A nyári színházak általános jellemvonása - már az elõzõ évadoktól örökölten - az összmûvészeti fesztiváljelleg (függetlenül önmeghatározásuktól), az alternatívosodás, a szervezeti rendszerezettség, összekapcsolódás. Ez utóbbi révén gyakori a kölcsönös foglalkoztatás, befogadás, legalábbis bizonyos régiókon belül.

A főbb bázisok a következők: a fővárosban a Szabad Tér Színház, a Ferencvárosi Nyári Játékok, vidéken az Esztergomi Várszínház, a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház, a Kőszegi Várszínház, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Szentendrei MűvészetMalom és Teátrum s a Zsámbéki Szombatok. Bár korábban is megvoltak - idestova tíz éve -, immár az előbbiekhez sorolódtak a Művészetek Völgye és a Sziget - mindkettő egyre szélesedő spektrumával. A nyári színjátszás színvonala ott volt a legmagasabb, hatása (közönség, fenntartók, szponzorok számára) a legerőteljesebb, ahol ez az összművészeti fesztiváljelleg s az együttműködés a legjobban megvalósult. Lehetséges, hogy ehhez a szabadtéri színjátéki rendszerhez a jövőben jobban tudnak csatlakozni az olyan friss, egyedi kezdeményezések, mint a keszthelyi, a tihanyi próbálkozások, valamint a teljesen megújulni látszó egri szabadtéri produkciók, s megtalálja a helyét az Esztergomi Nyári Játékok programsorozata is mind a rendszerben, mind az Esztergomi Várszínházzal való kapcsolatában.

Az értékesre, értékekre törekvés - mint legfőbb e nyári színjátéki tendencia - egyik legfontosabb bizonyítéka az impozáns szerzőgárda: Moličre, Shakespeare, Csokonai, Molnár Ferenc, Brecht, Örkény, Simonyi Imre, Papp Zoltán, Kovács Kristóf, Toepler Zoltán, Verebes Ernő, Bächer Iván, Eörsi István, Forgács András, Parti Nagy Lajos, Tasnádi István, Jászberényi Sándor. Jellegzetessége e szerzőcsoportnak, hogy ősbemutatók (Zsámbéki Szombatok: Háború-tragédia dell’arte, Kioldás-tanulmány egy végkifejlethez, Toepler, Platón, Garaczi [ja és a macskák], Hazám hazám... avagy a politika halála; Gyulai Várszínház: Természetes halál; Esztergomi Várszínház: Júdás védőbeszéde; Kőszegi Várszínház: Lüzisztraté), valamint revelációként ható, dekonstrukciós színházi víziók, újjáteremtések (Gyulai Várszínház: Falstaff (IV. Henrik), Karnyóné; Szegedi Szabadtéri Játékok: III. Richárd; Kőszegi Várszínház: Tóték) kapcsolódtak hozzájuk. Mind a Művészetek Völgyében (például Kapolcs, Bástya Árok: Liliom, Portugál), mind a Sziget Fesztivál 2002-ben (például a színház- és táncsátorban a Schilling-féle Liliom, a Hobo-Vadászat, a Barbárok, a János vitéz, a Káin kalapja, a Gianni Schicchi) a saját aurától, hangulattól és közönségtől befolyásoltan mintegy újjáértek, megértek a másutt termett alternatív produkciók, fokozva ezzel is a szabadtéri értéktrendet. Lehet, hogy közben elrobogott egy vonat, zúgott egy autóbusz vagy teherautó, kitört a vihar, ömlött az eső, ugattak a kutyák, bömbölt a diszkózene, rátelepedett a multinacionális hamburgerkultúra egyik-másik szabadtéri színjátéki műhelyre, s tovább pusztított a szabadtéri értékekben örökösen kételkedő színházi kritikusok elutasító szenvedélye, az értékesség előretörése mégis vitathatatlan.

Túlzás nélkül állítható, hogy ez az előretörés sok mindennek köszönhető. Mindenekelőtt a színházművészetben is lezajlott információs forradalomnak. Ma már az egész színházi élet, a hivatásos, az alternatív és a régi értelemben vett amatőr együttesek fenn vannak a "hálón", könnyebb így összművészeti rendezvénysorozatokat szervezni, rendezni. A korábbi évekhez képest jóval erősebb a szervezettség, a céhekbe, szövetségekbe tömörülés. A kommersz, az olcsó szórakoztatás félreszorul.

Bőgel József