Újvidéki Színház
"Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van." (Hamvas Béla) Regényforgatag - írta egyik méltatója Hamvas Béla harmincöt évvel a születése után, 1985-ben, tetszhalott állapotából feltámasztott/kiadott Karnevál címû regényérõl, elsõsorban a hét, egyenként is könyvnyi terjedelmû, összességében mintegy 1200 oldalnyi mû olykor "gubancosság"-nak érzett idõ-, tér- és történetbeli labirintusjellegére gondolva, de utalva arra is, hogy "összemosódnak - benne - a határok történet és értelmezés, valóság és elképzelt, lehetséges és lehetetlen között" (Szigethy Gábor, Jelenkor 1985/6). Vagyis a címmel összhangban: karnevál, de nem a féktelen dévaj vigasság tobzódása, hanem a létezést értelmezni kívánó, az idõ és a logika korlátait figyelmen kívül hagyó szellem maszkjátéka; regénybe bújtatott történelem és filozófia, létesszé.
Ahogy Baránszky Jób László írja a Karneválról szóló tanulmányában: "Összevissza kapkodó, futkosó hangyák könyve [...]. Hangyáké, akik hiába igyekeznek elfutni előle, a sors talpát el nem kerülhetik. Pokoli könyv [...]. Az emberi lét, az emberi sors, a társtalan társadalmi ember, az emberi világ, amint azt valaki felülről, kívülről látja. [...] Egy értelmét vesztett, amorf világ [...]. Olyan farsang ez, amely hamuszürke, mint a rákövetkező hamvazószerda..." (Az esszéíró regénye. Új Írás 1985/9). Maga az élet és benne általában az emberi, s a megannyi változatában látható egyes ember drámája. Dráma, amit azonban színpadra vinni istenkísértés, gondolhattuk, ha a regényt olvasva egyáltalán eszünkbe jutott ilyesmi. Ám kiderült: a lehetetlen sem lehetetlen, ha tudják, mit akarnak s ezt hogyan akarják megvalósítani, amire kiváló példa az Újvidéki Színház előadása, mely - ahogy a színlapról megtudhatjuk - nem a Hamvas-regény színpadi változata, hanem ennek "motívumai alapján készült színpadi adaptáció" (a rendező Mezei Kinga és a dramaturg Gyarmati Kata céltudatos, pontos, kiváló munkája). Erre a műfaji, s ezzel együtt - óhatatlanul - tartalmi változásra a címcsere is utal: Karnevál helyett Pác.
|
Regényből dráma: folyamatból helyzet.
A regényben az író kívülről szemléli, írja le az emberiség történetének alakulását, a drámában az önmagát kereső embert látjuk. Azzal, hogy a regény adaptálói lemondtak a történelmi és mitológiai konkrétumokról, nem másik történetet kapunk, csak a történet dimenziói lettek mások. A regény olvasói előtt feltárul előbb a múlt egészen a nagy háborúnak nevezett első világégésig, majd az emberi gyötrelem bugyrait ismerjük meg, ezt követően a túlvilágot járjuk, innen jutunk vissza a második világháborúba s végül a hetedik könyv már a regény megírásának idején játszódik, 1950-ben, amikor is előkerül a főszereplő, Bormester Mihály emlékirata, amelyet egy könyvtáros (=Hamvas?) próbál értelmezni, megfejteni.
Ahhoz, hogy egy mű - legyen hamvasi regénydzsungel vagy csak egy novella - motívumai alapján elkészüljön ennek színpadi változata, közös kiindulópontot kell találni, amely az alapműhöz köti az adaptációt. A Karnevál és a Pác esetében ezt a regény első két könyvének néhány mozzanatában ismerhetjük fel: amikor a főhős szembesül a kérdéssel - ki vagyok?, illetve amikor erre nem tudván válaszolni, elhatározza, hogy ezt kideríti. Erről az önkeresési szándékról/útról szól a regény, s erről szól a regény színpadi adaptációja - mindkettő saját eszközeivel. Az előbbi a gondolatok, események, látomások karneváljával, az utóbbi pedig drámai helyzetek sorával.
Annak ellenére, hogy a Pácban nincs könnyen felismerhető, hagyományos történet, cselekményvezetés (ahogy többnyire megszokott párbeszéd sincs), az előadásnak van dramaturgiai íve: az arctalan, egyszerre lépő, mozduló, ugyanazokat a mondatokat kórusszerűen ismétlő embersorból kiváló egyén, miután végigjárja az énkeresés stációit - "Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?" -, s megtapasztalja az idő, a tér, a tudás, a nyelv, a szerelem, a logika, az igazság viszonylagosságát vagy inkább bizonytalanságát, önmagát ugyan nem találja meg, de rátalálva énje másik felére, felismeri: "csak ketten vagyunk egész ember" - együtt a szent és a bolond, a naiv és a bölcs, az ártatlan és a szerepjátszó. Kezdődhet az élet, indulhat az új kör, mint Az ember tragédiájában, összeér a vég és a kezdet, folytatódhat a vége nincs út, Arany János örök zsidójának űzöttsége ("Tovább! Tovább!") vagy Madách Imre Ádámjának küzdelemsora. Csak előbb ki kell nyílnia a (talán) magzatburkot jelképező - az előadás kezdetétől előforduló, s ily módon a mózeskosárhoz, a kőhöz, a kenyérhez, a vízhez és a homokhoz hasonlóan emblematikusnak, toposz értékűnek tekinthető - zsáknak, ahová az előadás zárójelenetében a főszereplő két énje zárja magát, vállalva a körülöttük levő számos "zsákkal" való azonosulást.
Ahogy az előadás keleti mesék városképét idéző, titokzatosságot sugalló, a váratlanul nyíló s csukódó megszámlálhatatlan ajtóval, ablakkal egyszerre zártság és teljes nyitottság képzetét keltő, a szereplők számára változatos ki-, át- és bejárást biztosító díszlete (Mezei Kinga tervezése) precíz elgondolásról tanúskodik, ugyanúgy az epizódok megválogatása, megszerkesztése és a regénybeli részletek módosítása is végiggondoltságot példáz. A rendező és színészei, annak ellenére, hogy a világ megismeréséről szóló tudásregényből formált tudatdrámát mutatnak be, nem akarnak bölcsek, megfontoltan okosak lenni, ellenkezőleg: minden jelenetet groteszk gesztus- vagy hangeffektusokkal ellenpontoznak, egyszerre keltve így komoly és humoros hatást.
Ellenállhatatlanul és leleplezően komikus, amikor Barnabás Maximus (Csernik Árpád), az őskortudomány törpévé zsugorított egyetemi magántanára kellemetlenül rikácsoló hangon adja elő "az összes természettudományokat, történelmet, matematikát, logikát, lélektant, sőt a gyakorlati tudományokat is" magába ölelő "korszakosnak" vélt tudományos tanait, amelyek nem máson, mint a ri szótagot tartalmazó szavakon alapulnak. Ahogy Hoppy Lőrinc (Nagypál Gábor) szerencsétlenségét nem szemlélhetjük őszinte részvéttel, mert kullancsra emlékeztető ragadványként tapad, mászik a főszereplőre, ugyanúgy a Kleopátrát idéző Ainyu (Szorcsik Kriszta) szépségének sem lehetünk feltétel nélküli csodálói, mert amikor sipító fejhangon megszólal, eloszlik a varázs. Azok a jelenetek viszont, amelyeket kizárólag komikusra vettek, mint az au! - tó!/autó félreértésen alapuló szójátékból konstruált fergeteges epizód (Puskás Zoltán - Szorcsik Kriszta) vagy a Ionesco abszurdja, A kopasz énekesnő Smith és Martin házaspárjának nyelvi-logikai ficamait megelőző/megelőlegező epizód az önmagával levelező Schnoen Alajosról, aki olykor Bajnád Edelény, ki levelezésben áll Turcsika Szelenáddal, aki ugyancsak ő maga, illetve azok a jelenetek, amelyek, mint a csodálatos egyszerűségű, erotikától szikrázó furulya/bot-szeretkezést bemutató részlet vagy az elégikusra hangszerelt zsákos zárójelenet, az előadás egészébe épülve kiegészítik, ellenpontozzák egymást.
A regényben - megszámolta az előadás rendezője - háromszáznál több, a színpadi változatban alig harminc szereplő van, akiket mindössze kilenc színész formál meg, köztük csak Balázs Áronnak (Bormester) és Nagypál Gábornak (Hoppy Lőrinc) van egy szerepe, a többiek kettőtől hét szerepet váltanak, nem számítva azokat a pillanatokat, amikor például csapatfeladatot teljesítenek. Mindenki számára adott a kollektív és az egyéni teljesítmény lehetősége. Az előbbinek kivétel nélkül kellő alázattal és nagy fegyelemmel tesznek eleget, a hosszabb, de inkább rövidebb epizódfeladatokat pedig kiválóan egyénítik, kivétel nélkül mindenkinek van egy-két emlékezetes alakítása.
Talán a leghálátlanabb feladat a főszerepet alakító Balázs Áronnak jutott, mert annak ellenére, hogy szinte végig a színen van, többnyire szemlélődésre, passzivitásra ítélt, ettől függetlenül azonban jelenléte állandó, játékmesterként kezében tartja az előadás szálait, s talál rá módot, hogy egy gesztussal, egy hanggal érzékeltesse Bormester hangulatának változását, hogy reakcióival egyénítse a figurát. Lényegesen hálásabb szerep Nagypál Gáboré, aki a bogáncs Hoppy Lőrincben ellenállhatatlan erővel mutatja meg a szerencsétlen és visszataszító, a kétségbeesett és tenyérbemászó, félszeg és gátlástalan kisembert. Csernik Árpád a "tudós" Barnabás Maximusként, Kőrösi István f. h. a maga is kezelésre szoruló Toporján Antal pszichológusként, Puskás Zoltán a már említett, félreértésen alapuló, szellemes au! - tó!/autó-jelenetben, Kovács Nemes Andor f. h. a mindenre rögeszmésen kíváncsi Episztemonként, Német Attila a ki kinek is ír levelet kabarészerűre formált énvesztés/szerepcsere-jelenetben, Szőke Attila f. h. pedig a Kőrösivel duettben szereplő nyomozóként nyújt emlékezeteset, illetve kelt figyelmet.
Szorcsik Kriszta hét női szerepben fordul elő. Mindegyikben más-más, mindegyikben egyéni, a feladattól függően tud komikus, lágy, gonosz, szerelmes lenni. Nem véletlenül idézi fel bennünk Madách Éváját, az örök, a mindig más nőt, akinek sokarcúságát egy - kivételes teherbírású és átváltozásra képes - színésznő tudja valóban, s jobban megmutatni, mint ha a hét nő szerepét hét színésznőre osztották volna. Szorcsik Kriszta nőalakjai vörös fonálként kötik össze az epizódokat, mint az oboát megszólaltató Antunovics Veronika előadásba simuló (zeneszerző Mezei Szilárd) dallamvariációi.
Gerold László
