Nem gyakori az ilyesfajta kiállítás Magyarországon. A színházi plakát az elmúlt évtizedekben többnyire a díszlet-, jelmez- és látványtervezési kiállítások mellékterméke volt, vagy a színházmûvészet, a színjáték bûvkörébe került grafikus- és festõmûvészek kiállításain szerepelt, albumaiban volt jelen, szolgálva az összmûvészeti tendenciákat, társmûvészeti törekvéseket, a közös eszmények, világképi elemek ügyét. Egyik megjelenési formája a színlap nagyméretû, közterületi elhelyezésre szánt változata, a másik olyan alkalmazott grafikai mûalkotás, amely az elõadás és a játszott színmû - összességében és mai értelmezésben a színjáték - lényegi vonásait ragadja meg. E plakáttípusok között a keveredés gyakran tapasztalható, az utóbbi (tisztán) a legrangosabb színházaknak, produkcióknak promóciója, a szó legelvibb értelmében.
Legutóbb - alig több, mint negyedszázada - láthatott a közönség színházi plakátkiállítást a Magyar Nemzeti Galériában, ahol e sajátos műfaj legszebb darabjait mutatták be az előző századfordulótól az 1960-as évek végéig. Jelzés volt ez arra, hogy ideje volna az egész termést rendszerezni, helyét az autonóm és közhasznú művészetek, művészeti tevékenységek között kijelölni. Ezt a lassanként elfeledett kezdeményezést folytatta most a Gyulai Várszínház az igazgatóság kamaratermében megrendezett Színházak ... Plakátok című rendezvényével, amely a XXXIX. évad egyik fontos, és a közönség körében nagyon népszerű, figyelmet keltő eseménye volt. A plakátkiállítást - kevés kivételtől eltekintve - az 50-es évek végétől egészen napjainkig készült alkotásokból állította össze Belitska-Scholtz Hedvig, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának vezetője, az OSZK gyűjteményéből.
A kiállított 63 műtárgy nagyrészt magyarországi színházakból való, csak egy-kettő akad a Felvidékről, Erdélyből vagy a Vajdaságból. Ez - bár nem a kiállító hibája, hiszen ő csak azt mutathatja be, ami gyűjteményeiben hirtelen megtalálható - némiképp sajnálatos, mert biztos tudomásunk van arról, hogy az említett régiókban kiváló szlovák, cseh, román és délszláv (vajdasági) plakátművészektől, képzési fórumoktól (Prága, Pozsony, Újvidék) ihletett plakátok születtek, hangsúlyozottan az ottani nemzeti kisebbségi színházak általános és sajátos eszmeiségének, színházi világképének szolgálatában.
A két említett plakáttípus elkészíttetésére egyaránt vállalkozó színházak köre tág, de az is biztosnak látszik, hogy a kifejezetten szórakoztató színjátékokat létrehozók inkább az elsőt (a színlap közterületi elhelyezésre szánt változatát) kedvelték, nyilvánvalóan gyakorlati okokból. A másik típust - a színjáték lényegi vonásait megragadó alkalmazott grafikai műalkotást - azok a színházi intézmények szorgalmazták, amelyeknél valami elindult (Gyulai Várszínház - Hernani), vagy különböző műsorpolitikai, sőt, kifejezetten politikai okokból a legtisztább figyelemkeltést kellett elvégezni (Nemzeti Színház - Testvérek, az akkori Katona kamaraszínháza - Szellemidézés, Miskolci Nemzeti Színház -, Tiszaeszlár, győri Kisfaludy Színház - Az utazás, nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház - A mandátum, egri Gárdonyi Géza Színház - Csongor és Tünde).
Érdemes még azon is átfutni, hogy kik és milyen körökből készítették a színházi plakátokat. Akad közöttük erdélyi magyar (Kemény Árpád), román (Adriana Grand), vajdasági (Hupkó István), kárpátaljai (Balla Margit), idősebb tervezők (Köpeczi Bócz István, Szinte Gábor, Bálint Endre), fiatalabbak, egyes műhelyekhez kapcsolódók (Csanádi Judit, Khell Zsolt, Mira János, Horgas Péter), grafikusok (Orosz István, Varga Győző).
Bőgel József
