Agota Kristof: Nem fáj
Szabadkai Népszínház-
Zsámbéki Nyári Színház
Francis Ford Coppola sokkoló, a vietnami háborúról szóló filmeposza óta se szeri, se száma a háború(k) borzalmait plasztikusan és még plasztikusabban bemutató opusoknak (csak néhány a végeérhetetlen listáról: MASH, Szarvasvadász, Ryan közlegény megmentése, Pearl Harbour stb.). Persze a lista végtelen hosszúságúra nyújtható, akár A híd messze vanig is vissza lehetne menni, sõt még tovább, egészen a Spartacus-típusú filmkölteményekig. Ezzel mindössze csak annyit szeretnék mondani, hogy igencsak nehéz dolga van annak a drámaírónak, rendezõnek, színésznek, aki a háború szörnyûségeirõl a mûnem szabta határok között elsõsorban a verbalitásra támaszkodva akar hatni. A nézõ ingerküszöbe - ha tetszik, ha nem - igencsak magasra került; tudni kell, hogy a rettenet, a testet-lelket roncsoló háború színpadi ábrázolása (szerencsére) semmilyen körülmények között nem érheti el a hollywoodi trükkzuhatag keltette hatást. Az a valóban hátborzongató helyzet, hogy ahol aktuálisan háború dúl, tehát az emberek mindennapjaikban élik meg az esztelen pusztítás kor- és rendszerfüggetlen toposzborzalmait (árulás, otthonok lerombolása, rablás, erõszak, gyilkolás stb.), ott a bármely háborúról szóló dráma élni, hatni fog, mintegy másodlagos jelentõségûvé téve a mû és az elõadás esztétikai, mûvészi értékeit. Csakhogy amint kiemeljük ezeket a drámákat az eredeti célközönség - háborús - közegébõl (elég akár csak néhány tucat kilométerre is elvinni az elõadást a háborús góctól), óhatatlanul eltûnik a "rólunk szól" megrendültsége. Óhatatlanul és nyersen elõtérbe tolakszik bármely színmû és elõadás esztétikuma.
A háború mint drámai szüzsé egyidős az európai színházzal: az első fennmaradt tragédia, Aiszkhülosz Perzsákja (i. e. 472.) a görögöknek a perzsák felett aratott szalamiszi és plataiai győzelmeiről szól (időnként igencsak naturalisztikus hírnökbeszámolókkal a perzsa sereg lemészárlásáról). Ugyanakkor jelképes értékűnek is tekinthetjük, hogy az egyetlen, ma is olvasható, aktuálpolitikai tárgyú görög tragédia éppen egy háborúról szól. Később is témája maradt a háború a görög színháznak: Szophoklész Aiasza, Euripidész Hekabéja, Trójai nőkje, Andromakhéja a csatamezőn, az eposzi-mitikus trójai háború közvetlen következményeiről beszél.
|
Káló Béla - a tavalyi, Bocsárdi-féle, Zsámbékon is játszott Antigoné remek Haimónja - minden idegszálával a háborús történet ívének megrajzolására koncentrál Johnnyként. Rendkívüli intenzitással veti bele magát ebbe a tragikusan félbemaradt Monte Cristo-történetbe. Alakításában szándékosan elrajzolt minden részlet: a háborúba induló fiú tekintete ártatlan, már-már bárgyú mosollyal pásztáz végig a nézőkön, ártatlan pillantása végtelen bizakodást, hihetetlen naivitást sugároz. De ugyanígy elrajzolt a nyomorékká válás fájdalomordítása, a hideg rémület jegesen süvít a parányi színpadról a nézőtérre (az egyébként gutaütéses hőségben). Kálónak akkor lesz a legnehezebb a dolga, amikor a kezétől-lábától-mindkét szemétől megfosztott nyomorék lelkiállapotát kell - értelemszerűen mindenfajta mozdulat nélkül! - érzékeltetnie. Itt azzal is számolnia kell, hogy e roncslétezés részletes leírása bizony súrolja a Gyalog galopp-szerű filmek bornírt mészárlás-nyomorékság hangulatait. Hogy egyetlen pillanatra sem legyint meg a könnyedebb stílus, a paródia, vagy akár az abszurd csábítása, az teljes egészében a színészi alakításnak köszönhető.
Az est másik szabadkai előadása Agota Kristof Nem fáj című balladája, miként azt a szépen kivitelezett szórólap műfaji meghatározása közli. A legnagyobb gond ezzel az előadással elméleti jellegű, olyan kérdés, amely időtlen idők óta meg-megújuló erővel fellángoló szakmai viták középpontjában áll: lehet-e, illetve hogyan lehet regényből színdarabot készíteni? Megvallom, jómagam az ilyen kísérleteket többnyire szkepszissel fogadók táborába tartozom, mivel azt gondolom, hogy a műfaji - sőt, ez esetben egyenesen műnemi! - határok összemosása elenyésző számú kivételtől eltekintve eleve kudarcra ítéltetett, ha tetszik, a regényből színmű: fából vaskarika. A regény, az epikus, elbeszélő műfaj egészen más szabályok szerint működik, mint a verbalitást, a leíró jelleget mindenképpen a látvány mögé soroló dráma. Az "x mű alapján készült..." típusú színlapi megjelölést értem és elfogadom, de azt, hogy valaki színpadra állítja (ülteti?) a Goriot apót, a Háború és békét vagy a Légy jó mindhaláligot, egyszerűen képtelenségnek tartom.
Mindezen fenntartások papírra vetése után azt kell mondanom, hogy a szabadkaiak Nem fáj előadása egy jól megírt dráma szép, egységes előadása. A magyar származású, Svájcban élő Agota Kristof elkészített egy világszerte nagy sikerű regénysorozatot (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság), majd megírta, mintegy összefoglalásképpen a Trilógiát, az előadás alapját képező regényt. A színpadi adaptáció Ilian Eldad (aki egyúttal az est mindkét előadásának rendezője is) és Boros Rozália munkája. A második világháború előtt, alatt és után játszódó, az idősíkokat hatásosan váltogató történet egy ikerpár felnövekedésének és felnőtté válásának egyszerre hétköznapi és egyedien különös története. A családi viszonyok, főként pedig a háború és a háborút követő képtelen-embertelen politikai helyzetek olyan sablonszituációkba sodorják hőseinket - gyermekeit megélhetési kényszerből vidékre küldő anya, kérges szívű-mélyen érző, gyűlölt-imádott nagyanya, humánus ellenség-katona stb. -, amelyek könnyen tételdrámává silányíthatnák a cselekményt. Hogy ez nem következik be, az a szituációk kidolgozottságának, a jó ritmusú rendezésnek és nem utolsósorban a kitűnő színészi teljesítményeknek köszönhető. Az egységes csapatból - Kalmár Zsuzsa, Kovács Frigyes, Kalkó Ferenc, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Rabovszki Csaba, Pesitz Mónika, Mess Attila, Sziráczky Katalin, Szőke Attila, Vicei Natália - mégis ki kell emelni Kauna Margit nagyanya-alakítását: ritkán látni magyar színpadon ilyen intenzitású emberi hitelességet, póztalan jelenlétet.
A Szabadkai Népszínház (Kovács Frigyes vezetésével) a tavalyi, több társulat összefogásával készült, remek Antigoné (Bocsárdi László rendezése) létrejöttében is oroszlánrészt vállalt, s jól érzékelhetően egyenletes, magas színvonalú munkát végez. A minket - pontosabban, itt azért háborúkról lévén szó, mégis helyénvaló a szerencséseknek kijáró távolságtartás: őket - körülvevő világ történéseit, most éppen a délszláv háborút a legjobb értelemben vett művészi eszközökkel viszi be a színházba. Direkt utalások, szájbarágós pacifista propagandaszövegek nélkül tud beszélni mindkét, Zsámbékra elhozott előadásában arról, miért kell megálljt parancsolni kortól és történelmi helyzettől függetlenül annak az őrült abszurditásnak, amelyet úgy hívnak: háború.
Karsai György
