból dolgozott volna. Nádasdy Ádám Shakespeare-fordítássorozatának jelen darabja a fura módon megőrzött, s valljuk be, embléma mivoltában valóban megváltoztathatatlan címe ellenére igen jó előadásszövegnek bizonyult. A "makrancos" jelző, s a teljesen anakronisztikusnak ható "hölgy" szó el sem hangzott a továbbiakban. Kata ugyanis ebben a játékban csaj, sőt kiscsaj! Makrancossága pedig kamaszkori szabvány hiszti. Annyira hárpia éppen, mint a 16-20 éves korosztály nézőtéren ülő képviselői, bár - vessük közbe gonoszul - a színházba járás, gyanítom, manapság is inkább a Biancák szokása. A mi 2002-es "makrancosaink" makrancukat ritkábban mutatják, jobban koncentrálják, s biztosabb helyzetekben gyakorolják, ahol a "megjavulás" sem ilyen drámai. Ennek ellenére, és ez jól érezhető, a nézőtéren ülő fiatalok pontosan érzik, hogy róluk szól a mese.
Az azonosulás-elfogadás kitörő örömében meg sem várják a végkifejletet. Hatalmas "kitörő" tapsvihar ünnepli Kata és Petruchio hosszú csókját, s minden dramaturgiai érzéket nélkülözve tart hosszú percekig, holott az előadás vége előtt vagyunk néhány sorral.
Érdemes megvizsgálni - éppen a közönségreakciók tükrében -, hogyan "meséli el" Benedek Miklós a jól ismert történetet. És itt ismét kitérő következik. Benedek maga emblematikus figurája (volt/van) a "katonás", mások által kaposvárinak nevezett színházcsinálási módnak. Részese volt a magyar színházművészet nagy kalandjának, amely a felnőtt magyar színháznézők befogadási szokásait meghatározta és alakította egészen napjainkig. Ide kell érteni természetszerűleg e sorok íróját is, aki a színházi előadást egyfajta értelmezési igény jegyében szemléli, s fontos a realizmushoz kötődő viszony, az ideologizáltság, az értékrend szolgálata vagy átfordítása is számára-számunkra. Ezt neveztem az elején paradigmának, amelyhez képest újdonság, "meghaladás" Benedek mostani színházcsinálási módja.
Tételezzük fel, hogy Benedek Miklós arra reagál, amit a közönség elvár a színháztól. Itt és most. Nekem erről van egy hipotézisem, no jó, ne legyünk nagyképűek: egy előítéletem. A történetet, a mesét el lehet mondani úgy is, hogy "nincs értelmezve", nem lóg ki belőle az ilyen vagy olyan ideológia vörös, nemzetiszínű vagy semmilyen könyvjelzője, sorvezetője, nincs aláhúzás, nincs kiemelés. Nem dönthetjük el, kinek van igaza. És mennyire... Tanulság, koncepció vagy ellenkoncepció nélkül. És ez nem azt jelenti az esztétika szintjén, hogy az "anyag" ne lenne "színházilag megdolgozva". Kata (és Petruchio) meséje ősi alaptörténet. Mulatságos vagy szomorú, aszerint, hogy a régi paradigma alapján ilyen vagy olyan szemüveggel nézzük. Mi történik, ha a rendező ezt visszautasítja? Ha kikapcsolja a feminista olvasat és/vagy a macsó hagyományőrzés kétértékű rendszeréből. Így szemlélve ezekben a történetekben nincs "jellemfejlődés", nincsenek árnyalatok. Olyannak érzem Benedek miskolci verzióját, mint egy bábjátékot, mégpedig annak is egy furcsa, kétdimenziós változatát. Papírból-furnérból kivágott, kétoldalú bábok komédiázzák végig ezt a népünnepélyt. Van színük és fonákjuk, gyakran úgy "fordul" a helyzet, hogy van a "kép", és egyszer csak megpillantjuk a "negatívját" is. Ehhez a "találmányhoz" azonban nagyon tudatos színészi munka kellene. Ez jelenti számomra a legnagyobb kérdőjelet, hiszen néha mintha tévedésből látnék egy-egy "fonákot", máskor meg mintha a figura mindkét "felülete" ugyanazt mutatná. Benedek Miklós másképpen bánik tanítványaival, mint a többi színészekkel, vagy talán az előbbiekbe beleépült egyfajta elfogadás, engedelmesség. A kulcsszó persze az "alázat", mint mindig, a fontos színházi döntéseknél. A "kép" is, meg a "visszája" is el van rajzolva. Vállalni kell a következményeket. A főiskolai, immár egyetemi szintű színészképzés hatására persze nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a figuráknak nincs, nem lehet "mélységük". Nagy a kísértés, főleg a főszereplőknek, hogy a megszokott Shakespeare-komplexitás irányába mozduljanak. Kovács Vanda például nem vállalja a "hárpia" jelzőt, amellyel Nádasdy jóvoltából rendre illetik a többiek. A nézők azért szeretik, mert "tök normális", azaz folyamatosan őrjöngő, környezetét semmibe vevő, realitásérzékben hiányt szenvedő kamaszlány. A legnagyobb dicséret, hogy legtöbbször ellenáll a pszichologizálás kísértésének. Hevér Gábor ambivalenciája is színészibb, "belsőbb", mint az előadás jelrendszerének tisztasága megkövetelné.
Újabb kitérő következik, hiszen a kritikus nem tud elvonatkoztatni attól, hogy Pesten, a József Attila Színházban nem is olyan régen (még) láthatta, hogyan szenved Kataként Major Melinda, azaz hogyan szenved a fiatal és érzékeny színésznő Kata szerepének realista-humánus megformálásával egy vulgáris, humanizmusellenes, földhöztapadtan közönséges világot színészi vulgaritással és rendezői cinizmussal ábrázoló előadás közegében. Kovács Vanda és Major Melinda Miskolcon ikercsillagokként ragyogtak egymás mellett éveken át, s most mindkettejük pályája elkanyarodott innen. (Majoré - szerencsére - elvált az angyalföldi társulattól is!) Kovács Vanda búcsúzik sikerei színhelyétől, és ez kissé patetikusan megemeli ennek az estének Katáját. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy címszereplőként, kulcsfiguraként az ő bábfigurájának mindkét fele alaposan ki van dolgozva. Az árnyékszemélyiség, amely a fináléban diadalra jut, fehér-fekete helyett gyöngyház-ezüst csillogásban mutatja a "megszelídült" Katát, az engedelmest. A szerethetőt. Úgy érzem én is, a tapsolókkal együtt, hogy helyére került az élete, megtalálta azt a magatartásformát, amelyben eredményesen és hitelesen létezhet. Benedek verziójában eszünkbe sem jut a tragikus-feminista-humanisztikus kérdések sora. Ugyanakkor természetesnek fogadjuk el Tari Teréz (a bájos és mindenben kedves fiatal özvegy) másfajta döntését, és a "szelíd" Bianca (Borombovits Ágnes e. h.) pálfordulását is. A kétdimenziós bábok forgása esetén nincs szükség ítéletekre és előítéletekre. Az embernek természetes sajátja, hogy különböző életszakaszaiban színét vagy fonákját mutatja a többieknek.
Kérdés, mennyire sikerült ezt a rendszert Benedek Miklósnak elfogadtatnia a többiekkel. Petruchio szerepét mintha Hevér Gábornak találták volna ki! Keményen meg kell dolgoznia, hogy ne sztereotípiák jussanak érvényre alakításában. Ez a túlmunka teszi, hogy élekkel és szélekkel, kiabálással és izompacsirta-szólókkal feketíti és gonoszítja az egyik oldal portréját. A világos oldalon pedig gyermeki énje jelenhet meg gödröcskéivel, mosolyával, jóllakott pólyás-elégedettségével. Szorgalmi házi feladatként emellett vállalja, hogy velünk nézőkkel is összekacsint, s bevon terveibe. Be kell vallani, hogy mindezt mulatságosan teszi, azzal a bűbájosan tenyérbe mászó szemtelenséggel, amelyet egykori osztálytársával, Vida Péterrel oly karakteresen képviseltek a Bolygó Kultusz Motel dicső éveiben! A közönségnek tehát "bejön" Petruchio. A rendező meg küszködhet a többiekkel, hogy a rendszer működjék. Fandl Ferenc belekeseredett, szadista módon gonosz képe sokkal gyakrabban látható, mint a mögötte rejlő virtuális kedély, holott ő az egyetlen, akihez Kata megalázottságában-éhségében végül is segítségért mer fordulni. Biondino "édes" szerepére biztos tipp Chajnóczki Balázs. (Az én Miskolcon töltött napom délutánján, a CSONGOR beavató előadásában is láttam, hősleg működött a címszerepben.) Könnyebb a dolga azoknak, akik Benedek-tanítványként érkeztek. A "pontszerű pillanatok" virtuóz eljátszása eredményes. A tanmesében a fordulatok szükségszerűek. Az a meglepő, hogy kiderül, Shakespeare-en sem kellett erőszakot tenni, hogy az édes és keserű, az önző módon gonosz és az önfeláldozásra kész hűség egymásra kopírozódjék. Karajos Gábor, Szanitter Dávid, Kassvinszki Attila egyetemi hallgatók (voltak), fiatal virtuózok, és szerencséjük, hogy még egy nagyot komédiázhattak együtt Miskolcon.
Azt kérdezheti a nyájas olvasó, vajon miért dobálózik homályosan definiált fogalmakkal e sorok írója, mit érdekli paradigma és paradigmaváltás, színészi megközelítés, rendezői munkamódszer. Mindez csupán találgatás, játék. Nem volna egyszerűbb megmondani azt, hogy jó-e vagy rossz, amit látott? Ami tetszik a közönségnek!
Számomra hallatlanul vonzó, hogy egy tekintélyes rendező vállalja a kihívásokat, felfedezőútra indul, és olyan "nyitott" előadást tesz színpadra, amely megszólítja és állásfoglalásra készteti a nézőt. És akkor sem keseredik el, ha a befogadó mást merészel gondolni, érezni, mint ami tervbe volt véve... A dráma tehát abban a térben zajlik, ahol a színpad és az esténként más-más emberekkel teli nézőtér található. A közelgő vakáció ellenére május 23-án igen jó ház volt. Ütközik a színpadi alak az elvárással, szerencsére van másik arca, azt is megmutatja. A néző meg kapkodja a fejét, mint egy pingpongmeccsen, és hol az derül ki a kuncogásból, hogy az egyik figura van a helyén, hol meg felszisszenek, hátha a másik győz... A bedarálás - ha akarom így is nevezhetem, ami Katával történik - mindnyájunk közös élménye. Megéri, ha hagyjuk magunkat? A fiatalok lelkes reakciója - valljuk be: a kitartott és hosszú, taps alatti csók - ezen az optimista májusi estén egyértelmű igen volt. Vállalható a kompromisszum, mondta ki egyhangúlag háromszáz fiatal. Benedek Miklós rendezésében az a jó, hogy időt és helyet adott a válasznak. Ennek a válasznak, ha ez jött. A nyitott mű ecói definíciója szerint az ilyen műalkotás űrt, üres helyet kínál arra, hogy a befogadó a lehetőségek és végletek között megtalálja önmagát.
Persze azért nem kell félteni az öreg színházi rókákat sem. A taps után tovább megy és lezárul az előadás, és éppen itt fogalmazódik meg a szubjektív rendezői üzenet is. Amúgy jó "katonásan" lekerekül a keretjáték: az élet álom, és a legszebb álmodás benne a színház maga. Tapsrend. Mert rend van. A szabadság, a nyitottság ideálját azért megszüntetve őrizzük meg. És ez jól van így.
A kritikus is fáradt az év végén, rendet akar teremteni a látottakban. És néha talán azt veszi észre, amit látni szeretne. Úgyhogy, javaslom, ne kérdezzék meg a fentiekről, bábfigurákról, paradigmákról Benedek Miklóst, ha találkoznak vele. Úgyis azt válaszolná, hogy: "Gondolta a fene!" És ez is így van jól.
Zala Szilárd Zoltán
