Gyulai Várszínház

 "Az operettmaszk mögött
az emberiség nevetséges,
fájdalomtól eltorzult arca vérzik..."
(Gombrowicz)

Ibu-sárállomáson Sárbogárdi Jolán jegykiadó élete vérezik el. A szappanosvízû lavorban ázó harisnya-szomorú délutánok hólyaghurutossá fájdítják testi-lelki szempontjait. A melegség támaszára anyuska libafasírtos gondoskodása képében, és a bolti zsíros mosolyú állomásgóré, Guszti szorosabb szálaiban számíthat. Tá-ririrá-rárárá. Hogy valahogy ablakot nyisson kilátástalan napjain, szabadság-szerelem témakörben megfeszített tempóban dolgozik: T. c. Magyar Boldog szerkesztõségébe küldözgeti zenés-táncos írásmûveit, némi nyelvi szemszögû problematikával. Éjeinek harapdált gyümölcsei azonban annyira eluralkodnak idegrendszerén, hogy nem kapacitatív eldönteni, hol a színpad, kint-e vagy bent és élete-e, amit a born írt vagy a témája.

A Novák Eszter rendezte Ibusár kétféle szférája tökéletesen összemosódik. A "sármelléki reália" szereplői azonosak a mese főhőseivel, Jolán saját mikrokörnyezetéből merít megmintázandó emberanyagot. Vajon miért nem választ dédelgetett operettje számára nagy formátumú, föld felett járó, csillagokba fejelő sztárokat, akik még csak nem is hasonlítanak pitiáner evilágiságukra? Miért lóg ki a lólábuk, miért olyan az egész dalmű, mint egy vidéki cukrászda kirakata? Mert Jolán nem is annyira nagyoperettet, mint inkább váróterembe passzintható, kiskaliberű szappanoperát álmodik. Akkorát, amekkora a jegypénztár üvegablakának szűkös látókörébe beleillik. Apró termetűt. Az "elmávadt arcú vasútmanci" kicsit bír képzelni, így tökéletlen és kedvesen parodisztikus lesz megelevenedő szüleménye. Lelke színpadjára álmodott huszerettje természetesen hercig kis hercegnő-huszár "egy szív az egy pár"-érzelmi beteljesülésről szól. Amália lányi strandolásából megtérve - jelmezében magán viselve a gyöp minden virágát - egy roppant snájdig kapitány-férfiúba botlik s véle nyomban megfrüstökölvén már össze is csendül két pohár... De mehr a harcos talpig van a sebben - vörös szalagcsíkban szalad le fényes vére a sziviből - sebtiben betapasztja azt a tapasztalatlan lány, nem tudva még, hogy ezzel igazi folyamatot indít. A bús férfitestnek azonban, szemében csatazajjal, búcsúzni kell, mert ki honfi, megállja, hogy a szívét negligálja. Reménykedik Amál azért, hogy a sírban ő nem süllyed el. A sima lemenetelbe persze beleköp egy echte gróf, mert annak biz a leány szívében nincs semmilyen kalit, így kénytelen kerekedik haza kapitányveszejtő cselbe fogni. A hercegkisasszony viszont kirelejzumos temperamentummal zsönöge legénynek álöltözve megmenekülést eszközöl. Hurrá hurrá hurrá.

Lázár Kati, Udvaros Dorottya és Gyabronka József | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Íme Jolán operettje, ha nem is a maga "isteni idiotizmusával", de a szélsőségig vitt pitiáner infantilizmus jegyében. A műfaj eredetileg az offenbachi jófajta gúnyolódásból, kétkedésből született, később azonban erősen elcukrosodott, andalító szentimentalizmussá vált. Láthatóan az utóbbi típus sémája itta be magát a jegykezelőnő képzeletébe, s ezt applikálja fantáziája megelevenedő színi területére a falu félamatőr felállásában. Szíve bonvivánja Bajkhállóy Rikard, termeténél fogva inkább a táncoskomikus kategória várományosa, de hát mit lehet tenni, ha Jolán élete húrjának vonója, Misike alacsony növésű, ezért őt - aki sajna csak egyszer zenésítette meg Jolit és azóta Püspökladányba távozott - írja bele a valóság a huszármentébe. Gyabronka József western csizmás, frottír fejpántos, mellszőrt villantó hegedűse nagyon jó vágány-vagány és fantasztikus belépőt produkál marcipánkapitányi mivoltában is. Hófehér-arany kombinációjú egyenruhában pördül színre, Jávor Pál minden gesztusával felvértezve, s mielőtt vederszám hullatná piros vérét, még tisztelettel kijelenti, hogy a nőért, hogy a nőért, hogy őérte dobog szíve. Udvaros Dorottya alkatilag sokkal inkább primadonna-Amália, mint az isten háta mögötti "lesír róla a vénlány" kielégítetlen kategóriája. Annyira "urbánus" alkat, szenvedélyes robbanni készség, női vagy inkább nőstény fifika, hogy lerúgja magáról a pengeszájú, középkorú, sokat nem remélő, félig már elsüppedt Courths-Mahler érzéspatronokba kapaszkodó figuráját. Amáliaként megfelelően férfias akusztikára éhes álnaiv csipogó. Sárbogárdiként úgy lesz egyre jobb, ahogy az üveg Hubi hatására fokozatosan kivetkőzik magából, kiordítja a bajait, és az egyre jobban összecsúszó vélt és valós világok között talajvesztetten szédeleg. Vargányai Gusztáv állomásfőnök (Kovács Zsolt), a jóindulatú, önelégült tökkelütöttség tökélye, egy grízgombóc a torokban, akinek kicsinyítőképzős becézgetéseitől Jolika legszívesebben a vonat alá ugrana. A kisemberség mintapéldánya, aki óriási buta szívvel döngeti fejét a falba, hogy a nő bocsánatát nyerje. Operettszerepe természetesen - bár kissé igaztalanul - a szerelmeseknek keresztbe tevő haccsoló tőrbe csaló, de a végén mindent bánó muszka kém. A zsörtös mama szerepe Lázár Katitól jól ismert és mindig biztosan hozott figura, most egy kicsit peremre szorult (konkrétan is). Narrátorként ő konferálja fel lánya dramatikus instrukcióit, iskolás hangú civilként megilletődötten olvassa a "színi szenzációt", igazából azonban nincs megoldva nyomatékos jelenléte, noha Amália gyámjaként az operettbe is beugrik.

Az előadás két rétege nem különül el kontrasztosan egymástól, ahogyan azt az "eredeti" szerző előírja. A nagy magyar valóságot csupán egy konyhai tűzhely képviseli, a "nyomott realista" terű váró, a vasútállomás nincs sehol, illetve összecsúszott egy mozdonyformájú mesebeli képződménnyé, így Jolánnak az evilági mozgástere eleve áttevődött egy képzeletbeli tájékra. Az operett hadszíne sincs "nagyon habosra" véve, a jelmezeken kívül külön díszletelemek nem jelzik a vágyott másvilágiságot, viszont zenésnek "nagyon zenések" a jelenetek. (Hiszen "Néma operettnek az anyja izéje...") Valódi népi zenekar húzza kiválóan a "szappanalávalót". Az előadás, találékonyan felcserélve a drámai sorrendet, a heppi endes finálét illeszti Sárbogárdi Jolán alkoholgőzös szerzői felolvasása után. Tréningmacinak is beillő kék huszárpantallóban repül Amália Rikard, és a szellők nyargalán. Ezzel a szerkezetbontással prezentálódik az operett műfaj működési mechanizmusa: noha koránt sincs minden rendben, azért spongyát rá, angyalkám, s rózsaszínben szeljük át egymás ajakát. Joli, sárba ragadt élete mozdíthatatlanságától üvöltve súlyosan szabályzatot sért, de mégis minden jó, ha jó a "dalmű" vége. Túl az Óperencián juszt is...!

Börcsök Dóra