Shakespeare: Falstaff (IV. Henrik)
Gyulai Várszínház

Bevallom, nem tartozom azok táborába, akik lelkesednek Sopsits Árpád elõzõ színházi rendezéséért, a POSZT-on díjnyertes Bûn és bûnhõdés a rácsok mögöttért (ami érdekes ötletnél, kiváló színészi alakításoknál nem tûnt többnek számomra), ez a mostani rendezés azonban engem is levett a lábamról. Rég lehetett ugyanis ennyire Shakespeare-t értõ és vele szabadon kokettáló elõadást látni.

Sopsits ismét nagy fába vágta a fejszéjét: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése után megint egy hatalmas terjedelmű műből kellett színpadra alkalmas művet készítenie. (Bár itt nem az adaptáció jelentett igazi nehézséget, hanem a terjedelem: majd három drámát kellett eggyé kovácsolni). Sopsits Falstaffra és az ő kapcsolataira összpontosít. Markánsabbá vált a fogadósné, Sürge asszonyság alakja is. (Főként a lázadók részéből csippent le, olykor drasztikusan, ám úgy, hogy közben ez a szál sem sérül.) Sopsits a gyulai vár tövében igazi Shakespeare-t rendezett. Vérbőt, pajzánt és súlyosat. Jókedélyűt és végtelenül humánusat. (És egy kicsit hosszút - de hát ez is Shakespeare.) Jól bánik a "komolyság és a féktelen komikum elegyével, a szent és a pokolbéli konfrontálódásával", és mindeközben nem prezentál nézeteket és mondanivalókat, hanem kérdéseket tesz fel és látleletet ad a világ állapotáról, Peter Brook megfogalmazásával élve.

Csákányi Eszter és Pikali Gerda | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Sopsits tagadhatatlanul és leplezhetetlenül moralista - most is a bűn, a büntetés, a lelkiismeret-furdalás, az öncél és az áldozatvállalás, a szabadság és a hatalom, a politika viszonya érdekli. Méghozzá egy olyan korban, amikor a békekötés csak csapda (a pártütők egy része rajtaveszt a béketárgyaláson). Amikor minden egyes hatalomváltás alkalmával félni kell a kegyvesztés miatt (a főbíró remeg az addig lenézett, trónralépő Harry hercegtől). Sopsits azonban nem ítélkezik, csak felmutat. Ettől érint meg igazán, ettől lesz az előadás humánus, gyűlölködés- és didaxismentes. Shakespeare-nek ez a gigantikusan burjánzó műve sokban rímel a mai magyar helyzetre. Sopsits rendezése húsbavágó, ám mégsem aktualizál közvetlenül. Semmit nem köt senkihez, semelyik oldalhoz. Csupán föltár egy igazságot, miszerint a hatalom, a politika szükségképpen elembertelenít. S közelében senki nem marad(hat) ugyanaz, mint annakelőtte. A Falstaffban sem a múlt rombol igazán, hanem a jelen. Henrik, walesi hercegen (a későbbi V.) nem a múltja, a Falstaffal eltöltött évek rombolnak, hanem éppen ennek a múltnak a kényszerű megtagadása. Igaz, nem tehet másként, ezt kell cselekednie, hiszen királlyá lett. Mocsok nélkül nem kerül(het) hatalomra az ember - zseniális paradoxon, hogy nem az a mocsok valójában, ami szembeötlőn annak látszik, hanem épp a "megtisztulási" folyamat. Az előadás itt felesel Shakespeare-rel, aki az eszményi uralkodóvá válás mintáját és fejlődési útját állította fel Harry hercegen keresztül.

A területeken osztozkodó pártütők vitájában a térképet egy ember helyettesíti - így magán az élő emberen veszekszenek, szinte széttépik hatalomvágyukban. Kezét-lábát rángatják, húzkodják, lökik ide-oda. Sopsits itt is Shakespeare-ből indul ki, hiszen a szöveg szerint valóban otthon felejtik a térképet. Ebből lép tovább a rendező, érzékletesen megjelenítve, hogy a hódító területfoglalások mint befolyásolják s nyomorítják meg emberek ezreinek életét.

Sopsits mindemellett fel is pörgeti e sokszínű, sokműfajú drámát; még komikusabbá teszi, ami komikus, még abszurdabbá, ami abszurd, groteszkebbé a groteszket, pajzánabbá a pajzánt. A rablók álarcként napszemüveget vesznek fel, végül pedig véletlenül áldozataikhoz kötözik magukat is. A két öreg falusi bíró, Balga és Hallga abszurd figurája (akiket, még abszurdabbá téve a jelenetet, két színésznő, Csákányi Eszter és Pikali Gerda játszik remekül, légycsapóval és befőttes üveggel a kézben) Sopsitsnál a társalgási nyelv ionescói paródiáját adja. Sopsits felerősíti Shakespeare-ben mindazt, ami később az abszurd alaptételévé válik: a cselekmény játékszerűséggé redukálását, a figurák clownszerűségét, a kezdethez visszakanyarodó befejezés dramaturgiáját, a kommunikatív dialógusok fecsegéssel való helyettesítését, valamint azt a becketti alaptézist, miszerint a halál árnyékában az élet szükségképpen értelmetlen, hiábavaló, és nyelvileg is üres.

Sopsits, kiaknázva Shakespeare korát megelőző sokszínűségét, merészen keveri a stílusokat, műfajokat is. Burleszk, farce, zenés színház merészen felvállalt shakespeare-i kavalkádja e közel három óra. Sopsits tud nagyvonalú lenni - teret hagyva kitérőkre, stílusjátékra, szellemes improvizálásra.

A színművet egy elő- és utójáték, egy némajáték fogja keretbe. Az előjátékban a színészek felsorakoznak velünk szemben, néhány pillanatra farkasszemet néznek a nézővel, majd fehér kendővel borítják le fejüket, később pedig vidám, felszabadult táncba kezdenek. Ez az arctalanság behelyettesíthetővé, általánossá teszi a drámabeli szerepeket - elemelve a történetet kortól, személyektől, figuráktól. Készülődés is egyúttal a játékra, a szerepbe való átlépésre (ebben is ott a játék jelleg hangsúlyozásának gesztusa). Végül jön egy misztikus külsejű táncos, álarcban, és körbetáncolja valamennyiüket, megkísértve eközben egyiküket-másikukat a királyi koronával. Az előadás végén a szereplők ugyanígy sorakoznak majd fel, s takarják le arcukat, ám immáron piros kelmével. A politika mindenkit bemocskol(t), nemre, korra, rangra tekintet nélkül; emberi "vér" tapad hozzá - sugallja a vég is. Ugyanakkor e befejezésnek egyfajta értelmezése lehet az is - mivel a fehér-piros a két ellentábor színe, s a piros a lázadóké -, hogy elbizonytalanít: valóban elfojtották-e a lázadást, vagy minden kezdődik megint elölről, csak immár egy másik uralkodóval, más szereplőkkel - minden újra és újra ismétli magát.

Sopsits nagyon érzékenyen és következetesen boncolgatja a nő-férfi közötti rafináltan bonyolult kapcsolatrendszert is, Falstaff (Czintos József) és Sürge asszony (Csákányi Eszter), illetve a gyönyörű kurtizán, Lepedő Dolly (Pikali Gerda) viszonyát, vagy Lady Percy megrendítő ragaszkodását férjéhez.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az előadáshoz (a vár sziluettjén kívül) Horgas Péter szellemes, okos díszlete biztosított nemcsak praktikus (többfunkciós), de többjelentésű keretet. Egy hatalmas, félbevágott hordó keresztmetszete adta a teret, a közeget, amelyben az egész játék "lefolyt". Horgas díszlete így nemcsak Falstaff élvhajhász életmódjára, de valamelyest a Globe-ra is utalt. A hordót körbeforgó, forgóajtószerű szerkezet tagolta, amely nemcsak a mozgalmasságot fokozta s a színváltásokat érzékeltette, hanem egyszerre imitált szélmalmot és ringlispilt, sőt a változó szerencsét jelképező rulettet is (a ringlispil élményt a kétoldalt felszerelt lófejek és a minduntalan jelenlévő tükör is erősítette). "A szerencse forgandó", "egyszer fent, egyszer lent", "minden csak ismétli önmagát" - sugalmazta e szlogeneket a díszlet. Ilyen alapra helyezve a történet is kicsit más értelmet nyer, áthangszerelődik.

A kerék hol a szellemvilágot idézi meg, hol a halált, vagy épp a szeretkezést kíséri, de mindig a metamorfózist, az átalakulást jelképezi (mégha az csupán a színváltozást jelenti is). Ahogy pörög a kerék, úgy lépünk be Percy gondolatáramába is, s látjuk, hogyan kísérti meg a feleségével szeretkező férfit a hatalomvágy, a nagyravágyás: sorra lépdelnek el előtte legyőzendő ellenfelei, riválisai. A díszlet egyszerűségének eredménye volt az is, hogy egy-két emblematikus tárgy kicserélésével, amely mintegy cégérként funkcionált (egy görbetükör, egy kereszt, egy vadkanfej), pillanatok alatt a legkülönfélébb helyszínek teremtődtek elénk: hol a trónterem, hol a fogadó, hol a csatatér, hol a halálos ágy. A trónterem görbetükrében pedig hol egy halálfej, hol a gyulai vár, hol a nézők/a nép volt látható.

A rendezés egyik legkényesebb pontja mindig a címszereplő-választás. Egy-két éve Zsótér Sándor talált rá jó érzékkel Falstaffra Király Levente személyében (aki akkor egyben a királyt is játszotta). Most Sopsits Árpád címszereplője Czintos József - minden ízében, rezdülésében tökéletes Falstaff. (Mintha csak ráöntötték volna a szerepet, írnám, ha nem láttam volna, hogy úgy lett megméretesítve, hozzátömve szerepéhez.) Shakespeare-hez híven a rendezés és Czintos József is összetettségében, ellentmondásosságában ábrázolja Falstaffot. Czintos egyszerre jeleníti meg az élvhajhász, önző, gyáva, nagyotmondó s a bölcs, nyílt szívű embert. Ember- és életszeretet sugárzik Falstaffjából. A herceggel is meghitt, szinte materiálisan közeli a kapcsolata; egy a vackuk, egy az asztaluk, a nőjük. Kedves, játékos, évődő szeretet van közöttük. De Falstaff minden kapcsolata ilyen: Sürge asszonnyal, Lepedő Dollyval és a többiekkel. Shakespeare és az előadás is, minden hibája ellenére, ezerszer inkább az ő oldalán áll, mégha gúnyolja, kifigurázza is. Az előadás végén a fogadósné, majd Dolly és a többiek a nézőkkel szembefordulva mesélik el megrendülve, részvéttel Faltaff igaztalan mellőztetését, rabságát, szenvedéseit és halálát.

Czintos József | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A herceg figurája is összetett: egyszerre sodródó, nyitott és tudatos, sebezhető és sziklaszilárd, kallódó és nagyravágyó, heves és higgadt. E kettősséget kitűnően érzékelteti Fekete Ernő. IV. Henrik (Blaskó Péter) sem az a magabiztos, öntudatos trónbitorló már, sokkal inkább egy aggódó vezető, aki hasztalan küzd országa egységének és békéjének helyreállításáért. Blaskó érzékletesen mutatja be a halálos ágyán kételyeivel s bűntudatával küszködő idős uralkodó lelkiállapotát.

Itt minden és mindenki a helyén volt. Így az ember egyik szeme sír, a másik nevet: örül, hogy (távolság és nyári szezon ellenére) nem maradt le egy ilyen kiemelkedő, fontos előadásról, ugyanakkor bánatos, hogy öt előadással vége. (Egyelőre ugyanis nincs információ arról, hogy ősztől esetleg bekerülne az előadás valamelyik kőszínházba.) Kár érte, mert egészen ritka, hogy egy nyári előadás nem csak szórakoztató, felszabadult és jókedélyű, vagy - a kisebb kötöttség miatt - izgalmasan kísérletező és formabontó, de ennyire átgondolt, tudatos és kidolgozott is.

Marik Noémi