Armenian Legend - BMC, 2001

A 49 éves Melis László - az egykori 180-as csoport alapítója - az utóbbi két évben két új CD-vel jelent meg a boltokban, a BMC jóvoltából (Budapest Music Center Records). Az egységesen megkomponált design (Yasar Meral különlegesen szép munkája) már messzirõl jelzi: sorozatszerûen bõvülõ kollekcióra számíthatunk, folyamatos és töretlen zeneszerzõi életmûre, és ez optimizmusra ad okot. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy fel is tettük a lemezeket, az optimizmus fogalma egyszerûen eltûnik a látóhatár szélén: merõben más dimenziókban mozgunk ezután. Határainkat a kereszténységhez köthetõ fogalmak fogják bejelölni, ráadásul program-, illetve látképszerûen, amelyen belül bizonyos kérdések alapvetõen el vannak döntve. Így sem a remény, sem a reménytelenség fogalmát nem érdemes fölvetni, annál inkább érdemes a kétségbeesést és a vigaszt. Az egyik mû, a Henoch apokalipszise (1997) egy Krisztus elõtt 200 körül keletkezett apokrif írásig megy vissza, a másik pedig, amelynek Örmény legenda a címe, a kereszténység felvételének egy közösségi pillanatáig.

A Henoch apokalipszise című kantáta ugyanazzal a fajta "feszített víztükrű", a világot szervesnek látó és arra teljes egységében rátekintő attitűddel indul, amellyel a klasszikusok is éltek, elsősorban a szimfóniáikban, és kevésbé a kantátákban. A kép, amely az "igazak", a tisztalelkűek ugyancsak elkerülhetetlen részvételét hivatott bevezetni az apokalipszisben, ilyen módon a lehető legnagyobb otthonossággal, szinte a pasztoralitás érzetével indul. (Igen, a kép indul - a zene az egyetlen művészetfajta, amellyel kapcsolatban nyugodtan leírhatunk efféle képzavarokat anélkül, hogy ezek valódi képzavaroknak minősülnének. Hiszen a zene egyszerre kép és folyamat - tehát indul.) A basszus konoksága és a teraszosan építkező dallam kissé dermedt karaktere azonban hamar megtöri ezt az otthonosságot. S bármennyire is meghatározó és mindent felülíró a ritmus, itt most mindaz az érzékletesség és érzékiség, amellyel az elmúlt korok felruházták és barátságossá tették, háttérbe szorul. Ugyanakkor felnagyítódik a konokság, a kérlelhetetlenség és a végítélet elkerülhetetlen mivoltának kifejezése. Emellett a ritmus - amikor egy énekhang dallamához kötődik - tud itt igencsak életszagúan lüktetővé meg kacérrá, kárörvendővé és megveszekedetté is válni. S mindezeken belül igen gyakran fontos asszociációk hordozójává: Melis nemcsak itt, hanem másik művében is szereti idézni az ókori görög költészet alapritmusait és egyúttal modális hangsorú dallamfordulatait. Az igen nagy erejű elementáris lüktetés érdekes módon itt akkor jelenik meg, két nő interpretálásában (az énekesek: Fodor Ildikó és Lukin Zsuzsanna), amikor a kantáta vegyes szerzőkből álló szövege rátér Henoch szövegére és azon belül is arra a részre, amely az univerzum örökkévalóságáról és az ember számára teremtettségéről beszél. A passzusok mindegyike így kezdődik: "Nézzétek...", és kissé lamentáló jellegű leírásokkal folytatódik ("Nézzétek meg a földet, és lássátok meg a dolgokat, amelyek születésüktől fogva halálukig annyira megváltoztathatatlanok, mint Isten egyetlen műve sem. Nézzétek meg a nyarat és a telet, s hogy a földet mennyire megtölti a víz és a felhő és a harmat, és az eső száll fölötte...")

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A zene itt négy tételen keresztül (s nem mellesleg etióp szakrális nyelven) a lehető legigazibb módon szerves és életközeli. Dallamai a párhuzamok és az összekapcsolódások izgalmas váltásaira épülnek, s olykor egymás folyondárszerű körbeindázásaivá válnak. Melis nemcsak itt, de általában is elképesztő feladatok elé állítja női énekeseit, akik hihetetlen munkát fektettek abba, hogy énekük ne csak virtuóz produkció, hanem a szó minden értelmében együtténeklés legyen. Igencsak ritka jelenség, amit itt Fodor Ildikótól és Lukin Zsuzsannától hallunk, hogy tudniillik a zene minden egyes rezdülésénél kidolgozott a hangzás, és minden egyes lendületvétel mindig a másikkal együtt és a másikra reagálva zajlik. Ennek értékét csupán halványan rontja, hogy a zeneszerző olyan nagy magasságokban vár el tömör, testes és átfűtött hangzást, hogy azt énekes nem teljesítheti. Így időnként a koloratúrszoprán minden tehetsége ellenére sem tudja kellően kitölteni beláthatatlan magasságokba fölkergetett és ugyanakkor túldinamizált szólamának anyagát.

Másféle módon használja ki a ritmus erejét Melis ott, amikor szinte József Attilát idézi a zene - "A lét dadog" -; ez már az a rész, ahol nemsokára megérkezünk a végkifejlethez, és egyúttal ki is lépünk Henoch írásából, hogy először Ézsaiáséba, majd egy rövid Henoch-részlet után Hamvas Béláéba lépjünk be. A mű egyik - lírai? drámai? - csúcspontján ismét a látványra kell hivatkoznunk. Az apokalipszis látványára, amely megdermesztően és lebénítóan hat. Az énekes a látvány hatása alatt csak szótagolva haladhat a szövegben ("Azokban a napokban majd...") Ezzel az eszközzel karakteresen Verdi élt, a Rekviemben. Melis természetesen nem "élvezi ki" a helyzet romantikus adottságait, s az egész művet egyfajta puritanizmus és szkepszis felé viszi. A kantátát azzal a szenvtelenséggel zárja, amely csak a legnagyobb kétségbeesések után jöhet létre, és csak olyanokban, akik megadóak bizonyos kérlelhetetlenségekkel szemben.

Melis magát a kétségbeesést alighanem kevésbé szereti megjeleníteni, de mindazt, ami utána következik vagy következhet, annál inkább. Az örmény legendában szintén felbukkan ez a gondolkodásmód is. A mű egy táncjáték kísérőzenéje (előadása 2001 júniusában volt, az örmények napján, a budapesti Kiscelli Romtemplomban, az Állami Népi Együttessel és Mihályi Gábor koreográfiájával). Az érzelmi ív, amit a mű bejár, itt természetesen más, mint a Henochnál, a rokonság mégis vitathatatlan. A kiindulópont itt is jellemezhető a bensőségességgel és az otthonossággal, s néhány helyen (például a keresztény szüzek megjelenésekor) ugyanazt a fajta "feszített víztükrös", lebegő hangvételt halljuk. A tánckantátának nevezett darab azonban értelemszerűen másképp építkezik: konkrét események mentén halad, tehát nézőpontja inkább külső, mint belső. A történetben - amelynek problémafelvetése némely vonatkozásban az Antigonééval is azonos - a barbár életfelfogás szembekerül a kereszténnyel, amennyiben az előző éppen azonos a vad birtoklási vágy, a bosszúvágy és az ölésvágy korlátlan kiélésével. Az utóbbi pedig a mindenek felett álló tudás, a válogatás nélküli, feltétlen szeretet és az ezekből következő gyógyítási képesség megjelenésével.

A gyógyító erő - amit következetesen az ortodox kereszténység emelt ki több évszázadon át az értékek közül - szükségképpen belátást és behódolást vált ki az addig pogány örményekből, s a folyamat az örömhöz és a himnikus emelkedettséghez jut el.

A vadság többször is visszatérő, valóban "vad" glisszandóval indító témája elég elementáris ahhoz, hogy kiemelje az örmény, illetve örmény stílusú, lírai hangvételű részek kontrasztját. Anna Mailyan - ismét egy nő, aki a fontos helyeken szólal meg -, ez a Jerevánból érkezett kitűnő énekes maga a megtestesült szabadság. Bár iskolázottsága, hangképzési technikája klasszikus európai, színeivel tökéletesen felidézi azt az univerzális népi (torok)hangot, amely a világ minden részén azonos módon szólal meg, ha azonosak a körülmények. Pontosan tudja, hány tizedmásodperccel kell megnyújtani, és hány ezrelékkel kell besötétíteni vagy kivilágosítani a hangját ahhoz, hogy az ember még a templomi gyertyák illatát is érezze az orrában az énekétől. Melis azonban itt is mértéktartó, s bár a Mailyan által énekelt dallamok kifejezetten érzelmesek, ami dominál, az ismét egyfajta elemelt, posztbánati szemlélődés, beletörődés.

Lévén táncjáték, a legkarakteresebbek mégiscsak a vad és elementáris részek - hol egy termékenységi tánc, hol egy tivornya, hol meg egy kis vérengzés -; érdekességként az tűnik fel ezen belül, hogy a prokofjevi hangú érzékletesség és dinamizmus éppen a halottak méltó eltemetésénél köszön vissza.

A legszebbnek pedig (ami persze színtiszta szubjektivizmus) mindezzel együtt a mű kezdőhangjai tűnnek. Egy harang szól (a borító szövegéből tudni, hogy azé a templomerődítményé, ahol Világosító Szent Gergely még Grigor korában raboskodott). A harangnak a folyamat során dallama fog születni, de ezt az elején csak sejteni lehet. Egyelőre két, magányos hangot hallunk, amelyek azután eggyel kibővülnek, ismétlés, majd további egy hang bővülés - és így tovább. Egy ideig az aranymetszés szabálya érvényesül: a változás (bővülés) mindig a Fibonacci-számsor logikája szerint következik be, tehát a harmadik, a hetedik és a kilencedik ütemnél. Ezután azonban "beáll" a zene, és nyolc ütemen keresztül csak a csengés-bongás, majd három ütemnyi letisztulás: ismét egy, egy és egy hang. Szimbolikusnak is tekinthetjük: így születnek az új dolgok, többnyire valami csupaszságból, hogy keresztüljussanak valami szervességen, és ismét eljussanak egy - talán másfajta - csupaszságig. Aztán mindenféle történetek következnek, de az ember fejében valahogy mégiscsak ennek az útnak a hangjai maradnak meg a legmélyebben, mint a legigazabb történet anyagai.

Lévai Júlia