Tatabányai Jászai Mari Színház

Ennyi ötletbõl tízszer is meg lehetne rendezni a Romeo és Júliát - gondolja a letaglózott nézõ. Meg azt is persze, hogy egyszer azért sokkal nehezebb. Az ötletekben ugyanis igen nehéz, pontosabban szinte lehetetlen fölfedezni a rendszert, a közlendõhöz elvezetõ vezérfonalat. Ahol meg a vezérfonal nyilvánvalónak tetszik, ott az is nyilvánvaló, hogy ebbõl még nem föltétlen fakad élmény. Inkább valamiféle elgondolás illusztrációjának tetszik az adott megoldás. Vereczkei Rita díszletének például a legfeltûnõbb darabja egy hatalmas csempézett fal, amelyhez valami asztalszerû csatlakozik, meg vízvezeték. Boncteremre, jobb esetben kórházra emlékeztet ez. Hátrább, nagy mélységben viszont régi, kopottas szobrok állnak, kissé homályba veszve. Talán egy reneszánsz kert lenne ott. Könnyen levonható a következtetés: két világ találkozik a színpadon. Nehezebb kérdés, mi köze egymáshoz a kettõnek, s mindkettõhöz a darabnak. S fõképp: miképpen lesz mindebbõl a nézõ számára is nemcsak megérthetõ, de átérezhetõ, átélhetõ szellemi izgalom.

Még súlyosabb probléma, amikor ráadásul az átélhető, érzéki izgalom éppen hogy fölébe kerekedik a jelenet tartalmának, és elnyomja azt. Mert elméleti szempontból bizonyára igen termékeny és újszerű gondolatnak tetszhet, hogy a szokott, a nézővel szemben lényegében széltében elterülő játékhelyet keresztirányban megnyújtják, s az mintegy keresztülszeli a nézőteret is. Ami ugyan szobaszínházban természetes megoldás, ahol azonban alapjában hagyományos a színpad-nézőtér viszony, ott különleges hatáselemként működik az erőszakolt megoldás. Szoktak e célból pallókat vezetni a széksorok fölé. Tatabányán most ennek egy eredetibb változatával találkozhatunk. A színpadról trapéz alakú dobogó nyúlik előre, s ennek folytatásában a sorok közepén felirat jelzi, hogy egy-egy széket üresen kell hagyni - a jegyszedőknek igencsak ügyelniük kell a rendszabály betartására. Ennek célja egyetlen jelenet sajátos megoldása, mégpedig, ha jól emlékszem, az erkélyjeleneté. De bizonytalan vagyok, mert a technikai kivitel annyira lekötött, hogy nemigen tudtam a szövegre figyelni. A szerelmesek ugyanis a székek támláján egymás felé lépdelve mondják a magukét. Bőségesen meg lehet magyarázni persze a dolgot: a bizonytalanságot, a leküzdendő nehézségeket, a belső akadályokat, a gátlásokat, a családi neveltetésben rejlő előítéletet a másik családja iránt - mind fölfedezhetjük a széktámlákon való egyensúlyozásban. Valójában azonban ez egyszerűen cirkuszi akrobatika és nem színház. A néző az ügyességet nézi, azért izgul, nehogy a gyönyörűséges Parti Nóra nyakát törje, nem pedig azért, hogy Júlia eljusson Romeóhoz. Az igazsághoz tartozik ugyanakkor az is, hogy termékeny, a drámai szituációt kiemelő ötletnek tetszik, amikor az ifjak nagy gyilkolódása a nászéjre készülő Júlia mögött zajlik. Régebben biztosan ezt a megoldást is közönséges szájba rágásnak véltem volna, ma már, s főképp ebben az előadásban azonban üdítően értelmes, világos értelmezésnek érzem. Nem vagyok ugyan nagy híve a mozi- és videokultúrával versengeni kívánó színháznak, de ha egyszer a mozi- és videokultúrán nevelkedettek vannak többségben a nézőtéren, akkor el kell fogadnunk minden olyan trükköt, amely a dráma lényegét közvetítve próbálja őket megszólítani.

Az ifjú rendezőt, Koltai M. Gábort azonban a második rész tanúsága szerint mégsem csak szerteágazó ötletei s nemcsak a színházzal talán nem feltétlen bensőséges viszonyban lévő kortársaihoz szólás szándéka vezette, amikor a Romeo és Júliát színpadra állította. Az első öldöklés után ugyanis a halottak, Mercutio és Tybalt, fölkelnek, s árnyakként mozognak az elevenek között. Szándékuk, céljuk sokáig nem tudható, s az általuk közvetítendő rendezői gondolat sem. Csak utólag, a végső jelenet után, amikor már minden fontos szereplő csatlakozik hozzájuk, tudjuk meg, hogy nem pusztán álmélkodnak az élők dőre céljain, buzgalmain, tetteik bonyodalmain. Nemcsak holmi túlvilági értelmet, bölcsességet hordoznak, amit legnagyobb sajnálatukra képtelenek átadni a földi létben hagyott társaiknak. Többről van itt szó. De ez csak akkor derül ki, amikor már mind egy oldalra, odaátra kerülnek. Akkor ugyanis mind lekuporodnak a színpad közepén előre nyúló dobogóra, mintha valami autófélébe ülnének, és boldog kocsikázásba kezdenek, életkorukhoz illő zenére. Ekkor értjük meg: a halottak hívják az élőket, vonzzák magukhoz őket az ő jobb világukba, ahol megszabadulhatnak az e világi lét nyűgeitől. Nem kétséges, utólag ez mintegy keretbe foglalja, ha rendbe nem is szedi a sokféle elemből építkező produkciót. Más kérdés, hogy mit kezdhetünk a halál szeretetével mint mondandóval.

S megint más kérdés, hogy ennek jegyében miképpen érthetők az egyes szerepek színészi értelmezései, megvalósításai. Holott azokban is akad olykor értékelhető eredetiség. Parti Nóra rajongóan szerelmes Júliájában van valami praktikus célratörés, Huszár Zsolt Romeójában viszont inkább bizonyos férfiúi életidegenség érezhető. Mintha kevésbé tudná, mit is akar kezdeni áradó érzelmeivel. Avas Attila Lőrinc barátja természetesen kopott értelmiségi, inkább bogaras tanárféle, aki okkal gondolható a szerzetes mai megfelelőjének. Nagy tudományával bölcsnek képzeli ugyan magát, valójában azonban tele van kétellyel. Vlahovics Edit törékeny, rebbenékeny alkatához szabja Capuletnét, fanyar, szomorú humorú szolgaként tűnik ki Árkosi Szabolcs. Menszátor Héresz Attila Mercutiója sem a szokott humorista, már a szereplő halála előtt is mintha inkább mélakór gyötörné, mintsem a fékezhetetlen derű.

E sok értetlenség után el kell mondjam azt is, amit érteni vélek - s ami mellesleg arra bírt, hogy Tatabányára elzarándokoljak. Koltai M. Gábor érdeklődésre, megismerésre méltó, érdekes személyiségnek tetszik. Akinek kibeszélendő titka, a nézővel megosztandó közlendője van. Furcsa, korához amúgy nagyon is illően szertelen kísérletei nem csak a színházról szólnak.

Zappe László