Némi színházi "spéttel", jókora idõbeli rálátással írok most a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XIV. Fesztiváljáról: szerkesztõi szándék is rejlik e mögött, de talán az a valódi indok, hogy egy új évad kezdetén tudatosítsuk azt, amit jobbára a közhelyszótár frazeológiájával mondhatnánk ugyan, de mégis igaz: Kisvárda nem gettó, nem speciális rezervátum, nem aranyketrec, hanem olyan élõ, változékony, megtermékenyítõ hatású színházi együttlét, amelyet látni, megismerni, amelybõl részt kérni - szakmai minimum.
Minden évben elhangzik a panasz: kevesen jönnek a szakmából. Ez a megszokott "karének-effektus". Azokat tolják le a hiányzók miatt, akik ott vannak. Viszont emiatt egyre kevesebbeknek kell berzenkedniük, hiszen mára már nem menni kínosabb. Az veszít, aki majd az évad során nem tud egy nagyszerű női alakítást összemérni, mondjuk B. Fülöp Erzsébetével, vagy aki az újabb Mezei Kinga-opus láttán nem tudja felidézni, vajon hogyan is alakult ez a jellemző gesztus- vagy motívumkincs a Pác létrehozása óta. Természetesen nem sznobériáról beszélek - annak jellegét mindnyájan ismerjük, Kisvárda még innen van a "sikkességen". De hogy nézni, megújulni, hatásokat lelni járnak oda az anyaországiak, az mára már bizonyosság. Az, hogy melyik-olyik határon túli színház hogyan ajánl, hogyan kínálja portékáját: megint új technika. S talán tanulni sem szégyen. És határozottan remélhető, hogy a jövőben kissé szigorúbban szelektálnak majd a frissen megbízott válogatók: hiszen új feladatuk csak az évad felében érte el őket (Darvay Nagy Adrienne-ről és Szűcs Katalinról beszélek).
Zsűritagként kivételezettként, aki középre ülhetett, ha éppen akart, s aki kivetítőn nézhette a foci vb-t, nos, én csak szerényen szólhatok. Kilenc nap alatt majdnem harminc előadást láttam - ez fizikailag sem lebecsülendő.
|
Elsősorban is B. Fülöp Erzsébetet, mert olyan mert lenni, amilyen magyar színpadon kevesek: alpári, gyönyörű, fölmagasztosult és bűnösen, mohóan bűnös. A legszebb előadás, a leginkább megindító Barabás Olgáé, aki a marosvásárhelyi off-helyről indította Defoe-adaptációját, Moll Flanders átiratát. Mint egykori angol szakos e kori diák, a kötelező olvasmány kényszeredett abszolválója, csak vonogattam a vállam - hát ez meg mi. De amit láttam, az a legszebb színház volt az utóbbi években Kisvárdán és mindenütt (még akkor is, ha játszók és nézők feneke egyaránt befagyott, s talán a kissé szépelgő hattyúra sem mutatkozott elementáris szükség).
Mindenestre a gondolat, a tett, a Defoe-adaptáció merészsége, Fülöp Erzsébet színészi-pedagógiai elszántsága, s Barabás Olga színészvezetői-írói intuíciója együttesen adta ki a legszebb kisvárdai-marosvásárhelyi élményt, az egyik fődíjas produkciót, a Példás történet című példás előadást. Nemcsak a tanárnő-asszonyt köszönthettük Fülöp Erzsébetben, hanem a megújult színjátszás tanárként is kivételes nagyasszonyát, aki olyan fiatal tehetségeket lendített meg, mint Katona László - nélküle a darab fura, elrajzolt, amorális karaktere egészen más hangsúlyt kapna, s egy szimpla rémdráma szereplőiként kellene hajlonganiuk a színészeknek. Barabás Olga azonban végiggondolt egy életet, s teljes értékű alkotótársként bízta rá művészeire a megoldást - így valóban csoda született, a háttérvászontól a fekete hattyú narrátorig, az anyától a szeretőig, a londoni szocreáltól a gyarmati megrendítésig. Ez az előadás olyan katarzist adott, amely nélkül nehéz beszélni a színház erejéről, hatásáról, amely évekre meghatározza azt a minimumot, amelyet valamilyen fokban mindnyájunknak meg kell élnie. Végigolvasva ezt a néhány mondatot, talán a szétszórtság bélyegét kéne elhordozni, de ez az előadás sem jöhetett volna létre, együtt az újvidéki Páccal (Hamvas Béla Karneváljának regényadaptációja) a teljes elszántság, vakmerőség, nagyvonalúság érzete nélkül. Ha nincs Mezei Kinga, ha nincs Nagypál Gábor, ha nincs Gyarmati Kata dramaturgiai munkája - vajon miként jöhetett volna létre a vizuálisan is leginkább megkapó előadás?
De megígértem, hogy csak élményeket sorolok, hiszen azok égtek bele a szembe, s nem a teoretikus vélemények. Így Szorcsik Kriszta marad meg nekem a Pácból, egyetlen nőalakként, aki az évtized egyik legsokatmondóbb díszletében hurcol egy kenyeret, meg Fabó Tibor, a kétségbeesett Caligula Kassáról, aki mindent tudott a gonosz kétségbeeséséről, meg a három ördögfigura (Szabó Jenő, Kiss Csaba, Dimény Levente) Nagyváradról, Németh Ákos darabjának, a Müller táncosainak lenyűgöző előadásából, hogy csak hirtelen belecsapjak. (Hányszor volt vita tárgya Németh Ákos színpadi nyelve - most valamennyi ellenérzést elmosta a társulat akarása, Béres László rendezése, András Lóránt értelmező koreográfiája.)
Teljes, nagy előadásként az Ilja Próféta, a már említett Pác, s a már többször, de sosem elégszer díjazott temesvári Ionesco-előadás, A lecke, s Balázs Attila és Tokai Andrea külön tanulmányba illő jelenléte él bennem (Frunza mester említése több mint kötelesség).
Ezek olyan élmények, amelyek bármikor megismételhetők, vendégjátékokon - kérem is, így, informálisan, hogy legyenek -, de az élmény erejével már felidézhetetlen a kolozsvári főiskolások revelatív Egressy-produkciója. A Kék, kék, kék Bárka-beli előadása sokunknak kedves, de ami immanensen, azaz legbelül benne van: nos, azt a kolozsvári huszonévesek szólaltatták meg. Nem akkor, amikor megtört negyveneseket próbáltak meg - szerény sikerrel - megképezni, hanem amikor karikákat dobáltak, kígyót bűvöltek, kötélen jártak, cintányéroztak, s amikor véletlenül megsebesítettek egy nézőt. A cirkuszt mutatták meg a színházban. A színházat a saját közegében: autentikusan, a lényegét közvetítve. S amikor a főiskolát épp hogy végzett Molnár Levente rákbeteg cirkuszigazgatóként s bohócként megold egy szinte lehetetlen helyzetet, bocsánatot kér egy megsértett (valódi, s nem festett vérzést produkáló) nézőtől úgy, hogy egy pillanatra sem esik ki a szerepéből, nos, ez az igazi színház. Az élet mint tettetés, s a csinálmány, mint valóság. Soha szebb átjárást e két minőség között.
Nyilván túlzásnak hallik, hogy a recenzens zsűritag egyik ájult szépség bűvöletéből átájult a másikba, mégis, körülbelül ez történt. Aki a sepsiszentgyörgyi színház Tadeusz Slobodzianek-bemutatójától, Ilja próféta-előadásától nem kap gondolati ihletet, akár ne is gondolkozzék a modernizmus-poszt-posztmodernizmus problémáján. Mind a fordítás (Pászt Patrícia értő munkája), mind az előadás, mind Bocsárdi László másnapi elemzése revelatív volt. Hallottam ellenérzéseket is: a vallásos érzület szimplifikálását vélte néhány kollégám fellelni a lengyel kortárs szerző művében. De maga az előadás, a gondolat mélysége meggyőzött, hogy jó úton jár Bocsárdi és társulata, amikor egy teljes közösség megszólaltatását tűzte ki művészi célul, egy lengyel önkritikus szerző műve által - amelyet nem kímélnek hívők s nem hívők csapásai sem. (A sepsiek bátorságáról már korábban meggyőződhettünk, most csak újbóli megerősítést kaptunk erről.)
Ugyanígy csak mint ihlető forrást tekintette a zsűri - elnöke Fodor Tamás színész-rendező napról napra folytatott továbbképző szemináriumainak értékét szintén nem lehet e helyt eléggé hangsúlyozni - azokat az előadásokat, amelyek tovább építették a társulatok megkezdett munkáit. Így kapott hangsúlyt Telihay Péter komáromi Tartuffe-rendezése, s az előadás néhány epizódszereplője külön figyelmet. Ugyanígy a következetes szabadkai műhelymunka eredménye volt a budapestinél talán sikeresebb és mélyebb Titanic vízirevű-előadás is (Hernyák György rendezése) s az áthangolt, szürreális, nagyobb teret kitöltő díszlet következtében élvezhetőbb értelmezés. Külön öröm volt látni, hogy a vendégként beugró Csernik Árpád elfogódottsága hogyan vált jellemalkotó erővé, miáltal az egyik színészi különdíjat hozhatta el. Kár, hogy az íróilag is kevésbé megoldott második résszel most sem birkózhatott meg az egyébként képzeletgazdag rendezés, s homályban hagyta a falubeliek és a közönség sorsát.
Teljesen rendjén való, hogy kilenc nap alatt, a majdnem harminc előadást látva "csak a szépre emlékezem", hiszen nagyon fárasztó lenne egyébre. Az egyik legszebb kisvárdai élmény ugyancsak főiskolásoktól származik: Hernyák György az agyonnyúzott, igazából nem jó darabot, minden műkedvelő kedvencét, a José Triana-féle Gyilkosok éjszakáját adta tanítványai kezébe, s lám, az elementáris szenvedély, invenció, irónia szép eredményt hozott. Szőke Attila, Ferenc Judit, Pálfi Ervin, Kovács Nemes Andor és Kőrösi István részvételével hitelesen mutatkozhatott meg a mű.
A főiskolások sorsa azonban nem fényes. A példaszerűen szerkesztett Kisvárdai Lapok, Bodó A. Ottó, Karácsonyi Zsolt, Valádi István, Tompa Andrea és a többiek bizony keményen kérdőre vonták az amúgy megérdemelten és vígan bulizó fiatalokat: hogyan tovább. S legtöbbjük kiégett, kiábrándult választ adott. Nehéz, szinte lehetetlen az elhelyezkedés például Erdélyben. Erre is alkalmat adott Kisvárda: problémák felvetésére, igazgatási, pályázási, továbbképzési gondok legalábbis jelzésére, jövőbeli továbbgondolására. Feszültségeket érzékeltünk ugyan - de illetékességünk nem volt, hogy ezeket akár segítően firtassuk. Láttunk kissé elriasztó példát is: a marosvásárhelyi főiskola leányai excelláltak ugyan Tunyogi Tekla éjfél utánra szerkesztett kalandjaiban (Csányi János és Sekszpír mester után szabadon), de a komoly, Szentgyörgyi István Tagozat néven működő egyetemisták kezdetleges, s az amatőrizmus minden kedves, ám mosolyogató jegyét felvonultatva próbálkoztak egy Romeo és Júlia átirattal. (Rusznyák Gábor nehezen viselte a kritikát, ugyanakkor összecsapásuk Fodor Tamással a szakmai délelőttök egyik legnívósabb beszélgetésévé lett.)
Félve vallom be, hogy legeslegjobban az ún. versenyprogramon kívüli, éjféli őrültségeken szórakoztam: bizonyság, hogy a pilláim nem ragadtak le. Nekem bizony a Keresztes Attila rendezte A szabin nők elrablása című, kolozsváriak által elővezetett operett módfelett tetszett, Hatházi András tanár úr, Fodor Edina és a beugró Kalló Ernő teljesítménye, humora, öniróniája volt a legkedvesebb, miként a szintén programon kívüli hajnal nagy mámora volt a Váta Lóránd prezentálta Micsinyál, maga rossz című akármi-minden, ahol Rimbaud-tól G. Dénes Györgyig mindenki megszólalt kiváló közvetítéssel, remek hangon, remek sztepptánccal, és főleg szuggesztív, saját egyéniséggel. Hatházi András és Bíró József bebizonyította, hogy az ír Kövekkel a zsebében című darabot nem csak "kicsi", mutogatós realizmussal lehet eljátszani, hanem szinte jelzések nélkül, arccal, hanggal, szívvel.
Begyulladt ugyan a szemem kilenc nap harminc előadása alatt, bedagadt a lábam is (ne felejtsük, futball-világbajnokság is volt), de ahogy Váta Lóránd elénekelte, miként téblábol Párizsban a hottentotta leányka... akinek gazella a termete: nos, bár nagyon felületesnek hat ezt kimondani, mégis, már ezért megérte.
Budai Katalin
