Mítosz vagy mese? Mindenképpen az európai kultúra egyik "nagy" alaptörténete az, amelyet - ez a véletlen (!) - két változatban is a keletmagyar (vagy a nyár eleji fesztiválok miatt akár országosnak is mondható) közönség elé sodort.
Miskolcé a standard verzió, hiszen a Bartók+Puccini nemzetközi operafesztiválról nem hiányozhat a "mester" utolsó, sokak által törvényszerűen és elkerülhetetlenül utolsónak és befejezhetetlennek tartott (!) operája, a Turandot. Ugyanezt a címet viseli a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának kisvárdai versenyprogramjában szereplő furcsa és váratlan előadás. Prózai, ha operai összefüggésben szemléljük, verses vagy legalább részben az, ha a prózai színház oldaláról.
Az ősi, kínai (színhelyű) történet itt is, ott is olasz felülírásban realizálódik. Miskolcon "eredeti nyelven", tehát olaszul szólal meg Puccini remeke, a szófiai Nemzeti Színház produkciójaként Plamen Kartaloff színpadra állításában, Kisvárdán Gavriil Pinte vendégrendezésében, a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában. Hozzánk képest mindkettő keletről jött, balkáni verzióban. Gyorsan tisztázzuk: a Balkán földrajzi fogalom, s az alábbiakban éppen az ott létrejött, regionális, a tájra jellemző sajátosságokat ízlelgetjük, hiszen e sorok írójának értékrendjében a "román színház" hazaitól való különbözősége, "mássága" éppúgy nagy értéket jelent, mint az operakedvelő ínyencek számára a nagy balkáni hangok, illetve a bolgár énekes tradíció.
A közvetlen egymásutániság (2002. június 20. Kisvárda - Várszínház, és június 22. Miskolc - Nemzeti Színház) jó alkalom arra, hogy a közös ízeket és zamatokat felidézve tudatosítsuk a tanulságokat. De előbb lássuk a különbségeket! Élete végén Puccini, a "kicsiny dolgok költészetének" programja, a köznapi emberek sorsának anyagilag és erkölcsileg egyaránt sikeres operaszínpadi ábrázolása után, s valljuk be, sokéves útkeresés után, végre rátalált a nagy, mitikus történetre, a férfi-nő viszonyt a szimbólumok szintjén felvető mesére. A mostani miskolci kontextusban nem vonatkoztathatunk el a történet kezelésének bartóki párhuzamaitól sem. Idén az Operami két koncertszerű és két szcenírozott változatban mutatta be A kékszakállú herceg várát, az aggteleki cseppkőbarlangban Hegyi Árpád Jutocsa, a Nyári Színház színpadán Kesselyák Gergely rendezésében. Gavriil Pinte, bár plakátja Carlo Gozzit tünteti fel szerzőként, igen szabadon bánik a szöveggel. A "saját" verzió Schiller és Brecht mondataival, jeleneteivel a románból helyi erőkkel magyarított Gozzi-anyagra épül, hiszen tudjuk, ennek az eredetinek nincsen kiadott, hitelesített magyar fordítása. Igazi előadásszöveg tehát a csíkszeredaiaké. Illyés Gyula kifejezéseit szabadon használva jól szolgálja a commedia dell’artéból átemelt, eredetileg improvizált, majd Gozzi által irodalmiasított elemeket, s a történet elmesélésének epikus-játékos, színház a színházban eszközökkel létrehozott furcsa egyszeriségét.
A három miniszter - három ősbohóc. Van álarcos, karikatúra jellegű alteregója a császárnak, sőt Turandotnak, a császárleánynak is! A mai magyar átlagnéző éppen Puccini műve másik - említettem: szimbolista - olvasatának görbe tükréből ismeri a történetet. Az élet és a szerelem végső kérdéseire koncentráló opera filozofikus általánosítása és az érzéki totalitás burjánzása a bolgár előadásban zeneileg tökéletesen feltárul, a színi megvalósítás is erőteljes. Elsősorban Yoanna Manoledaki díszlete impozáns, ám a távol-keleti címszereplő etnikai hitelessége ellenére inkább Bizánc, mint az ősi Kína képeit sugallja. Legbalkánibb figurája Boiko Zvetanov, a tenorista, akinek szuper olasz temperamentuma - (óriási hangerő, végtelen szárnyalás, érzéki feloldódáskészség) - mindenkit meghódít a nézőtéren. Ám az egy operában szokatlan játékbeli vadság, a színpadhoz alig szocializált nyers indulatiság ellentmond a tradicionálisan olaszos játékmódnak. A posztromantikussá szublimált-lefokozott történetnek ez az egyik arca.
A csíkszeredai csapat csupa fiatalból álló, alig három éves társulat. Náluk dinamikus, a délelőtti szakmai beszélgetések során megfogalmazott vélemény szerint agyonmozgatott, ám lazzikkal és farba rúgásokkal ékes tandráma születik a színpadon. Kissé elnyújtva, de igen mulatságosan. Váta Lóránd (mv.) játéka jelenti e téren a csúcsot. A "jégszívű hercegnő" (Márdirosz Ágnes) három találós kérdése egy (olaszos) kvízjáték paródiája, s bizony meglepő egy kínai mesében, hogy nem a (Puccinitól) megszokott, az emberi élet lényegére koncentráló talányokra kell megfejtést találnia Kalaf tatár hercegnek (Nagy Csongor), hanem a velencei (!) Szent Márk oroszlánját kell megneveznie. Ilyen anakronisztikus, kedves aktuálolasz poénnal sajnos nem sokat tud kezdeni a rendezés, amelynek nagy pozitívuma, hogy látványosan teátrális előadásban, a Turandot-mese ürügyén, többféle színházi kultúra kevercsét hozza létre. A tudományos-strukturalista-finomkodó fintor, és a posztmodern játékszabályok túlbuzgó betartása a hazai néző tűrőképességét jócskán próbára teszi, a színház ínyenceit pedig, minden fenntartás ellenére, kellemesen elszórakoztatja. Lehet választani érzelmi felolvadás és ötletek cikázása között. S mindkettő keletről jön, mint a fény!
Unoka Hugó
