Szegedi Dóm tér
Nem York napsütésével kezdõdik a történet Szegeden. Valló Péter okosan követi egy okos BBC-film ötletét: az angol történelemben a Shakespeare-kori londoniaknál biztosan járatlanabb nézõk számára elõveszi egy korábbi királydráma jelenetét, amely - mint a hajdani tévésorozatok összefoglalói - vázolja a politikai helyzetet. IV. Edwárd szépen sorjában elmond mindent, amit a cselekmény megértéséhez tudnunk kell.
Aztán mindezt nyugodtan el is felejthetjük. Részint mert nincs igazán szükségünk rá a dráma megértéséhez, részint pedig, mert a történet végül is nem a régi Angliában játszódik. Csak a szöveg szól onnan. A cselekmény itt történik a Dóm téri színpadon, illetve a mai magyar politikai élet központjaiban, mondjuk Budapesten a Kossuth téren, leginkább persze bárhol, bármikor, ahol hatalmi harc dúl.
A díszlettervező Valló Péter lényegében üresen hagyta a hatalmas teret a rendező Valló Péter számára. Egyetlen kétszintes emelvényt tolnak be időnként, amelynek felső része igen alkalmas politikai események dísztribünjének, alatta viszont többnyire börtöncella húzódik meg. Az emelvényhez két lépcsősor csatlakozik, de ezek sem csak közlekedésre alkalmasak, hanem a végső csatajelenetben önálló életre kelnek, és Richárd, illetve Richmond sátrául szolgálnak. A templom homlokzatát hatalmas vetítővászon takarja el, erre fekete-fehérben vetítenek néha dokumentumokat, néha azt, ami a színpadon történik. Benedek Mari pedig feketébe öltöztette az összes szereplőt. Öltöny és kiskosztüm, szóval menedzser-egyenruha, menedzserelegancia jellemzi a politikai élet szereplőit. A látvány főszereplői azonban a fekete autók. Rang szerinti, politikai helyzet szerinti Audik, Mercedesek hozzák-viszik a lordokat, grófokat, márkikat. Mikrobusz szolgál rabomobilként, Richárd pedig hatalma csúcsán maga vezette sportos kabrióval grasszál. A halottak, a kísértetek viszont fehérbe öltöznek, fehér Mercedest kapnak, sőt fehér lovakat is.
Mindez a korszerűsítés azonban nem puszta szájbarágásul szolgál, hogy tudjuk, rólunk van szó. A rendező nem jelzésként, nem allegóriaként, hanem önálló esztétikai anyagként használja a járműveket. Jelzésértékük is van természetesen. Ebben az országban számos ügyet közlekedés közben intéznek. Autón érkeznek, épp csak kiszállnak, vagy ki se szállnak, úgy váltanak szót gyakran, s döntenek el fontos kérdéseket. A harci jelenetekben pedig dzsipek és motorbiciklik száguldozása kelti a háborús hangulatot, Richárd meg lerobbant motorját tolva ajánlja országát egy lóért, amire föl is tűnik a kísértetek fehér lova. Az autók azonban nemcsak jeleznek, nemcsak miliőt teremtenek, hanem mozgásuknak koreográfiája van. Valóságos keringőket járnak. Elegáns külsejük, halk suhanásuk félelmetes hátteret alkot az emberi, a lelki, a szellemi torzuláshoz. Ennek a művi világnak az arányossága, finom esztétikuma kontrasztul is szolgál a politikai, az emberi viszonyok durvaságához, nyílt szörnyűségéhez.
A történet ugyanis semmit sem vesztett időszerűségéből.
Az ötvenes évek végén, amikor főképp az írnok szövege az előre elkészített ítéletről aratott nyílt színi tapsot, vagy váltott ki elemi döbbenetet, könnyen hihettük, hogy a darab csakis a diktatúra, a koncepciós perekkel operáló terror világában igazán időszerű. Most láthatjuk, érezhetjük, hogy a pofátlan politikai képmutatás demokráciában sem lehetetlenül el. Sőt, ugyanazok az eszközök még nyíltabban használatosak. A nyilvánosság csak fölerősíti a hazugságot. Politikai összefüggésben senkit sem érdekel, hogy egy állítás igaz-e, csak az, hogy hányszor és milyen hangerővel ismételgetik, illetve milyen erőt képes maga mögé állítani. Richárd maga is meglepődik, hogy ócska hazugságaival megnyeri Lady Annát, mégpedig úgy, hogy az asszony sem hiszi el azokat egy pillanatig sem. Mintha politikai dimenzióban semmi jelentősége nem lenne a szavak köznapi értelmének, igazságtartalmának. Ebben a történetben ugyanis mindenki bűnös. Mindenki meggyilkolt, becsapott, elárult valakit. Végül is pártpolitikai döntés kérdése, hogy valakinek az indokait, érveit elfogadjuk-e vagy sem. Magasabb erkölcsi értelemben mindenki megérdemli a sorsát. Kissé alacsonyabbról szemlélve viszont nem az a kérdés, hogy valaki mit tett vagy mondott, hanem hogy velünk tart-e vagy sem. Ez szétmarcangolja az erkölcsöt, s ebben az erkölcsi űrben válik lehetővé Richárd karrierje.
A Dóm téri Richárd nemcsak rút, torz, púpos és sánta, de szinte béna. Kulka János két mankóval vonszolódik, szinte csak a hatalmas akarat, a hatalom akarása hajtja, mozgatja. Ő az egyetlen, akinek a lelkébe is bele kíván láttatni a rendezés, mimikáját olykor a vászonra kivetítve közelről szemlélhetjük. Egy visszataszító szörnyet látunk, akit okkal hasonlítanak olykor varangyhoz. A kopasz fej Rákosira emlékeztet, de ennek nincs az előadásban közvetlen politikai tartalma. Pusztán a rútság, a frusztráltság politikai ambícióvá szublimálódásáról szól az utalás. A többi szereplőt lényegében hangjátéki részvételre szorítja a hatalmas tér, a rendező pedig nekik nem adja meg a filmes kinagyítás lehetőségét. Ők puszta játékszerei a hatalmas, hatalmasan eltorzult léleknek, szellemnek.
A hangerősítésnek hála viszont manapság már egészen szokatlan módon érvényesül a shakespeare-i szöveg. Vas István fordítása egészen shakespeare-ien hangzik. Valló helyesen ismeri föl, hogy a hatalmas térben nem lehet köznapiasítani, pszichologizálva időszerűsíteni a drámát. A látvány monumentalitása dikcióban is monumentalitást követel. S a politikai dráma különben sem engedi meg, hogy egy átlagemberi háztartás hangvételét használják benne. Nem lehet úgy tenni, mintha a királyi család drámája bármely családé lehetne. Itt az elit tragédiája zajlik, amely magával rántja a köznépet. A dikció emelkedettsége éppolyan kontrasztul szolgál az ocsmány történethez, mint a balettozó autók eleganciája.
Zappe László
