Elsõnek az est fõszereplõje, hõse - Kertész Imre - tiltakozna a cím ellen. Figyelmeztetne arra, amit magam is tudok, hogy negyedszázados pályája alatt írt regényt, novellát, esszét, cikket és tanulmányt, de drámát soha. Az õ tragédiái a próza tágabb kalodáját választották. A színházzal talán csak az elsõ saját remekmû születése, illetve megjelentetése elõtt lépett kurta érdekkapcsolatra, amikor az újságírás politikafüggõ robotját elutasítva, átmenetileg színmûipari tevékenységgel biztosította megélhetését. Mostanáig még a filmmûvészet hangos hívását, a filmipar folyamatos kísértését is elkerülte.

Kertész Imre színházáról beszélni tehát - látszólag? - zsurnaliszta csúsztatás. Vérbeli prózaíró, amíg nem szegődik Thália szolgálatába, nézőként, dramaturgként, kivételes esetben rendezőként teremthet színházat. Mégis megkockáztatom, hogy azok a szerencsések, akik velem együtt bejutottak szeptember 25-én a Kamra zsúfolt nézőterére, Kertész Imre színházában jártak.

Még akkor is, ha a Sorstalanság írója "csak" felolvasott. Mosolytalanul, szinte mozdulatlanul állt a számára odakészített pulpitus és a közelből szinte feleslegesnek tűnő mikrofon mögött, sportos tweed zakóban, fekete pólóban, szemüvegesen. A keze ügyében a tálcára készítve szokatlanul sok ásványvizes üveg sorakozott. A színpad hátterében ágaskodó üres fogasnak még dramaturgiai szerep sem jutott. Akár akadémiai székfoglalón is ülhettünk volna a széksorokban. De amikor Kertész Imre beszélni kezdett, a színpad egyszer csak benépesült az általa teremtett lényekkel, a nézőtér megtelt az író gondolataival. Az előadó alig pillantott fel a meglehetősen vaskos kéziratcsomóból, legfeljebb amikor lapozott. Hangjával sem játszott, nem irigyelte el a színészek művészetét. Beérte azzal, hogy kézen fogott bennünket és egyszerűen, póztalanul bevont a maga világába. Az első sorból nem lehetett nem látni, hogy a keze erősen remeg, néha szinte görcsösen belekapaszkodott a kéziratba, azután majdnem könnyedén zsebre vágta. Azzal, hogy a kezének is újra tudott parancsolni, a szellem győzött az esendő test felett. Olvasás közben nemhogy nem remegett az előadó hangja, de hosszú és izgalmas negyedórákon át meg sem bicsaklott. Színésznek is becsületére váló teljesítmény, hogy hibátlanul, de azt is mondhatnám, tökéletesen - egy író szuggesztiójával és egy előadóművész szakmai rutinjával - szolgálta a pontosan megválogatott szavakat, az utánozhatatlan, célratörő tömörséggel és költői igényességgel szikárra kalapált mondatokat. Hallgassuk csak: "Mostanában - a múló évezred egyik kései esztendeje, mondjuk éppen 1999 kora tavaszán, annak is egy napsütéses délelőttjén - Keserű számára a valóság, problematikus fogalommá, de ami még súlyosabb: problematikus állapottá vált. Olyan állapottá, amelyből - Keserű legintimebb érzései szerint - leginkább a valóság hiányzott. Ha valahogyan rákényszerítették a szó használatára, Keserű mindig nyomban hozzátette: ťaz úgynevezett valóságŤ. Ez azonban igencsak szegényes elégtétel volt, ami Keserűt nem elégítette ki."

Frankl Ilona felvétele

A tegnap története? Százszor inkább a ma előzménye. Jelen idejű, nagyon is ismerős kiadói kulisszák, kávéházi keretek között a múlt - a holokauszt és 1956 - árnyéka, megélt válságok, erkölcsi buktatók között a választ kereső kortársak végzetes, feloldhatatlan dilemmája. Kertész Imre - Keserű - Hamletjét B.-nek hívják. Dánia börtönében vele szenvedjük meg azt a fojtogató szabadsághiányt, ami a nálunk különbek életébe került. Rekviem, egy az élet elviselésére képtelen felnőttért? Készülő, valamennyiünk számára ismeretlen műről felületesség, sőt felelőtlenség lenne ennél többet mondani. Hiszen az elhangzott, mégoly sokatmondó részlet végül is csak előleg, ígéret a jelen lévő barátoknak, ismerősöknek, pályatársaknak és a Kertészt csak legfontosabb oldaláról, a szövegeiből ismerő olvasóknak. Akik jelenlétükkel, lankadatlan, odaadó figyelmükkel tanúsítják, mennyivel izgalmasabb, méltóbb ez a fajta "kukucskálás" - amikor az írónak nem a hálószobájába, hanem a műhelyébe pillant be az, aki a szöveggel egy időben a cselekmény és az alkotás remek dramaturgiai érzékkel nyitva hagyott titkait is élvezi.

Tapasztalataink szerint mostanában írók, művészek, színészek ritkán ragadják meg az alkalmat, hogy kollégáik - vetélytársaik - szereplésénél, sikerénél tanúskodjanak. Ez az este azonban kivétel lehetett: a nézőtéren ott ültek és Kertész Imrével együtt lélegeztek a barátok, Esterházy Péter és Spiró György, Radnóti Sándor, Dés László és a többiek, akik a minőség drukkereiként együtt hallgatták azt, amit remélhetően hetek vagy hónapok múlva, magányosan, saját szobájuk intimitásába zárkózva már a ráismerés gyönyörűségével fognak olvasni. Az író és az olvasó színházi találkozása, amelynek kereteit évekkel ezelőtt teremtette meg az írók felolvasóestjeinek rendszeresítésével a Katona József Színház, ezúttal azért válhatott irodalomtörténeti eseménnyé, mert Kertész Imre nem a könyvespolcról, hanem az íróasztaláról, a számítógépéből vette ki holnap születő művének talán legizgalmasabb fejezetét.

Bár kritikát írni egyelőre tilos, jósolni tán szabad. És örülni, hogy a Sorstalanság alkotója, a jelenhez közelítve folytatja a túlélők számadását, nekünk szóló, bennünket intő mementóját. Hogy ne felejtsük - a "magántúlélők" relatív boldogsága és feloldhatatlan boldogtalansága olyan súlyos örökség, aminek terhét ideig-óráig sem tehetjük le vállunkról.

Ha vállaljuk és megértjük az író habitusát felidéző Keserűt, ha megsiratjuk a kompromisszumkötésre képtelen, saját halálos ítéletét könyörtelenül végrehajtó B.-t, a sorsán (sorsunkon) érzett megrendülés rákényszerít az azonosulásra. Az azonosulás pedig akár az ellentmondásra, hogy vitába is szálljunk Kertésszel és hőseivel - ha merünk.

A maratoni felolvasás a szöveg, a cselekmény egy lezáratlan tetőpontján ér véget. A közönség tapsát a felcsigázott és kielégítetlenül hagyott kíváncsiság robbantotta ki, de a vállalt és vállalhatatlan azonosulás forrósította fel arra a hőfokra, ami a tragédiák katarzisának élményét idézi. Kertész Imre szószínházának nézői, tanúi ez után az este után még nagyobb szellemi izgalommal várják, hogy olvasóként találkozhassanak a Sorstalanság méltó folytatásával.

Földes Anna