A fesztiválokat természetesen nem a kritikusok részére szervezik, de minden magára valamit adó fesztivál gondoskodik a kellõ sajtóvisszhang feltételeirõl. Nincs ez másképp a Magyar Táncfesztivál esetében sem, sõt. A kétévenként Gyõrben megrendezett szemlén immár hagyománynak tûnik, hogy a kritikusok/szakírók/teoretikusok/tudósítók meghívása, majd a helyszínen vendégül látása stb. legalább olyan figyelmet kap, mint a fellépõké. Kényeztetik a kritikust (legyen külföldi vagy magyar, a Rába Hotel kijár mindenkinek), beszéltetik minden adódó spontán és szervezett alkalommal, kávé és ásványvíz mellett. Kell ez? Még errõl is vitáznak egymás között minden évben.

Igen, kell. E sorok írója a barikád két oldaláról látta/látja az eseményeket mint egyszervolt művészféle és diplomás újságíró: nemcsak fesztiválokon, a színházi élet hétköznapjain is kétfelől látja az ügyet. Mire jó a kritikus? És kinek? Ha nem jelenik meg írás valamiről a kellő időben, hiányzik. Ha megjelenik, de nem "olyan", akkor vagy nem kéne, vagy nem elég hozzáértő. Ha hozzáértő, akkor azt a nagyközönség úgysem olvassa, mert számára túl elvont... Örökzöldek.

A győri táncfesztiválra a Magyar Táncművészek Szövetsége többnyire tagjai közül hívja meg a fellépőket, a társulatok pedig ezután maguk döntik el, melyik repertoárdarabjukkal kívánják reprezentálni a mögöttük álló két évadot. (Vita tárgyát képezte ez is: kell-e a nagy demokrácia akkor, ha egyes társulatok nem jól választanak? Kell.) Volt tehát mindenféle: jó, sőt remek, aztán kevéssé jó is. Mivel nincs verseny, nincsenek díjak (végre egy ilyen fesztivál!), sok vesztenivaló nincs is. A közönség amúgy szinte kivétel nélkül hálás: Győr híresen lelkes, kinevelt táncközönséggel rendelkezik, s ott a sok táncos növendék, nemcsak a helyiek, hiszen közben országos táncpedagógusi továbbképző kurzus is zajlik (!), így tehát egyedül a kritikusoknak van kitéve a szakma.

Ők pedig szép csöndesen félrehúzódva, a színház egyik irodájában körbeülnek egy tárgyalóasztalt, s csaknem maguk közt (bár a részt vevő alkotók mind hivatalosak ezekre a vitákra) mondják, amit gondolnak...

Győri Balett - Purim avagy a sorsvetés | Fotó: Kanyó Béla

Az első ilyen vitadélután (június 23.) egyik fő témája a Magyar Nemzeti Balett szereplése kapcsán: milyen mértékben kötelessége egy klasszikus balett-társulatnak, hogy hagyományos nagy baletteket játsszon? (A társulat idén csupa kortárs egyfelvonásossal lépett fel Győrben.) A jelenlévők mind teljes mértékben elfogadták az együttes progresszivitását, meglepő módon senki sem kardoskodott amellett, hogy egy "királyi" társulatnak mindenképp Hattyúk tavával kell képviseltetnie magát egy fesztiválon. Az operai művészek szakmai tudásához nem fért kétség, s a külföldi újságírókat külön lelkesítette a meglepetés, a XX. század végi alkotások. Mary Brennan Skóciából, aki mindegyik győri fesztiválra eljött eddig, úgy ítélte meg, ez az egyetlen út ahhoz, hogy a XXI. század fiataljaival is megkedveltessék a táncot.

Az Artus, Goda Gábor társulata pedig - szerinte - kifejezetten a fiataloknak szól, ők értik jelképeit jobban, mint a középkorú, vagy idősebb korosztály. A Káin kalapja finomságait, érzékenységét egyébként mindenki méltatta. Az Állami Népi Együttes Örmény legenda című estjét udvarias elnézéssel nyugtázták Moldován Domokos, az egyik alkotó jelenlétében. A szó hamar a hagyománykutatás és -tisztelet elismerésre méltó voltára terelődött, nyugati kollégáink némileg irigyek arra az óriási és elevenen életben tartott hagyományanyagra, ami nekünk természetes. Azt azonban ki kellett mondani, hogy kellő dramaturgia nélkül ezekből az elemekből nem készíthető jó színpadi mű.

A második szervezett eszmecserét (június 25.) már "műsoron kívül" heves folyosói, kávéházi, szállodai stb. viták előzték meg. Ezeket elsősorban Horváth Csaba generálta, ezúttal az Ős K.-val. Meglepő hevességgel rohantak ki - elsősorban a női nem képviselői - Horváth nőfigurái ellen, s ebbéli vélekedésükben nyilván egymást erősítették (vacsora, reggeli, vagy egyéb csaknem kényszerű együttlét során, amelyekből, lévén győri lakos, tehát nem hotelvendég, kimaradtam), úgyhogy mire a vitára került a sor, meglepően feldúlt állapotba kerültek. Perverz, romlott, egészségtelen, frusztrált - ilyen kifejezések hangzottak el amúgy köztudottan nyitott lelkű, sőt liberális elmék (Mary Brennan, Céli Barbier, s a Hollandiában élő, egykori mozdulatművész Roboz Ágnes) részéről, s a helyzetet csak élezte, amikor belépett a helyiségbe maga az alkotó. Lovas Pál táncművész, s jómagam, akik Alkonyodó című darabjában szerepeltünk, meghökkenve keltünk védelmére a kínos kérdések közepette (mint például, hogy mi a baja a női nemmel), csodálkozva azon, hogy ezek a felvilágosult hölgyek ezúttal nem hajlandóak szimbólumokban és a belekig hatolóan rejtett jelentésekben gondolkodni. A hangulatot aztán végképp nem javította az, amikor belépett Földi Béla is (órát tartott addig a kurzuson), és véleményt kért a jelen lévő szakíróktól. A külföldiek vele kapcsolatban is kialakították közös álláspontjukat: egybehangzó véleményük szerint a Budapest Táncszínház bemutatott darabjai éretlen, iskolás szintet képviselnek, s különös értetlenséggel reagálták le azt a kettőst, amelyet (Sean Curran amerikai koreográfus alkotásában) a fiú is, a lány is meztelen felsőtesttel adott elő. Itt is voltak opponensek, akik megvédték a koreográfus jogát ahhoz, hogy jelmezként használja az emberi bőrt, s hiába védekezett Földi, miszerint a koreográfus egy szép magyar dalra készítette művét, mely egy meztelen virágról szól. Miközben Mary Brennan arra a kérdésre válaszolt, hogyan fogadnák nyugaton a két kortárs táncestet (a Pécsi Balettet és Földiékét), s a beszélgetés lassan a pécsiekre terelődött, előbb Horváth, majd Földi távozott csendesen a teremből. Brennan nemzetközileg felvállalhatóként értékelte a pécsi Carment, és sem őt, sem a többieket nem zavarta a sok stiláris és dramaturgiai egybeesés, amely a művet a híres svéd alkotó, Mats Ek azonos című és témájú darabjával hozza összefüggésbe. Senki nem kívánt elmélyülni annak boncolgatásában, miért érezte feltétlenül szükségét Egerházi Attila koreográfus, hogy a nagy előképhez ilyen veszélyes mértékben kapcsolódjék. Érezhetően élvezte a jelenlévők szimpátiáját a tény, hogy a vadonatúj pécsi társulatvezetés valóban újra, és - ne kerteljünk - valóban konkrétan európaira törekszik. A pécsi nézőknek meg kell ismerniük a már "bevált" modernet ahhoz, hogy a bátrabb kísérleteket elfogadják.

Amilyen meglepő volt az egybehangzó attak Horváth Csaba ellen, annyira az volt az egybehangzó csodálat Bozsik Yvette János vitéze iránt. Hosszú évek tapasztalatából ismerjük a különböző Bozsik-művek fogadtatását, erre az egybehangzóság a legkevésbé sem jellemző. Szokták szeretni, szokták elfogadni, szokták utálni, s ezek a reakciók a legkülönbözőbb változatokban fordulnak elő egy-egy bemutatója kapcsán. Mindenesetre örvendetes, hogy az apró grimaszokra, finomságokra építő, kis nézőterű színházra kreált mű itt, az óriási színpadú és nézőterű helyszínen is érvényesülni tudott, "átjött" - nem utolsósorban a remek, intenzív alakításoknak köszönhetően. A. Hoffmann kijelentette: Bozsik Yvette a magyarországi Pina Bausch (itthoni kritikusai között is pedzettek már ilyet).

A vita, amelynek időben jóval tetemesebb részét tette ki a K.E.T. és Földi Béláék szorongatása, mint a két pozitív élmény elemzése (főként mivel utóbbi társulatok részéről senki nem jelent meg a délutánon), keserű szájízt hagyott a külföldi kritikusokban. Úgy érezték, kellemetlen helyzetbe hozza őket az alkotókkal való szembesülés kötelezettsége. Külön, "műsoron kívüli" beszélgetést szerveztek a szakírók és a fesztivál szervezői között, hogy megvitassák e vitafórumok célját, értelmét. A magyar újságírók és a szervezők (Török Jolán, a Táncművészek Szövetségének főtitkára, valamint Kiss János, a szövetség soros elnöke) próbálták a tépelődő külföldieket meggyőzni arról, hogy a művészek igenis igénylik a szembesülést, a véleményt akkor is, ha nem fognak repdesni az örömtől negatív, pláne támadó kritika esetén. A hosszú beszélgetés konklúziója: a tervezett másnapi vitát változatlan formában megtartják (tehát az nyitott az alkotók részére), a jövőben azonban tanácsos lesz különválasztani egy közönség-alkotó találkozóra (amelyet lehetőség szerint közvetlenül előadások után tartanának), valamint egy zártabb szakértői fórumra.

Igy aztán némi szorongás előzte meg a következő (június 27.) vitadélutánt, amelyen az előző két este alkotóit (Juronics Tamás, Ladányi Andrea, Mucsi János, Juhász Zsolt és Rácz Attila Ciceró) csak utóbbi kettő képviselte, ez azonban egész jól jött ki így, mert ők ketten pozitív élményt hagytak az értékelőkben. Juhász Zsolt ugyan a BM Duna Művészegyüttes Kossuth Lajos üzenete című egyfelvonásosát is képviselte, ezt a művet azonban inkább a történelemkutatásnak kijáró tisztelettel, mintsem tetszéssel fogadták a jelenlévők, kiemelve, hogy a sztori ilyetén megvalósításban nem lépi túl az országhatárokat. Juhász saját műve, A tizedik vőlegény egyöntetű elismerést kapott, különösen a vitán aznap túlnyomó többségben lévő hölgyek részéről természetes, egészséges és lírát sem nélkülöző férfiasságáért.

Magyar Állami Népi Együttes - Örmény Legenda | Fotó: Kanyó Béla

A kritikusok egyöntetűen szerették a Dunaújvárosi Táncszínház egyikük által magyar hip-hopnak elnevezett rövid darabját is (Zene...) és kifaggatták a jelen lévő Cicerót társulata múltjáról/jelenéről, hiszen még kevéssé ismert formációról van szó. Mary Brennan úgy foglalta egybe az általa "két Duná"-nak nevezett utóbbi két (egymástól persze független) darabot, mint olyanokat, amelyek specialitásuk ellenére is bármikor és bárhol működnének.

Juronics Carmina Buranáját illetően nem volt tökéletes az egyetértés a tekintetben, vajon a szcenikai ötletek mérhetetlen sokasága eltúlzott-e, vagy sem, azt azonban mindenki elismerte: a tény, hogy Juronicsnál sosincs üresjárat, világszerte sokak által irigyelhető. Azt is figyelembe kell venni - hangzott el -, hogy amilyen hálás egy ilyen népszerű, sodró zene alkalmazása, annyira rizikós is, és nem mindenkinek sikerült a számtalan eddigi adaptáló közül ennyire elvonatkoztatni Orff művének szvitszerűségétől.

Ladányi Andrea darabja érdekes kérdést vetett fel, mivel egy számára Yorma Uotinen által készített szólót adott elő, amelynek végére - többnyire értetlenséggel fogadott és fölöslegesnek ítélt módon - beállította három táncosnőjét, mintegy háttérkórusnak. Fuchs Lívia felvetette: egy kivételes előadói egyéniséggel van dolgunk, mintegy magára hagyatva, nem dolgozik vele az itthoni alkotók közül szinte senki (talán épp, mert olyan különös, olyan "más"). A közös tovább gondolásra nem maradt idő, pedig a gondolat kapcsolódott volna ahhoz a gyakran felvetett kérdéshez: kiből/miből mennyi tűnik hosszúnak a színpadon?...

Az előzetes tervvel ellentétben másnap, az utolsó nap délutánján is összejött a vitacsapat, ha már erősen fogyatkozva is. Fő célja az összejövetelnek az volt, hogy meghatározza a győri fesztiválok célját: kikhez szól/szóljon, milyen tartalommal, s hogyan találja meg közönségét. Utóbbira vonatkozóan ismét Mary Brennan adott néhány praktikus tippet a híres és jól működő edinburgh-i fesztivál gyakorlatából. Céli Barbier a fesztiválhangulat erősítését: nappali programokat, utcai akciókat javasolt.

Felmerült itt a siker mibenlétének kérdése is, elsősorban az előző este látottak kapcsán, ahol is taps fogadta a gyenge debreceni produkciót, ováció a nem túl magvas, de profi szinten eltáncolt KFKI (operaháziakból verbuvált) Kamara balettet, viszont ugyanúgy tapsoltak a valóban színvonalas mozdulatművészeti kamaraestnek: a Még 1 Mozdulatszínháznak.

Mit jelent tehát a taps? Kiszámítható, megállapítható-e belőle a siker mibenléte? Dienes Gedeon például rámutatott egy magyar specialitásra: a ritmikus vastapsra, amely minden esetben egy idő után létrejön nálunk, valamint arra, hogy míg régebben a fütty a rosszallás jele volt, ma tetszésnyilvánításként hangzik fel. Mary Brennan megfigyelése szerint avantgárd előadásnál minden esetben úgy érzi a fiatal néző, hogy zajosan kell reagálnia, mert a mű az intézményességet opponálja, az udvarias taps pedig tovább tart, mint a belső szándék. Végül az egész fesztiválra, de még tovább lépve, a szakmára vonatkozó tanulságot is Mary Brennan fogalmazta meg: a valódi siker az, ha a néző a legközelebbi adódó alkalommal újra eljön.

Lőrinc Katalin