"Nagy csukott ajtókat látok, hét fekete csukott ajtót!

Mért vannak az ajtók csukva?" Valljuk be, az idei OPERAMI fesztivál baljós elõjelek között indult. A "Bartók+" elnevezésû rendezvénysorozat tavaly Miskolcon fergeteges közönségsikert aratott, tehát a "szakma" sem maradhatott közömbös. Az elsõ alkalom után bizalmat szavaztak-szavaztunk az ambiciózus kezdeményezésnek. Feltétlen bizalmat. Mi legalábbis! Esztétikai fogalmak, színházi, zenei - no meg idegenforgalmi - szakkifejezések, s a régiós imázsváltás, európai felzárkózás kulcsszavai köré épültek az elemzések. A stáb pedig - töretlen optimizmussal - dolgozott tovább. A fesztivál mindennapjainak gazdája, Lovas Károly, és a nagyszerû kapcsolatokkal rendelkezõ, igen eredményes és kreatív nemzetközi összekötõ, Bátor Tamás mellett egy "karizmatikus triász" állt az élen: Müller Péter Sziámi, Hegyi Árpád Jutocsa, valamint a zenei vezetõ: Kesselyák Gergely. Immár lehetett elõre is gondolkodni, folytak a tárgyalások két-három-négy szezonnal késõbbi, jövõben realizálandó eseményekrõl. Mûködött a gépezet, ahogy kell. Majd, 2002 júniusában - némiképp váratlanul - a Miskolci Nemzeti Színházban igazgatóváltást hajtott végre a városi önkormányzat. Azóta senki sem tudja, milyen irányban halad ezután az "acélváros" színházi-kulturális élete, s azt sem, mi lesz az opera, illetve az operafesztivál sorsa.

A nagyszabású idei program, a "Bartók + Puccini", amelyről az alábbiakban szó lesz, egyelőre egy magabiztos és előremutató, a városnak és lakóinak bizalmát maga mögött érző stáb koncepcióját tükrözte. Reménytelen volna a számtalan kis és nagy rendezvényről érdemben megemlékezni, tehát megelégszem egy sommás "névsorolvasással", s utána két, számomra nagyon fontos előadás részleteit, képeit, asszociációit idézem fel. Puccini legédesebb dallamai

Az elején a sztárparádé - Giacomini és Tokody Ilona áriaestje - kimaradt az életemből. A Hegyi Árpád Jutocsa rendezte Bohémélet hazai Musettje, Kertész Marcella mellett egy "nagy" hang, Zeljko Lucic, és egy elbűvölő világsztár, Ramón Vargas remekelt. Georgina von Benza Tosca szerepében a szolid nemzetközi középklasszist képviselte a Miskolci Nemzeti Színház saját, régi, vendégek befogadására különösen alkalmas produkciójában. Mint mindig, ha Majoros István operát rendez, tiszta és világos a színpadi helyzet, átlátható és használható a tér. Minden az adott énekeseken, a vendégként kész szerepformálással érkező protagonistákon múlik. Benza - énekesként - a tökéletes kontrollra törekedve eltüntette a szerep érdesebb kiszögelléseit, jelmezén kívül semmi nem utalt nagyvilági dívára, a szenvedélyes (érett) asszony külsőségei sem találkoztak a művésznő civil, a szerepnél fiatalabb életkorával. Nem volt szerencséje: mindkét férfi partnere (a maga módján persze) szexepilesebb, a közönség lelkes szimpátiáját kivívó figurát hozott. Az imponáló hangerejű, erőteljes színészi eszközökkel játszó Scarpia, Boris Stasenko lett a publikum kedvence, míg az első felvonásban szép, fiatal és a "morbidezza" hanghordozásra törekvő, tehát érzéki és érzékeny hatást elérni kívánó tenor, Viktor Afanasenko a darab vége felé a maszkmester remekműveként mint igazi zombigyerek birkózott Cavaradossi szerepével. Mint (festő)művész, és mint lovag eltűnt a hangoskodó-hőbörgő forradalmár figurájának kliséi között, ám a harmadik felvonás nagy kettősére a címszereplővel együtt igen jól időzítettek: ez lett az előadás csúcspontja. Benza művésznő kárpátaljai honfitársai kazalszám hozták a virágokat, s a nagyérdemű hosszas vastapssal ünnepelt. (Nyilván nem ugyanazok, vagy nem csak azok voltak jelen, akik előző este egy igazi, akarom mondani "Az" igazi Tosca rajongói lehettek; akkor Marton Éva - Kiss B. Attila társaságában - koncertszerű keresztmetszetet adott ugyanazon a helyszínen, ugyanabból az operából.

Marton Éva és Kiss B. Attila | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az ilyen egész életre emlékezetes Marton-koncert árnyékában bizony eltörpültek a következő Puccini-események. Pedig szép közönségsikere volt a román Pillangókisasszonynak is. Összehasonlítva az övékével, a miskolci színház Tosca-zenekara elsőrangú együttesnek tűnt, nem utolsósorban Kesselyák impulzív vezénylésének köszönhetően. A bukaresti Nemzeti Színház előadásában az első felvonás közepére derült ki, hogy nem lesz fordított liliomtiprás, hogy a "jóllakott ovis" küllemű tenorista, Alexei Srebnitkii tisztességes énekhanggal rendelkezik. S a nagyanyónak öltöztetett Butterfly, Mariana Colpos ideális korban, és hangi diszpozícióban van egy korrekt előadáshoz. A kiábrándulást a színpadi megvalósítás jellege, a hatvanas-hetvenes évek leggyengébb hazai dalszínházi realizmusát idéző avíttsága okozta, a lefúrt lábú énekesek játéka, no meg a közhelyekkel operáló díszlet és a szokványos jelmez. Mindennek ellenére szép siker kerekedett, ami a bukarestieket mintha kissé meg is lepte volna: belezavarodtak a tapsrendbe, de még ez is kelet-európai módon kedves volt és esendő.

Az AURIS műhely különlegességet szállított az idén is: A Nyugat lánya - La fanciulla del West - szerzőjének talán leginkább "útkereső" darabja. Az apró tényeket, kis emberek nagy érzéseit bemutató operák anyagi és művészi, vagy fordítva: előbb művészi, majd anyagi sikerei után Puccini az "igazi" realizmus keresésének útján vagy tévútján találta magának ezt a "vadnyugati történetet". Egyszerre esztétikai zsákutca ez, és ugyanakkor - ahogy Philippe de Chalendar, az előadás karmestere állítja - egyedülálló és részleteiben zseniális kísérlet. Puccini komplett rendezőpéldányt ad a megvalósítók kezébe, amelynek előírásait Selmeczi György - ez az igazi bravúr - egyszerre olvassa hűségesen és radikális bátorsággal újra, s minimális költséggel állítja színpadra ezt a ritkaságot, amely egy nyitottabb, akár régiók közötti kommunikációban is megállná a helyét mint könnyen utaztatható produkció. Selmeczi György régi, hűséges társa, a díszlettervező Varga Éva ugyancsak egyfajta miskolci hagyomány őrzője; öröm felfedezni, hogy a hetvenes évek neoavantgárd mozgalmának, s az azt karakteresen képviselő Miskolci Új Zenei Műhelynek a szelleme ma is jelen van a városban.

Szegeden ugyancsak híres produkció volt pár éve az a Triptichon, amelyet most - gondosan felújítva - elhoztak Miskolcra. Kovalik Balázs sokat dicsért rendezése, vizuálisan is szélsőséges megfogalmazásaival, a posztmodern operajátszás eszményeit és - ma már világszerte elismert - eredményeit népszerűsíti Magyarországon. Különösen nagy létszámú együttest állít ki Szeged, ez ma más vidéki városban elképzelhetetlen. A helyi sztárok, Vajda Júlia, Szonda Éva mellett egy országosnak nevezhető, fiatal-középkorú gárda állt össze, de ott van közöttük a nemzetközi élvonalból ismert Gulyás Dénes és az általam most először hallott Lukács Éva, aki az Angelica nővér nehéz címszerepében áll gyönyörűségesen helyt. Ez a produkció méltán képviseli a magyar színeket egy kelet-közép-európai realitásokat figyelembe vevő összképben.

A névsorolvasás igazságtalan, hisz sohasem lehet teljes és kimerítő. (Másutt számoltam be a szófiai Turandotról, a Manon Lescaut koncertszerű előadását viszont nem hallottam.) Nem feledkezhetünk meg azonban a nagyszabású gála euforikusan fogadott hőseiről és hősnőiről. Először is Rost Andreáról, aki több, eddig általa még nem énekelt Puccini-szerep áriájával és duettjével hódított. Két tenorista kontrasztjából érezhettük, mit jelent Puccini számára a hangzuhatagaival lehengerlő hőstenor, és mit az apró tények, kis emberek korszak lírai hőse. Az előbbi szerepkörben Vladimir Kuzmenko, a másikban a Budapesten korábban már vendégszerepelt kazah Kairschan Schodybajew hódította meg a közönséget, s mindketten nagy ünneplésben részesültek. Kiváló volt a fiatal és gyönyörű hangú bariton, aki az Edgar című opera részletében meggyőzött, hogy igazából egy évvel korábban Verdi-hősként kellett volna hallanunk. Vitray Tamás, az egyik műsorvezető - a másik Kertész Zsuzsa - elmesélt egy anekdotát, amely szerint Puccini mestert, még ifjú korában, az Úr álmában szólította meg, hogy a színháznak írjon, kizárólag a színháznak. Sajnos a szervezők ezt a felszólítást nem ismerték, pedig elkerülhették volna a zenekari Capriccio és a nem színházi zsenge, a Messa di Gloria koncertjének blamázsát, amely Gregor József és Gulyás Dénes szólója ellenére, a fiatal és délceg Mischa Saporta vezényletével a kilencnapos program egyetlen vitatható pontja volt. Criticai Puccini-blokkunkat fejezzük be egy csodálatos - fekete bőrű - énekesnő, Michele Crider hatalmas, ércesen zengő hangjának felidézésével: ezen a monumentális instrumentumon zendültek fel a könnyűvérű Manon és a csöppnyi-törékeny Butterfly áriái. Megtelt a színház érzéssel, hanggal, melódiával, drámával. Örömünnep volt ez a maga módján! De tudnunk kell, hogy ez csak egyik fele a fesztiválnak!

A Bartók vonósnégyes délutáni "kis" koncertje, a zseniális-fiatal Kelemen Barnabás-Kokas Katalin hegedűduói, és a megtáncolt Bartók-zenék - egy kínosan dilettáns Concerto-adaptáció, egy ötletes Táncszvit és a varsóiak Mandarin-pantomimja - mellett volt egy másik "főfogása" is az ünnepi lakomának: Polgár László (a nyitóhangversenyen) és Horváth Ádám (a diósgyőri várban) koncertszerű előadásban énekelte Bartók Kékszakállújának címszerepét. Hedwig Fassbender (Komlósi Ildikó helyett beugrással, és kiváló magyarsággal) tolmácsolta a női főszerepet, a karmester az ifjú Vladimir Jurowsky volt. (Az elmúlt évben édesapja dirigálta a nyitókoncertet!) A várban Lukin Márta volt Judit, Oberfrank Péter vezényelt. Mindkét estén a Miskolci Szimfonikus Zenekar játszott. Bartók egyetlen operája ezenkívül két, szcenírozott előadásban is színpadot kapott, ezekről számolok majd be az alábbiakban. A Pécsi Szimfonikusokat Ligeti András, a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekart Héja Domokos dirigálta. Igazi "Kékszakállú-dömping" volt tehát idén Miskolcon. Eszkimó szín

Mit keres egy ember a földtörténeti korszakváltásnál? Mit keres kettő? Csak nem azt akarják nekem sugallni, hogy ami a makrokozmoszban végbemegy, annak a gyökere kedves, kicsiny, törékeny és tűnékeny emberi mikrokozmoszunkban keresendő? Csak nem azt, hogy az ember is ugyanúgy alá van vetve a világméretű változásoknak, mint a jéghegyek, földrészek, tengerek? Az egyik jégkorszak, a hegyek, csúcsok, élek univerzuma talán lezárult. Mi történt? Kevés a fóka? Az éppen arra járó férfit (és nőt) ez nem nagyon érdekli. Legalábbis Kesselyák Bartók-olvasata szerint nem. Nem arra tart e szenvedély! - mondaná a költő. Kettőjük sorsa a tét. Lehet, hogy kozmikusan volt kimérve, kiszámítva találkozásuk. A nő fentről jön, az ismeretlenből, középről. Bundát visel. Jegesmedvét talán, stílszerűen. Honnan indul a járás, a híd, ami őt idehozza, vezeti a cselekmény színhelyére, nem tudjuk.

Gregor József a Toscában | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A férfi is fölülről jön, szemből, máshonnan: a nézőtér magasából. Nagyon is "ismert" helyről: közülünk. (Vagy mondjuk úgy: belőlünk?) Nagyon is tudjuk, hogy mit akar. Beszél is közben - hozzánk. A mi nyelvünkön szól, prózában. Balázs Béla prológjának szavait mondja. Jól ismert, ezerszer hallott, mégis titokzatos varázsszavakat. Szatén cilinderben, bohócköpönyegben van, fekete-fehér rombuszokból összerótt cirkuszi egyenruhában. (Ne feledjük, mi is javarészt egyenruhában vagyunk, nézői uniformisban.) Ki ő? A fehér bohóc? Porondmester. Parancsoláshoz szokott. Bár itt nincs maszkmesteri lelemény, tudjuk, ő a címben szereplő "kékszakállú" herceg, s bár tőlünk, a nézőtérről felmegy a színpad jégkonstrukcióihoz, végig megőrzi szoros kapcsolatát velünk. Fix helye van a közelünkben, a jobb egyen lévő fa szék, egy sötétre mázolt fotel révén. Ez lesz az ő helye. Beszélt hozzánk, felkonferálta a darabot: "a világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele". Megadta a színház "használati utasítását" is: "szemünk pillás függönye fent, tapsoljatok majd, ha lement". Direkt kommunikáció ez itt, az elején. És nyilván majd elő is húz valamit a cilinderéből, ha már van neki... Bűvész? Sarlatán? Maga Cipolla? Egy biztos: nem haver! Parancsol. Irányít. Mozgat. Herceg. Talán ezen az úton lehet továbbmenni Bartók felé, ha majd megszólal a zene. Juditról majd csak később derül ki, hogy a szomorú bohócra csak a fantasztikus vörös hajkorona miatt asszociálunk-e. Azt azért a zene megszólalásakor is tudhatjuk, hogy a "kezdődjék a játék" végszóra nem afféle fenékberúgós bohóctréfa következik.

A porondmester leteszi attribútumait a zenekari árok szélére, s ismét konferál. A férfi és nő drámája következik. "Megérkeztünk." S következhet a "földtörténet": a világ halmazállapotának tudatos megváltoztatása. Illetve az erre irányuló nagy kísérlet! "Íme! Lássad!" A felolvadás és - ó, jaj! - a visszafagyás játszmája egy ciklikus világfolyamat epizódjaként elbeszélve: ez A kékszakállú herceg vára Kesselyák olvasatában!

Judit (Szolnoki Apollónia) egyre elszántabb kísérleteit látjuk a vár, azaz a kékszakállú birtokbavételére. A bohóc szerepkörökből következik, hogy ő a "buta Auguszt", aki pörög, pörög. Elszántság, elkötelezettség, hisztéria mozgatja. Vagy talán valami más is. Ebben a jégvilágban gyakran szándékoltan senza colore szólalnak meg a szavak, nehéz nekünk is érzésekről beszélni. A herceg (Gábor Géza) meg csak hagyja magát, úszik az árral. Tetszik neki, ha erejét, gazdagságát, hatalmát dicsérik. A mindenhatóság narcisztikus gyönyörét is átéli az ötödik ajtó híres C-dúr akkordjánál. Nem tudjuk, hogy a világ, a természet rendje változott meg, s azért tárul fel ez a bizonyos ötödik ajtó, nem tudjuk, hogy Judit kérése oka vagy következménye az entrópikus folyamatnak, a hőhalál fenyegetésének-ígéretének. Nem tudjuk, milyen is a világ rendje. Az olvadás gyönyörűséges, a részvétel benne eksztatikus érzéssel tölt el. Rajongásra késztet. És arra, hogy azt mondjuk, fausti - férfi agy által vezérelt - módon: "Pillanat, állj meg!" "Judit, várlak! Csókra várlak!"

A geológia (vagy a női psziché) ismerete feljogosít a gyanakvásra! Nem lesz jó a folytatás! A dramaturgia kongeniális a természettudománnyal. A visszafagyás-gleccseresedés hosszabb-rövidebb távon elkerülhetetlen. Nem egyszerűen az évszakok, napszakok ciklikus váltakozásáról, folyamatosságáról van itt szó? A vár csúcsai, kiszögellései leolvadtak, a sodrás középre visz, ellenállhatatlan erővel löki Juditot előbb előre, majd bele a mélybe, bele a megismert könnyek tavába. Alulról meg húzza ugyanoda az örvény, a valódi vagy elképzelt régi asszonyok földalatti-túlvilági országa. A nem ismert tartomány. S Judit zuhan. De mi lesz a herceggel? Tiszta krimi ez a Kesselyák-féle rendezés! Ez a porondmester-varázsló hol elnyeri az együttérzésünket, hol meg az ítéletet hívja magára.

Pusztuljon ő is, ha már nem hagyta "megváltani" magát! A szentimentalizmusnak még az árnyékát is el kell kerülnünk - sugallja Kesselyák. A "mindig is éjjel lesz már" általában zárszó a különböző rendezői olvasatokban. Metafizikus magányról, elkeseredésről szól. Ehelyett mostani produkciónk hőse - mozgásban is senza colore - odamegy a képzeletbeli súgólyuk mindenkori helyén lévő porondmesteri egyenruhához. Újra fehér bohóc! Veszi a köpenyt és a cilindert, mintha menne kifelé a színpadról, a bal portál felé. És egyszer csak zökken egyet a zene bús folyamata. Vele együtt vonaglik a bohócruhás is. Milyen sokszor hallottam a művet, és ezt a gesztust sosem vettem észre benne! A herceg-bohóc megpróbálja eljátszani, hogy ez pukedli volt. Mórika. Egészen cipollás az arca! Talán mégis inkább szívroham? És megy, vonul tovább, férfitartására vigyázva, porondmesteri dicsőségét őrizve, a zene szomorú hanyatlását méltósággal ellenpontozva. Mígnem jön egy következő elcsuklás, az elhaló akusztikus folyamatot az előbbinél is brutálisabban zökkentő jel. Tudjuk mi ez? Nem, de már ismerjük. Gábor Géza hercege pukedlit csinál. Meghajol a néző felé, hisz vége a számnak, vége a műsornak. Vége a "találkozás a természettel" című geológiai demonstrációnak. Pukedli: immár a portál előtt. Aztán egy zuhanás hangja. A szereplő eltűnt. Nem tudjuk, mi lett vele. Ja, és közben a zene pianissimója is végleg elfogyott. Csak az immár ellaposodott jégvilág maradt velünk. Nincsen ajtó, nincsen ablak. Most már tényleg nincsen. Oda vannak a csúcsok, leszakadtak a hidak, semmibe vesznek a járások. Oda minden, amiből az asszonyi szeszély annyi szépet ki tudott bontani, szépet, szörnyűt és véreset! A bohócok is kipusztultak, se fóka, se eszkimó. Van kedve a nézőnek tapsolni? Ja igen, mondta a prológ az elején, hogy kell. No meg: fesztivál van. Ünnepeljük Bartók zsenijét, s kissé Balázs Béláét is! Lelkesedünk Kesselyák olvasatáért, amely művészproblematikává oldotta az örök emberi konfliktust. Dobogunk a fantasztikus Szolnoki Apollóniának, mert az érzékeny-érzéki nőiesség és a rákopírozott bohócfigura egységét is meg tudta mutatni. Miközben hallatlan plaszticitással keltette életre Bartók-Balázs Juditjának mondatait is, meg tudta teremteni a rendező követelte nagy és távoli asszociációs íveket. Gábor Gézának is jó szívvel tapsolunk, hiszen a fiatal művész, akinek jó képességeivel eddig is tisztában lehettünk, évek óta vár egy ilyen remek kiugrási lehetőségre. Az énekesnek fontos állomás ez a pályán, színészként pedig új dimenzióba lépett. Lám, ez a kollektív színházcsinálás nagy gyönyörűsége, még akkor is, ha tudjuk, ez csupán egy este a fesztiválon. És csak reménykedhetünk abban, hogy a miskolci színház új vezetői nem dobják ki a többi opera-előadás - valódi kis repertoár - díszleteivel együtt ezt a Horgas Péter tervezte "jégvilágot", s itt, vagy valahol másutt a világon, valamikor, talán még életre kel a produkció, hogy minél többen láthassák! Az én testem az én váram!

Kovalik Balázs, akinek Budapesten (néha még) látható Kékszakállú-előadása a tavalyi miskolci fesztiválon szerepelt, idén egy délelőtti "beszélgetés" hőse volt, és arról is vallott, mit jelent Bartók operájának színpadra állítása egy rendező életében. A legfontosabb - aranyba foglalandó - mondata az volt, hogy annyi Kékszakállú-olvasat van, ahány rendező nyúl ehhez a remekműhöz, hiszen a darab személyessége lehetetlenné teszi, hogy az előadás ne hasonlítson a rendezőjére. Idén Miskolcon a "Bartók+..." fesztiválsorozat két alapfigurája vállalkozott arra, hogy egymás mellett és egymástól függetlenül megvalósítsa a maga Kékszakállú-verzióját. Ez is alátámasztja Kovalik tételét. Nem is lehet két, ezeknél különbözőbb változatot elképzelni. S milyen szerencsések azok, akik elmehettek az aggteleki cseppkőbarlangba, hogy Hegyi Árpád Jutocsa rendezését ott a helyszínen élvezhessék. Egyszeri alkalom ez? Vagy így lesz már az évek folyamán? Ha nem lennének bizonytalanságok a miskolci operafesztivál jövőjét illetően, akkor is kérdéses, hogy a csodát hogyan lehet megismételni.

Szolnoki Apollónia és Gábor Géza a Kékszakállúban

És most következzék erről a második, barlangi variációról két leírás. Az első a fantáziám szülötte. "Megérkeztünk?" Vagy mindöröktől fogva itt voltunk a "barlangban"? Hűvös és páradús itt a klíma, árt a hangszereknek, elvarázsol és fenyeget minden percben. Megelevenedő cseppkőképződmény Kertész Marcella, avagy "felvilági" lény, akit a jól ismert "barlangmester" csábított le "kék" szakállával vagy micsodájával a mélybe, itt Aggteleken? Minden oszlop rejt itt egy asszonyt? Élnek, élnek? Vagy egyszer használatos Juditként mindegyikük egy óriási, emberiség méretű, "nembeli numera" következményeképp egyszer s mindenkorra belefagyott-belekövesült a vízcseppek hatására alulról növekvő vagy felülről egyre lejjebb terjeszkedő, az évmilliók során oszlopokká "hízó" cseppkövekbe? Jaj, szebb nála! Dúsabb nála! Mindegyiknek megvan a maga hajnali-reggeli-délutáni szépsége, színe, árnyalata. És most...Bartók után...a nagy magyar opera után...az egyetlen után... mindig is éjjel lesz már. Sötét. Éjjel. Barlangban. Borsodban.

És következzék egy másik leírás, élménybeszámoló inkább, kritika helyett. A szörnyű realitás az, hogy a recenzens nem szállt alá, nem ment el - le - a barlangba, hanem épp ellenkezőleg, a legfelső szinten, a Miskolci Nemzeti Színház ugyancsak Hegyi Árpád Jutocsa "koncipiálta" öt játszóhelyes művészeti komplexumának egy kánikula sújtotta tetőterében látta az előadás főpróbáját. Amiért talán mégsem felesleges ez a leírás, az nem más, mint hogy ez az "egész" pillanatok alatt múlttá válik. Történelemmé. S ahogy Bulgakovnál olvassuk: kézirat nem ég el! A színházi műalkotás is beépül, beleszervül a színháztörténet folyamatába. Ez a Kékszakállú is "megtörtént". Utána nem lehet ugyanilyet csinálni, és nem lehet tudomásul nem venni létrejöttét. Ilyen dolog a színház! S talán ilyen az operafesztivál is Miskolc életében. Amit az elmúlt tíz év nagy operajátszós kalandja jelentett, annak egyfajta betetőzése ez a barlangi Kékszakállú. Egy színházvezető regnálásának utolsó napjaiban jött létre. Ezt kell róla tudni, de nem ez a lényeg! A fontos az, hogy személyes vallomás, eredeti olvasat. És természetesen "hasonlít" alkotójára, s arra a világállapotra is, amelyben létrejött.

Amikor az előadás készül, minden mindegy! És semmi sem mindegy! Csak a holnap létezik a főpróba napján! A bemutató. Alig egy óra majd a barlangban. És a harmincöt fokos hőségben ugyanazon a napon négyszer rugaszkodik neki a kis stáb annak, hogy "véleményt mondjon" a világról, amelyben élnie adatott. Élnie, szeretnie, meghalnia. Belehalnia. Hiszen, ahogy a Hegyi Árpád Jutocsa által elhangzani sem engedett - aktualizálható - prológ mondja, a "világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele". Hát mibe? Bartók 1911-ben, tehát a nagy háború előtt évekkel mondja, ez a produkció szavakba sem foglalja, miért kell a férfi és a nő intimitásait mindenki elé kiteregetni. A próbateremben korrepetitort, segédrendezőt, utókoreográfust, jelmeztervezőt beleszámítva a szereplőkkel együtt sem vagyunk tízen. Férfiak és nők. A barlangban hatszázan lesznek. (A filológiai igazság megköveteli, hogy a cikk nyomdába adásakor legjobb tudásunk szerint "csupán" 470-en voltak, s közben az eredeti helyszínen készült videokazetta is előkerült.) Feldereng majd a sötétből (így mondják) a fehérbe öltözött, ezüst hajú Kertész Marcella (azaz Judit), és Rácz István (a barlangmester-herceg). Megérkezünk a mesébe. A valóságba! 14 fok, 90 százalékos páratartalom. A Pécsi Szimfonikus Zenekar vonósai joggal aggódnak. Kockázatos itt még az egyszeri produkció is, bár - sub specie aeternitatis - megéri, mondja előzetesen a hőségtől szétdurranó fejemben a kibic, a kritikus, akinek semmi sem drága. Megéri, mondom az első megérkeztünk után, hiszen ma Magyarországon nem nagyon van olyan gyönyörű basszus, mint Rácz Istváné. Gyönyörű és Bartókhoz szokott! A Kékszakállúhoz szokott. Vajon hogyan dolgozza át, értelmezi át saját magát Kovalik operaházi verziójának protagonistája ebben a felvilági-alvilági kalandban, ebben a forró próbafolyamatban, emberpróbáló barlangászatban. A kukkoló kritikus persze az ilyesféle perverzitásokra kíváncsi, hiszen életének nagy, meghatározó élményei közé sorolja a vízben tapicskoló, depressziós hasonmásával való találkozást a Kovalik-féle premieren, az ezredforduló Kékszakállújával, a kaland végén magára maradó, Judittól (is) elhagyott férfiemberrel, akit Rácz István alakított. Vajon ugyanaz a színész képes-e ebben a másféle, mondjuk ki, a szokásosnál sokkal erotikusabbra fogott színjátékban mást, vagy mást is felmutatni? A válasz nem kétséges, már az első percben sem. Csak a hogyan izgat egyre jobban, miközben a próbát nézem. Kortárs táncszínház! - ugrik be a definíció. Miskolc-Aggtelek jellegzetessége a Krámer György-féle koreográfia, amelyet Kozma Attila "visz végig" a szereplőkkel. Hát nem abszurditás? Az ország legmenőbb basszistáját nem a hangszálai, nem a "lelke", hanem az izületei, a rüsztjének fájdalmai teszik próbára! Szégyellem is magam, hogy ilyesmiről írok, de ez az érdekes és ez az igaz. Remélem, hogy a napilapokban, interjúkban - így szokott ez lenni - Rácz lelkére is kíváncsi volt valaki, tehát a másik aspektus is megmarad az örökkévalóság számára. Engem most a két véglet, a szó szerint csavarhatóra, csatakosra izzadt ing, és az "emberiség" - a Kékszakállú hercegben megtestesülő emberiség - sorsa érdekel. Meg az a "furcsa" tapasztalat - na jó, csak mesélésből tudom a konyhatitkokat -, mely szerint a próbafolyamat során, spontán módon fedezte fel a stáb, hogy Judit furmányosan fel-felnyíló ruhájának test felé nyíló kapuit, a Koppány Gizella által ravaszul és rafináltan elhelyezett cipzárakat soha nem a férfi keze nyitotta ki. A játék igazsága diktálta, hogy nincs erőszak, nincs "zaklatás" a híres történetben, legalábbis nem úgy történnek a dolgok, ahogy előítéleteinkben, elképzeléseinkben leképeződnek. A realizmus diadala, hogy Judit maga tár fel mindent. Sztori. Anekdota. Én meg már ettől az elmesélt történettől paff vagyok! Hegyi Árpád Jutocsa meséjében a test maga a vár. A herceg teste. És a nő teste is vár. Aktívan vár persze. Sőt azt mondhatni, sok Kékszakállú emlékével a tarsolyunkban, hogy Judit az aktív fél. Félsz-e? Hányszor és hányféleképpen kérdi ezt a világ összes Kékszakállúja, s legtöbbször olyan pillanatban, amikor maga van a "félő" helyzetben. Amikor neki van féltenivalója. Megérkeztünk! Balázs Béla még szükségesnek látta magyarázkodni a prológban, de ez itt, említettem, nem hangzik el. Bartók indító pianissimója rögtön a lényegre tapint: a vár sötét töve egyelőre még csak borzong, még nem reszket. Kell egy szó, amely megnyitja a nagykaput. Az intimitás, a kétszemélyes lét az elején lehetőség. "Megérkeztünk." Rácz-herceg nyit: "Íme! Lássad!" Ecce homo! S beveti a testét. Egyébként nagyon is szemérmesen történik mindez. Hiszen bármily paradoxnak hat is, Hegyi Árpád Jutocsa "testkapus" olvasata - szemérmes. A rendező, miközben a nemi aktus pillanatait kinagyítva ábrázolja-ábrázoltatja két színészével, egyetlen pillanatra sem esik a pornográfia kísértésébe. Nem leíró az ábrázolás. Egyértelmű. A stilizáció stílusa tárgyilagos, és ettől lesz költői. Nem prűd a bemutatás, nem takar el semmit. Nem sejtet. Elfogadja, hogy titok van ott, ahol TITOK van. Szemérmes, mert csak azt mondja: semmit nem tudunk a várunkról, amely maga a test, még akkor sem, ha büszkék vagyunk rá! Testünk működése titok, még akkor is, amikor a közös-félközös magáneksztázis pillanataiban feltárul valami lényegi. Az ötödik ajtó a test, a szervezet működésének diadala - Hegyi Árpád Jutocsa legalábbis így olvassa a partitúrát -, és a vég kezdete is egyben. A vér első pillanattól jelen lévő princípium. Nehéz szembenézni ezzel, ahogy szívesen elkerülnénk a szembesülést az egész kéjgyilkosságba, nekrofíliába torkolló történettel. A Hegyi-féle szeretkezési modell "a minden pillanat egyben születés-meghalás" koncepcióját hordozza. A pillanat itt a gőzölgő próbateremben és a páradús barlangban egyaránt egy-egy óráig tart. Ki hal meg jobban? Ki élvez jobban? Férfi vagy nő? Milyen nemű a világ? Erős várunk a test! Ám ebben az olvasatban - és erről szólt az imént felidézett, a próbafolyamat során kikristályosodott anekdota is - a férfiak és nők teste nem sokban különbözik egymástól. Ajtó ajtónak nyílik meg. A "kapu-testnyílás" testnyílás kérésére-hívására válaszol. Talán Judit az, aki jobban megmutatja zipzárjait, réseit és a behatolások lehetőségeit. A szellemi princípium a Kékszakállúé. Ő a szavak embere. Ő ad. Kulcsot, kulcsokat, a játékszabályok értelmében. Persze valódi vaskulcs nincs, itt sincs, nem is lehet, hisz jelképes ajtókról van szó. Vagy nagyon is valóságos testnyílásokról, stratégiai behatolási pontokról mindkét oldalon. Egyik test a másiknak nyílik meg. S javarészt Judit a kezdeményező, a kivitelező. Őrült. Megszállott forgása, keringése a herceg körül meghatározó eleme a koreográfiának, s az egész est látványszintjének. Kertész Marcella énekesi ereje is abban áll, hogy igen gyorsan képes a legmagasabb hőfokra hevíteni a helyzetet. Felejthetetlenül gyönyörű, amint az utolsó két kapu esetében felfogja a helyzetet, reménytelen, semmibe veszett tekintete arról árulkodik, hogy eljött a vég, a beteljesedés, a halál. A többi, régi asszony a világítás jóvoltából kerül majd be a térbe. Bábok. Judit pedig egy élőhalott, egy zombi közönyével tűri a herceg utolsó, hamvába hulló, s immár eleve kudarcra ítélt akcióját, amely aztán elvezeti őt is a cseppkőlétbe.

De mi lesz Kékszakállúval? Újrakezdi? Próbálkozik új lánnyal, az egyértelmű bartóki lezárás ellenére? Vagy eltűnik ő is a semmibe? Nyitva marad a kérdés. Taps. Mutatja a videó. Szellemi környezetszennyezés zajlott. Az előadás lenyomata - talán szemmel nem is látható, de - az idők végezetéig ott marad a barlang falán. A cseppköveken. A vizek folyásában. A karszton. A természeten. Az ősember barlangi pecsenyesütéseinek füstnyomai, az áldozatok felspriccelő vérének rózsaszínje mellett. A rothadás kigőzölgésének nyomai mellett (vagy alatt) felsorakozik egy új réteg, egy talán szellemi színárnyalat. Nyoma marad annak, hogy Hegyi Árpád Jutocsa és kis csapata "tudva és akarva vétkezett" itt. A karszt emlékezete megőrzi ezt az előadást. A természet igen. Hát a "város", az emberi környezet, az épített jövő vajon kíváncsi-e továbbra is Bartókra, arra a hatalmas pluszra, ami egy pillanat alatt létrejött, hatalmas erőfeszítéssel, rüszttel és hangadással? Kíváncsi-e rövid távon a világ operára, szellemi, társadalmi, kulturális kalandokra? Kell-e valakinek Borsodban vagy szerte a világon az a fajta őrület, amit operajátszásnak hívnak? Kérdőjelek. És egyelőre bezárt, sötét kapuk. Hány fekete csukott ajtó?

Zala Szilárd Zoltán