Marosvásárhelyi Színmûvészeti Fõiskola

Idegenvezetés Veronában: vidám helyzetgyakorlat. Fiatalok a téren: gyerekek még, a felnõttlét küszöbén. Bájos jelenet: egy kislány a tampon használati utasítását silabizálja. Lánycsapat és fiúcsapat kergetõzik egymással; abban a korban vannak épp, amikor még tök ciki ugyan, de már igencsak érdekes az ellenkezõ nem. Még látványosan külön kell vonulni, de már csábító a durva, harsány gesztusok mögül titkon ki-kilesni a másikra. Romeók és Júliák futkosnak, hangoskodnak Verona utcáin, akár egy általános iskola két különnemû baráti társasága mondjuk a kollégium folyosóján. (A díszlet is - László-Balizs Ildikó és Rusznyák Gábor munkája - iskolai helyszínt: lepattant, raktárként használt tornatermet idéz.) A nemek párharcából egyenesen következik az ötlet (amely nem új ugyan, de ezúttal is beválik): a bálon ki-ki a másik nem öltözetét viseli jelmezként: a "Romeók" nõi, a "Júliák" férfi álruhába bújnak.

Az ifjú színészek nagy játékkedvvel és energiával idézik a - nem is olyan sok évvel a hátuk mögött hagyott - kamaszkorukat. Saját szövegeikkel vegyítik a klasszikus sorokat; rockot, világzenét, operettet énekelnek, az egész kevercs egyértelműen és harsányan mai. (Többnyire túl harsányan is, bár ez nyilván egyéni ízlés kérdése.)

Az előadás eleji jófajta várakozást azonban egyre mélyülő hiányérzet váltja fel. A dráma (vissz)fényében is értelmezhető ötletek hamar elfogynak; a további poénzuhatagról kiderül, hogy sokkal inkább saját magáért, semmint az előadásért van. Az egyes ötletek jelenetről jelenetre elhalnak; még a kezdetben meghatározónak látszó (címadó) lánycsapat kontra fiúcsapat felállás is elfelejtődik (merthogy leveti magáról az alapmű), s csak az utolsó képben, a sírkamrában történik rá ismét utalás. A produkció ugyanakkor nem árulkodik mélyebb darabértelmezésről. Az, hogy a történet a felnőtté válásról szól - mi másról is beszélhetne a Romeo és Júlia? - még nem minősül effélének. (Mindezt magyarázhatják ugyan, de a fesztiváldarabként is közönség elé vitt előadás esetében semmiképpen sem indokolhatják a keletkezési körülményei: főiskolai vizsgaelőadásnak született, amelyben a színészjelöltek Rusznyák Gábor rendezőtől jelenetenként más-más feladatokat kaptak.)

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Termékeny kiindulási pont lehet, hogy a fiatal társulat úgy közelítsen az általa talán "túl klasszikusnak" (?) érzett műhöz, hogy saját, valóban megélt, hétköznapi tapasztalatait beemelje a játékba. Ha azonban az így keletkező szövegváltozatból anélkül válik előadás, hogy átesne az ötletek megrostálásának és összeillesztésének folyamatán, nézői időtöltésre - mint annyi minden más is - alkalmas lehet ugyan, de szellemi izgalmat, érzelmi élményt nem képes nyújtani. Természetesen szó sincs arról, hogy az eredeti mű "hagyománytisztelő" elővezetése kéretne számon a posztmodern alapgesztusú produkción; pusztán a választott színházi formán belüli átgondoltság és kidolgozottság igénye hiányoltatik. Csak egyetlen példa, amely azonban az előadás lényeget is érinti: a varkocsfrizurás, óriási plüssállatot szorongató kislány átlagos mai kora tizenéves. Ám ha abban a korban és szokásrendszerben él, amikor ennyi idősen már anyák a nők - az előadás ugyanis vállalja ezt a réteget is, - nehezen lehetne figuráját a történetbe illeszkedőnek (és mentálisan rendben lévőnek) felfogni.

A darab leginkább csak a produkció vége felé kéredzkedik be az előadásba. Miután Júliát akaratossága miatt megpofozza az apja, egyszeriben elkezd tétje lenni a játéknak. A már idézett zárókép pedig - némán állnak a sírboltban a szomorú-békéssé higgadt korábbi ellenségek - kifejezetten szép kompozíció. Arról lenne szó, hogy a műhöz az annak világán kívülről közelítő játszó személyeket mégis elragadta a klasszikus mű varázsa? Lehetséges magyarázatnak tűnik, bár az előadás nem jelzi, hogy valóban szándékában állt-e ilyesfajta viszonyváltozást megmutatni. Meglepő módon itt tűnik a legőszintébbnek a színészi játék is, amelyen többször is mesterkéltség érződött éppen a most-ez-nagyon-én-vagyok típusú jelenetekben.

Az előadás jellege egyébként nem kifejezetten kedvez annak, hogy kiderüljön, kiben-kiben milyen színészi képességek lakoznak. (A pozitív kivétel: Szűcs Ervin Mercutiója.) Pedig egy negyedéves vizsga esetében ez még annál is sokkal fontosabb kérdés, mint hogy ki mit is gondol valójában a Romeo és Júliáról.

Dömötör Adrienne