"A félelem az élõ univerzum lelke. A világegyetem csak azért lépett be az élet szférájába, hogy önmagát megfélemlítse" - írja Guglielmo Ferrero A hatalom címû könyvében. (Kairosz Kiadó 2001. Fordította Járai Judit.) Ámde valamennyi élõlény közül az ember küszködik a legtöbb félelemmel. Neki ugyanis megadatott a képzelõerõ, s vele együtt a szorongás. Nemcsak valós veszedelmektõl fél, hanem képzeletbeliektõl is. Sõt, ez utóbbiaktól talán még jobban. Vörösmarty "képzelmi édes tartományáról" ír. Csakhogy ebben a tartományban teremnek a rémképek is.

Az ember félelmeinek hálójában vergődik. Nincs menekvése ez elől. Legyen bármily leleményes, találjon ki bármit is a maga védelmére, ugyanaz ellene is fordítható. Ferrero a történelem legmélyebb és leghomályosabb titkát látja abban, hogy az ember attól a legfenyegetettebb, amit védelmére hoz létre. A félelmi hierarchia csúcsán ott a hatalom. "A hatalom csakúgy, mint a fegyver, eredetileg védekezés az emberiség két legnagyobb megfélemlítője, az anarchia és a háború ellen" - írja Ferrero. De a hatalom osztja meg az embereket uralkodókra és alávetettekre is; önmagában ez a tény súlyos konfliktusok forrása. Ferrero azt állítja, hogy "valamennyi szerencsétlenség közül, amely az emberiséget gyötörte, a hatalom és alattvalóinak kölcsönös félelme volt a legrémesebb." Az alattvalók egymástól is félnek. Ferrerónak nincsenek csalóka illúziói az emberi természetet illetően. Szerinte az ember többnyire azért mond le a leggyengébbek terrorizálásáról, hogy kevésbé kelljen félnie a legerősebbektől. "Ez a társadalmi rend egyetemleges formulája."

Erőszak és félelem kölcsönösen gerjesztik egymást. Az erőszak mindenek előtt az erőszaktevőben kelt félelmet, paranoiás zsarnokok és diktátorok egész sora tanúsítja ezt. Ferrero szenvedélyesen kutatja az emberi együttélés e bonyolult dialektikáját. Letűnt korok történetéből, személyes tapasztalataiból arra a meggyőződésre jut, hogy az erő soha nem old meg semmit. 1924-ben megjelent könyvében - Discours aux Sourds (Szózat a süketekhez) - így ír: "... a háború és a forradalom, az erő két ikertestvére egyaránt tehetetlenek. Még elszegényíthetik, feldúlhatják, vérbe áztathatják a világot, de korunk egyetlen problémáját sem oldhatják meg." (Látnoki szavak. Vajha ne süketekhez intézte volna!)

Ferrero emigráns életének utolsó szakaszát Genfben töltötte. Abban a városban, amelyről egyik könyvében (Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814-1815, fordította Bibó Judit), azt vallotta, hogy a sors egy áldott pillanatban választotta ki élete utolsó éveinek menedékéül. Genfi éveire emlékezve arról számol be, milyen mély benyomást gyakorolt rá ott egy időről időre visszatérő látvány. A város demokratikus kormányzását két párt tartotta a kezében. A két rivális párt gyakran rendezett zenés-lobogós felvonulásokat, amelyek sokszor egy időben zajlottak, két különböző útvonalon. "A két felvonulás minden eleme különbözik: a jelvények, a szereplők, a szenvedélyek és a tanok... nem angyalok menetelnek, s nem azért, hogy dicshimnuszt zengjenek egy örök eszmének, hanem mindegyik csoportban szenvedélyektől fűtött emberek vannak, akik meg akarják szerezni a hatalmat. Mégis békésen és rendben haladnak, egy-két nyugodt, fegyvertelen, jóindulatú csendőr felügyelete mellett."

Honnan ez a már-már idilli állapot? A két párt megegyezett egymással, hogy minden kérdést vitában döntenek el, s amelyikük elnyeri a szavazatok felét, plusz egy szavazatot, azé a rendelkezés joga. Milyen törékeny megállapodás - tűnődik Ferrero, s mégis képes arra, hogy mederben tartsa a szenvedélyeket, s féken a hatalomvágyat. Úgy jelent meg neki a két menetelő emberáradat, mintha láthatatlan selyemszálak között vonulnának. E selyemszálakat akár egy gyerek is elszakíthatná, mégis erős korlátként működnek. Az emberek ugyanis jól tudják, hogy ha elszakítanák, mindenki nekiesne a másiknak, pánik és anarchia lenne úrrá, felbomlana a rend. S akkor a selyemszálat vasláncokkal kellene helyettesíteni.

"Gyönyörű képességünk a rend" - írja József Attila. Mi tehát a rend? Ferrero megfogalmazásában "azon szabályok összessége, amelyeket az embernek tiszteletben kell tartania ahhoz, hogy ne kelljen állandóan rettegnie a másik embertől, az emberben lévő veleszületett tébolytól, ennek váratlan robbanásaitól, mindattól, amit a filozófusok az ember szabadságával hoznak összefüggésbe". (Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814-1815.)

*

A világhírű történész, akinek Róma nagysága és hanyatlása című hatkötetes művét számos nyelvre lefordították (egyebek közt magyarul is megjelent), Mussolini Olaszországából emigrált. Ez a pojáca-diktátor az erő, valamint az ifjonti lendület prófétája, a kalandorság szellemével oltotta be az első világháború utáni Olaszországot. Elhíresült jelszava: "Veszélyesen élni!" Ez a talmi heroizmus vagy inkább heroizmus-karikatúra volt hivatott dicsfénnyel bevonni a hétköznapok nyomorúságát és győzelmi indulókkal túlharsogni a nyomasztó problémákat. A latin diktátor lazább, játékosabb komor északi kollégájánál, Hitlernél. A maguk módján azonban mindketten a diktátor ideáltípusát testesítik meg. A diktátorét, akinek szakrális személye sérthetetlen, ő maga felül áll az emberi törvényeken, természetfölötti lény. S valóban: a diktátortól minden idegen, ami emberi. Közel van a tömeghez, de messze az embertől.

Mussolini államcsínnyel szerezte meg a hatalmat. Ferrero nem győz csodálkozni azon, hogy az új hatalom a saját árnyékától is megretten. Állandóan összeesküvéseket szimatol, fürkésző kémeit a legjámborabb gyülekezetekbe is elküldi, magánleveleket bont fel, telefonokat hallgat le, még azt is tudni szeretné, mit rebeg a hívő gyóntatója fülébe. Ferrero személyesen is megtapasztalta, mennyire fél a Duce, "minden olaszok" bálványa. Egy magánlevélben, visszautasított útlevélkérelme kapcsán tiszteletlen szavakkal illette az új Olaszország jótéteményeit. A levél New Yorkban egy újságíró kezébe került, aki néhány sornyi csípős jegyzetet készített belőle egy napilap számára. Az olasz konzulátus nem átallotta a jegyzet szövegét megtáviratozni Rómának. Mire a kormányfő személyesen fenyegette meg a tudóst, hozzá intézett levelében. Egy angol miniszterelnök, vagy francia köztársasági elnök még csak tudomást sem szerzett volna ilyen semmiségről - jegyzi meg Ferrero.

Hogyan félemlítheti meg a teljhatalmú diktátort néhány csúfondáros szó, ami ráadásul egy másik világrészen látott napvilágot? Nincs akkora hatalom, amely a védettség érzetével tölthetné el gyakorlóját? S vajon mit ér a "vaskéz", ha mindig remeg? Hosszú, önemésztő évek következnek Ferrero életében. A lázas gondolatok, izgalmas felismerések, zaklatott töprengések, beható tanulmányok ideje. A láthatatlan hatalmakat keresi, amelyek hatására az élete "megoldhatatlan talánnyá és gyógyíthatatlan gyötrelemmé változott". Idegenként bolyongott hazájában, mert nem tudott alkalmazkodni fiatal kora Olaszországához. Hiteltelennek érezte a politikát, az eszméket, az irodalmi és társadalmi életet.

Ennek a belső küzdelemnek fontos állomása az Entre les deux mondes (Két világ között). Ferrero négy évre elvonult a világtól, szeretteitől, a múltjától, hogy annak az erőfeszítésnek szentelje magát, amiből ez a mű létrejött. A platóni dialógus formájában íródott mű színhelye és időtartama egy hajóút Dél-Amerika és Olaszország között. A dialógus szereplői olaszok vagy olasz származású amerikaiak, a kapitány asztalánál étkező első osztályú utasok. Van közöttük nagyiparos, földbirtokos, orvos, ügyvéd. Valamint két bölcsész: Ferrero és a felesége. Az asztaltársak nézetei, vélekedései adják a dialógusok anyagát. A szóban forgó két világ: Európa és Amerika. A mű tehát szellemi utazás is, amelynek során a szerző - mint mondja - eljutott az őt foglalkoztató rejtelem kapujába, s megállt előtte "lélekszakadva, fújtatva - és változatlanul boldogtalanul". A kaput ugyanis be kellett volna dönteni.

Ahhoz azonban kellett még öt év, egy történelmi katasztrófa, vagyis az első nagy világégés, valamint egy régi könyv feledésbe merült néhány oldala. Úgy tetszik azonban, hogy még az a gyomorbántalom is kellett hozzá, ami néhány hétre ágyhoz kötötte Ferrerót, s unaloműzőül régi könyveket adott a kezébe. 1918 novemberében - a szerző ekkor negyvenhét éves - eljött a megvilágosodás. Talleyrand emlékiratai második kötetének hét oldala hozta el. "...ami e hét oldalon található, az nem kevesebb, mint a nyugati világ történelmének kulcsa a francia forradalomtól napjainkig, azaz addig, amikor e könyv íródik - 1939-ig -, s valószínűleg még az ezután jövő nemzedékek történelmének kulcsa is." (Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814-1815)

Ferrero e hét oldalból azt olvasta ki, hogy valamely közösség tartós nyugalmát, harmonikus fejlődését csakis törvényes hatalom által remélheti. Nem elég azonban a hatalom bitorlóját - jelen esetben Bonaparte Napóleont - legyőzni, a bitorlás elveivel kell szembefordulni. A törvényesség, azaz a legitimitás alapja pedig nem az erő, hanem az uralkodók és uraltak közötti konszenzus. Kiderül továbbá ezen oldalakból, hogy az úgynevezett karizmatikus hősök teremtette hatalom mindig törvénytelen. A karizmatikus hős ugyanis mindig felrúgja a törvényességet, mivel nem ismer el törvényt maga felett; saját magát tekinti a törvény letéteményesének.

A genfi egyetem meghívta a híres tudóst az ókori történelem tanítására, de ő ragaszkodott hozzá, hogy modern történelmet adhasson elő. Mint írja, oktatói munkája során jutott el ahhoz, hogy tisztán lásson Bonaparte Napóleon homályos történetében. Ilyen értelemben genfi egyetemi tevékenysége inspirálta azt a trilógiát, amelynek A hatalom a befejező kötete. A másik kettő: Kaland. Bonaparte Itáliában, valamint Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814-1815. Ferrero utolsó munkája, A hatalom egyszersmind életútjának és életművének vallomásos számadása; "...lenyűgöző, többszólamú drámai monológ. Hitvallás és végrendelet. Egy hetven éves férfi tapasztalatainak összegzése" - írja a könyv előszavában Ferenczi László.

Az emigráns olasz tudós franciául írta könyvét. 1942-ben jelent meg ugyancsak franciául New Yorkban. Néhány nappal azután, hogy könyve első példányait kézbe vehette, Ferrero meghalt. Az előszó írója szimbolikusnak érzi azt a véletlenszerű egybeesést, hogy Bibó az idő tájt kezdett Az európai egyensúlyról és békéről című - Ferrero emlékének ajánlott - monumentális tanulmányához.

*

Talleyrand nem a tudós fegyelmezett szabatosságával fejti ki gondolatait, hanem a memoár oldott hangnemének megfelelően, kissé szétszórtan. Ferrero volt az aranymosó, aki e szövegből "kinyerte" és rendezte a nagy jelentőségű gondolatokat. E gondolatok hatására helyezte új megvilágításba a francia forradalmat és Bonaparte Napóleont. Misztifikált személyét megfosztotta glóriájától és a világbíró hősben felmutatta a szepegő zsarnokot, az "ebül szerzett" hatalmát féltő bitorlót.

Napóleon volt az első a karizmatikus hősök sorában, aki rettegésben, egyszersmind hipnotikus bűvöletben tartotta a világot; akinek törvénytelenségeit, sorozatos jogtiprását a forradalmiság romantikájával, sőt a felsőbbrendűség aurájával veszik körül. Napóleon az első, de nem az utolsó. Hosszú sort nyitott meg. A gátlástalanságnak van valamilyen lenyűgöző hatása, mintha a Sors megkülönböztető jele volna a Nagy Emberen, s előtte a közönséges embernek meg kellene hajolnia. Úgy tetszik, ez a sátán szexepilje. Hányszor hallottam zsidókat Hitler nagyságáról áradozni, akivel csak az a baj, hogy antiszemita, s azért nem lehet szeretni. Ferrero egyszer s mindenkorra felment a totalitárius diktátorok szédült bámulata alól, rámutatva arra, hogy semmi máshoz nem értenek igazán, mint ennek a bámulatnak a felkeltéséhez és ébrentartásához.

Mint Ferrero írja, neves francia és külhoni történészek briliáns csapata igazolja Napóleon jogos igényét a felsőbbrendűségre. Az a felfogás, mely szerint vannak - egyáltalán lehetnek - olyan emberek, akik a törvény fölé helyezhetik magukat, mi több, ez egyenesen nagyságuk ismérve, veszélyes precedensnek bizonyult a huszadik században. Dosztojevszkij még megbüntette hősét, Raszkolnyikovot intellektuális gőgjéből fakadó törvényszegéséért. A huszadik század bizonyos elit eszmeköreire azonban erősebb hatást gyakorolt Nietzsche, aki bomlott lángelméjének ragyogásával vonta be a felsőbbrendű ember - az Übermensch - alakját. A felsőbbrendűségi aspiráció a huszadik század fellengzős hübrisze.

(Hübriszről jut eszembe ifjúkorom népszerű szovjet ismeretterjesztő olvasmánya, melynek már a címe is istenkísértés: Hogyan lett az ember óriás? A szerzőpáros - Iljin-Szegal - vastag könyvvel felelt a címben feltett kérdésre. Pedig szerintem a válasz egészen rövid: sehogy.)

Bonaparte Konzulátusában látja Ferrero a modern kor első totalitárius despotizmusának kezdeteit. Ebben a modellben mindent megtalálhattak a későbbi követők, amire szükségük volt. A tébolyult gyanakvás intézményesítésétől az élet minden területének hatalmi monopolizálásáig. Napóleon az első, aki átnyúlva a pártok feje felett, állami monopóliumként szervezi a tömegmegmozdulásokat.

Ferrero szemére veti a tizenkilencedik századnak, hogy miközben felmagasztosítja Bonapartét, tudomást sem vesz arról, amiben valóban eredeti. Ő találta fel ugyanis a propagandát, "valamennyi formájával, élén az újságírói misztifikációval". Egy totalitárius rendszer számára a sajtó a legkevésbé a hírközlés eszköze, fontosabb küldetése van annál. Napóleon karmester módjára vezényli a sajtót, mint egy zenekart. (Azóta is minden Napóleon-tanonc erre tör.) "... gigászi gramofont csinál belőle, amely mindennap ugyanazt a lemezt játssza le alattvalóinak és ellenségeinek, hirdetve hogy csalhatatlan és legyőzhetetlen." Napóleon mesterművét semmi sem veszélyeztette volna jobban, mint a sajtószabadság. "A sajtószabadság?... Nem, azt biztosan nem kapják meg. Többet érne azonnal kocsiba ülni, és száz mérföldnyire Párizstól, egy birtokon eléldegélni...", mondta. Ami igazán nem megfelelő perspektíva egy világhódítónak.

Bonaparte Napóleon, akiben a nyugati történetírás az első forradalmi kormány létrehozóját ünnepli, Ferrero szemében az első totalitárius diktatúra megteremtője. Ő adott példát arra, hogyan lehet a demokráciát visszájára fordítani; a népakaratot gúzsba kötni és irányítani, azaz a nép ellen alkalmazott terrort a nép akaratának feltüntetni. Ezt a példát másolja másfél évszázad óta valamennyi forradalmi kormányzat, írja Ferrero.

*

"Amikor 1930-ban száműzetésbe kellett vonulnom, rájöttem a ťforradalomŤ szó mély jelentésére, amellyel a mi korunk olyannyira visszaélt, és magammal vittem a kulcsát annak a forradalmi misztifikációnak, amelynek a nyugati világ százötven év óta áldozata", írja Ferrero.

Szerinte kétféle forradalom van, s csupán a nyelv gyarlósága, hogy a kettőt egyazon szóval jelöli, holott egyenesen ellentétei egymásnak. Az egyik forradalom konstruktív; valamely új szellemi orientáció lassú, hosszú időn át tartó kialakulása. Ilyennek tekinti Ferrero a kereszténységet. Számára mindaz haladás, ami kevesbíti az ember félelmeit és csökkenti kiszolgáltatottságát. Ezért nem szűkíti le ezt a fogalmat a tudományos felfedezésekre és a technikai találmányokra, hanem szemben e közkeletű felfogással, a vallásban is a haladás erejét látja. Amennyiben hozzásegíti az embert, hogy legyőzze félelmeit.

"A nagy szemita vallások - a judaizmus, kereszténység, iszlám - óriási haladást jelentettek. Megtisztították a Földközi-tenger medencéjét és az ókori világot a gonosz istenek egész seregétől,... és egyetlen Istennel váltották fel." Ez az isten már nem követel véres emberáldozatokat. Beéri a fenntartás nélküli odaadás gesztusával. Az Úr angyala lefogja Ábrahám kezét, amikor az isteni parancsnak engedelmeskedve lesújtani készül egyetlen fiára, Izsákra. S ez az isten szabadította meg az emberiség egy részét sok képzeletbeli rettenettől is. S azzal, hogy megnövelte az ember bátorságát, lehetővé tette azt a haladást, "amelyet a keresztény népek immár húsz évszázad óta a magukénak tudhatnak: beleértve a tudomány fejlődését is". A fejlődés minden egyes lépése az embernek a maga babonás félelmei felett aratott diadala. "Mert valamennyi tudásunk kezdeténél ott van a bátorság aktusa."

A másik forradalom destruktív; gyors és brutális. A - többnyire jogos - népharag elszabadul, széttöri az élet kereteit, s átveszi a szót a "nagy félelem", Ferrero szerint "az a szörny, amely a forradalom apokalipsziséből emelkedik ki". S a felkelt népet immár a néphatalom védelme nevében ítélik tökéletes jogfosztottságra.

A forradalom kettős arculatát összemosták - írja Ferrero, s ebben az eszmei zavarkeltésben több nemzedék történészeit, filozófusait, poétáit és regényíróit marasztalja el. "Miben áll ez a zűrzavar? Abban a hitben, hogy elégséges szétrombolni valamely legalitást, hogy egy nép... megszabaduljon valamennyi őt gyötrő rossztól... Azzal, hogy visszautasítják a forradalom szó pontos meghatározását, ... oda jutottunk, hogy a legalitás szétrombolásának tulajdonítjuk az emberiség sorsának javulását, amelyre pedig egyedül csak az új orientációk képesek."

Ferrero "sorszámozza" az elmúlt két évszázad európai történelmének nagy félelmeit: az első a francia forradalom 1789-ben, a második az orosz forradalom 1917 októberében. Az elsőt óriási véletlen balesetnek tekinti, "a második félelmet az emberi őrület szabadon szárnyaló szavai teremtették meg", azoké az embereké, akik úgy képzelték, hogy valami újonnan felfedezett varázspálca segítségével ők fogják újraformálni a világot. (A fordításban ugyan "mágikus bot"-ról olvashatunk, de némi találékonysággal a kontextusból rá lehet jönni, hogy ez nem lehet más, mint a varázspálca. Annál is inkább, mivel a "mágikus bot" kifejezés nyelvünkben nem használatos. Ami azt illeti, ez a fontos könyv gondosabb fordítást és kiadást érdemelt volna: jegyzetekkel és névmutatóval.)

Azon tűnődöm, vajon hogyan fogadná egy úgynevezett mai fiatal Ferrerónak azt a gondolatmenetét, melynek alapján egy új autócsodát, számítógépet, mobiltelefont valamilyen értelemben összefüggésbe lehet hozni az egyistenhit kialakulásával. Nem találná bizarrnak? S, minthogy a fiatalság nem éppen kíméletes kritikus, nem mondaná a szerzőről, hogy "elszállt"?

S vajon mit gondoltam volna erről a könyvről én, hogyha harcos ifjúságomban kerül a kezembe? Ha akkor lett volna vele találkozásom, amikor az emberiségnél kisebb egységgel alig álltam szóba, s frissen felszedett marxizmusom tükrében a jövő olyan harmatosan, habosan nézett vissza rám, mint egy hófehérbe öltözött ifjú mátka. Semmi kétség, dühösen csaptam volna le a könyvet. Gyepes fejű reakciósnak titulálva a szerzőt, aki ennyire nem képes felismerni a forradalmak szerepét a történelemben, s osztálykorlátoltságában oda süllyed, hogy kárhoztatja a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. 1945-ben - világmegváltó hetykeségem idején - kezemben éreztem azt a bizonyos varázspálcát.

A könyvvel azonban évtizedekkel később volt találkozásom. Addigra már kiejtettem a varázspálcát a kezemből. A katalóguscédulák között matatva találtam rá a könyv német fordítására a központi Szabó Ervin könyvtárban. Mind a szerző, mind a cím felkeltette az érdeklődésemet. A cím azért, mert akkoriban általában sokat forogtak gondolataink a hatalom körül. A szerző nevét pedig ismertem. Tudtam róla, hogy Bibó, aki hallgatója volt Genfben, mesterének tekintette.

Akkoriban bizonyos könyveknek már a kikölcsönzése is a tilosban járás renitens örömével töltötte el az embert. Sőt, néha már az is, hogy tud olyan könyvekről, amelyek holtbiztosan nem a rendszer eszmei talajából sarjadtak. Olvasók és könyvtárosok között volt valami cinkos összekacsintás. Néma összeesküvés, amelyben részt vehetni valami laza összetartozást jelentett olyanokkal, akiket bár alig ismertünk, de számos jelből tudni lehetett, hogy hasonlóan gondolkozunk. S a könyvtárosok jóságosan egyengették az olvasó útját. Hallgatólagosan tudomásul vették, hogy sokkal többször hosszabbítja meg a kölcsönzést, mint ahogy azt a szabályzat előírta. Ez a jótét szabálytalankodás lehetővé tette, hogy az ember alaposan feldolgozza - magáévá olvassa - a műveket.

Persze, az ilyen összekacsintások és cinkosságok csak puha diktatúrában lehetségesek. Kemény diktatúra idején egyszerű mezei állampolgárnak nem is lehet tudomása tilalmas könyvekről. Olyankor az ideológiai szűrés hibátlanul működik. De ha valamilyen fellazulás következtében mégis neszét venné az említett mezei állampolgár ilyesminek, akkor is meggondolná, hogy titkos tudását kiadja-e hivatalos helyen. Kemény diktatúrában a könyvtár is hivatalos hely. De ha az olvasó megingathatatlan abban az elszánásában, hogy megszerzi a könyvet, akkor felbukik (vagy lebukik) a kérőlap kitöltésénél. Nem jut ugyanis hozzá azokhoz az adatokhoz, amelyek alapján kikérhetné. Az eretnek gondolatokhoz való bejárást csak nagyon magas fórumok támogatásával szerezhette meg a garantáltan megbízható személy, akinél biztosra vehető, hogy "ellenséges" céllal nem él vissza a birtokába jutott ismeretekkel.

A hatalom nagy szellemi kalandot ígért. Hiszen állandó tépelődésem tárgya volt, hogy mennyire mászhat bele az állam az egyén életébe. Mi az, amit jogosan várhat el tőle a társadalmi fegyelem nevében, s hol kezdődik az illetéktelen beavatkozás. A jó házból való szalonanarchisták felelőtlen csacsogása mellett nagyon irritált, ha azt tapasztaltam, hogy egyes honfitársaim bizonyos mértékű jogfosztást az emberi létezés természetes velejárójaként fogadtak el. Mintha nemcsak iparcikkből nem juthatnánk olyan minőséghez, mint a szerencsésebb sorsú nyugatiak, hanem szabadságból is csak egy silányabb, fapados változat illetne meg.

A puha diktatúra (Kádár - light?) tipikusan ilyen fapados változat. Sokkal jobb a bekeményítésnél (aminek a lehetősége azért mindig a levegőben volt). Viszont a sunyi lapításokkal védelmezett időszakos vívmányok, az egyenes beszéd, világos definíciók, tisztázott játékszabályok lehetetlensége folyamatos mérget csepegtettek a közérzületbe. Általában tegyünk úgy, mintha úgy volna, ahogy nincs. Hogyha - például - valakiknek valamit engedélyeztek, arról még véletlenül se jusson eszébe senkinek, hogy azt akkor másoknak is lehet. Hiszen akkor jog lenne. S annak még a látszata is kerülendő. Jog ugyanis nincs, csak kegy. A méreg dózisa elviselhető volt, de tartós károsodást okozott.

A túlélésért az erkölcsi érzék - jó esetben - részleges feladásával kell fizetni. (Mindmáig fizetjük.) Lehet azt mondani, hogy az élethez képest nem nagy ár. De ez csak addig igaz, amíg nyakunkon a kés. Amint leveszik róla, súlyos hiányát érezhetjük annak, amit fel kellett áldozni. Mindenkinek fel kellett valamit áldoznia, ha élni akart. Ezért önigazolásra gyanús a pálcatörésre való nagy készség, a harsány, álságos szigorkodás. Ami a korszak egészének értékelését illeti, Petri György kíméletlen, ám bizonyos értelemben mégis méltányos szókimondását érzem érvényesnek. "Csak az derült ki, amit úgyis tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, szemetek. Vagyis hogy élni akarnak. Ez pedig - végül is - megbocsátható."

*

Annak idején hosszú hónapokat töltöttem Ferrero gondolatainak a társaságában; nem szűnő érdeklődéssel, mohón ástam bele magam a könyvébe. Noha olyan dolgokat tudtam meg belőle, amikről annak előtte fogalmam sem volt, mégsem az ismeretanyag újdonsága vonzott, hanem a szellemi légkör volt az, amelyben olyan szívesen időztem. A pontosan tisztázott fogalmak, a kimondott szó iránti felelősségérzet, a körültekintő ítéletalkotás, a gondolkodásmód hajlékonysága, egyszersmind következetes eszmeisége alkották ezt a légkört. Ferrero megnyitotta előttem a Törvény és a törvényesség világát, realitást adva ezzel homályos vágyképeimnek, amennyiben hitelesen bizonyította, hogy a fair play nem lila széplelkek ábrándja, hanem minden közösségi élet egyedül szilárd alapja. Bevallom, ez nagy elégtétellel töltött el. Visszaigazolva éreztem magam Ferrero által: a fair play iránti igény nem a beteges túlérzékenység szülötte.

Arra szót sem érdemes vesztegetni, hogy e könyv időszerűségéből mit sem vesztett. Azon művek közé tartozik, melyeknek az idő patinát ad, de vasfogának rozsdás nyomát nem hagyja rajtuk. Inkább az lepett meg, amikor most újra kézbe vettem, hogy a legitim demokráciáról szóló fejezet, ami régen mint szellemi építmény ragadott meg, mennyi gyakorlati útmutatással szolgál napjaink közélete számára.

Többség és kisebbség: jog a parancsolásra és jog az ellenzékiségre - íme a legitimitás két tartóoszlopa - írja Ferrero. Nyilvánvaló, hogy a népakaratot nem lehet sem a többség, sem a kisebbség akaratával azonosítani. A népakaratot ugyanis a kettő együttesen fejezi ki. Arra van szükség - írja Ferrero -, hogy együtt cselekedjenek, de ne gabalyodjanak egymásba. A politikai élet két főszereplőjének, a hatalomnak és az ellenzéknek kölcsönösen tiszteletben kell tartania egymás szféráját. A harmonikus együttműködésnek azonban további feltételei is vannak. Az első kategorikus imperativus, hogy a többség valós legyen, ne erőszakos fondorlatokkal álcázott kisebbség. Ez alapkövetelmény, mert csakis ez teszi lehetővé a fair play-t, ami "a legitim demokrácia alapvető erénye, ám nagyon nehéz erény, amelyet állandóan őrizni kell, még a valóban szabad országokban is".

A többségtől bizonyos emelkedettséget vár el Ferrero. Például azt, hogy ne csupán a saját létének meghosszabbítására használja fel a hatalmat. S ne próbálja erőszakkal vagy csalással megakadályozni, hogy a kisebbség váljon többséggé. A kisebbségnek is megvan a maga leckéje: úgy kell gyakorolnia az ellenzékiséget, hogy sem szavakban, sem szellemiségben ne sértse meg a többségnek a parancsoláshoz való jogát. A szólásszabadság és az ellenzékiséghez való jog következtében a kritika "vad és igazságtalan mélységekbe süllyedhet", a demokrácia legitimitásának meggyöngítésére, valamint az általános akarat egységének megbontására törhet. Márpedig e tekintetben az ellenzék részéről bizonyos lojalitás várható el. Ismét a fair play-ről van szó, amiről különben sem lehet eleget beszélni, s ami nem kevésbé kötelező az ellenzékre, mint a hatalmat gyakorló kormányra. Mint minden rendszernek, a demokráciának is megvan a joga ahhoz, hogy akár erővel védje meg a parancsoláshoz való jogát "mindenki ellen, aki tollal, bombával vagy szóval támadja meg" - írja Ferrero. A demokratikus jogokba ugyanis nem értendő bele a demokrácia aláaknázásának joga.

A méltányos hatalom és a lojális ellenzék együttműködésének legértékesebb gyümölcse a tömegek ragaszkodása a demokrácia intézményeihez. A demokrácia elvontabb és személytelenebb formája a kormányzásnak, mint egy monarchia. A király vagy a királyné személyét gyengéd ragaszkodással, szenvedélyes rajongással övezhetik a tömegek. S hogy ez az igény nem hunyt ki egészen a letűnt századok során, azt bizonyítja az az érzelmi hullám, amely Diana hercegnő tragikus halála alkalmából borította el a világot. A demokráciákat az intézményei képviselik. A parlament nem alkalmas arra, hogy gyengéd érzelmeket váltson ki az állampolgárokból. "Egy parlamentnek tiszteletet lehet és kell inspirálnia, tagjainak képességei, vitáinak magas színvonala és döntéseinek bölcsessége révén; azzal, hogy úgy jelenik meg, mint az intelligencia, az ékesszólás és a nép szolgálatában érzett polgári elkötelezettség nemes lelkű képviselője." Ehhez nincs mit hozzátenni. Már csak elérni kell.

Legyen mégoly káprázatos egy fényes királyi udvar, a legitim demokrácia a legtörvényesebb monarchiának is felette áll. Már csak azért is, mert állampolgárának megadatott a szabad ember erkölcsi fölénye az alattvalói léttel szemben.

*

Még a legnagyobb törvényhozó, Mózes is csak fenyegetésekkel és kényszerekkel tudta megrendszabályozni népét, pedig ő az Örökkévaló nevében szólt - írja Ferrero. Az emberek ugyanis csak nagyon tökéletlen módon tudnak parancsolni is, engedelmeskedni is. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha egyazon körülmények között minden ember egyazon módon viselkedne. Akkor azonban az emberi társadalom nem különbözne a méhkastól vagy a hangyabolytól - fejtegeti Ferrero a trilógia második kötetében. (Újjáépítés...)

Csakhogy ugyanarra a hatásra az egyik ember éppen ellenkező módon reagál, mint a másik. Nem is szólva arról, hogy ugyanaz az ember is másképp fog viselkedni holnap, mint ma. A szellem függetlenségének tényéből adódik ez, ami viszont az emberi természet lényegéhez tartozik. Azért visel kíméletlen hadat minden totalitárius rendszer a szellem ellen, mert legfőbb akadálya annak, hogy alávetettjeiből önkénye szerint formálható masszát gyúrjon. Másfelől az emberi természetnek ez az egyedisége gyötrelmekkel teljes ellentmondás forrása. Hiszen az ember nem képes társadalmon kívül élni, az együttélés pedig csak akkor lehetséges, ha mindegyikünk nagyjából ki tudja számítani, hogy bizonyos körülmények között hogyan fog viselkedni a másik ember.

"Az emberi társadalom tehát arra az ellentmondásra épül, amely az ember szabadsága és az előre látható reakciók társadalmi igénye között feszül. S hogyan kerekedett felül az ember ezen az ellentmondáson? Hát úgy, hogy kitalált és kötelezővé tett bizonyos szabályokat, melyek valamiféle rendet teremtenek, valamennyire előre láthatóvá teszik, hogy mi fog történni az emberi viszonylatokban; olyan rendet, amelyben kiszámíthatjuk a körülöttünk élő emberek legalábbis megszokott körülmények között tanúsított magatartását." Csakhogy a rend megőrzése és fenntartása folyamatos erőfeszítést - időnként áldozatot és lemondást - követel az embertől. Ezért lázad ellene, holott rend nélkül nem élhet; az anarchia életét és biztonságát fenyegeti.

Mindezek ellensúlyozása érdekében hozta létre az emberiség a legitimitás elveit; a törvényességet, amely véd és köt. Ezek az elvek is korlátozottak és törékenyek, mint minden, ami az ember műve. Tehát állandó javításra szorulnak. Ha az emberi szellemnek sikerülne rátalálni az abszolút ésszerű és igazságos legitimitási elvre, akkor a hatalom problémája mindörökre megoldódna - írja Ferrero. "Nem lenne többé szükség reformokra: a történelem bezárhatná könyvét, az emberiség elmehetne vidékre, és Theokritosz pásztorainak társaságában fuvolázhatna." De nincs ilyen elv.

Az individualizmus és önzés az embernek azon tulajdonságai, amelyek a társadalom ellenében hatnak. E tulajdonságok azonban nem egyszerű hibák, amelyeket tetszés szerint ki lehet gyomlálni, ha valamely absztrakciókra hajlamos, doktriner világmegváltónak útjában vannak, hanem az emberi természetben gyökereznek. Az emberi egyediség tiszteletét egyensúlyban tartani a társadalom követelményeivel - ez minden legitim hatalom legfőbb próbája.

Ferrero mélységes aggodalommal tekintett a világ sorsára, amit veszélyeztetve érzett a könyv megírása idején. S valóban veszélyben volt. Akkor is. Úgy vélte, hogy bizakodást meríteni csak a legitimitás elvéből lehet, amely "az emberiség legnagyobb bizalmi cselekedeteinek egyike önmaga iránt, hiszen a világ kormányzását önnön kezébe teszi le". Szemben a történelem hosszú időszakával, amikor "Isten hatásosan segítette az embert abban, hogy belenyugodjék tragikus sorsába"; hol azzal, hogy kicsit ráijesztett, hol azzal, hogy némileg rejtve hagyta előtte, milyen ingatag minden, amit tesz, s nem utolsósorban azzal, hogy ébren tartotta benne a reményt.

De az élet és a gondolkodás az idők során fokozatosan elvilágiasodott, s az embernek magának kell megbirkóznia létezése súlyos terhével. Ferrero üzenete alázatra int; a valóság iránt csakúgy, mint az embernek a világban elfoglalt helyét illetően. Ferrero úgy véli, az emberiség elitjében (közbevetőleg megkérdem, vajon kiket tekinthetünk napjainkban az emberiség elitjének?) tudatosodnia kell, hogy az emberi szellemnek megvannak a maga korlátai, amelyeket ne akarjon átlépni. "Az ész és a szív új típusú felkészítésére van szükség", hogy az emberiség a tökéletesség délibábja által ne engedje magát az erőszak és a törvénytelenség útjára csábítani. Senki nem jogosult a legitimitás elvét személyes nézőpontból megítélni s azt képzelni, hogy szabadon visszautasíthatja ezt az elvet. A lojalitásnak a modern civilizáció erényévé kell válnia; minden egyes individuum lojalitásának mások és önmaga iránt.

"De hogy ennek a csaknem emberfeletti öntudatnak az alázatához elérjen, az kell, hogy az ember egy végtelen valóság foglyának érezze magát, egy külső, rajta kívül és felette álló valóságnak, amely minden oldalról bezárja." Ferrero arról beszél, hogy a nyugati filozófia egyre inkább elszakadt a görög bölcselet "magabiztos realizmusától", s elkezdte tagadni a világ valóságát. Ha nem is jutott el a világnak a hindu filozófiára jellemző totális tagadásáig, de attól fenyegetett, hogy odajut. Ha egy civilizáció meg akarja szabadítani az embert valamennyi félelmétől, akkor fel és el kell ismernie a tér és az idő mindenek felett való realitását. Nem tudhatja megőrizni a leggyötrőbb félelmek ellen biztosítékot nyújtó legitimitási elvet, "ha nincs tisztában azzal, hogy elpusztításán milyen erővel dolgozik az idő".

Honti Katalin