Ami azt jelenti, hogy mi, nézõk is húsz évvel öregebbek lettünk. Illetve mintha csak mi korosodnánk - a Katona egyre fiatalodik. Nem a színészek átlagéletkorára gondolok - nem is igen számoltam ilyesminek utána -, hanem a társulat szellemiségére, habitusára. Itt a születésnapon fölköszöntött 70 éves mûvészek, Máté Erzsi, Olsavszky Éva, Kun Vilmos és az ünnepi alkalomból alapított "Ólomkatona"-díj elsõ jutalmazottja, Horváth József egy nyelvet beszélnek a fõiskolát - bocsánat, egyetemet! - frissen végzettekkel, ami Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról címû elõadásban például oly megkapóan érvényesül. Vagy a Tartuffe-ben. Vagy a Szent György és a sárkányban. (És megkapó látni azt is, amikor különbözõ évjáratú Zsámbéki-osztályban végzettek mûködnek együtt a színpadon.) A Katonában valahogy soha nem pihennek rá a készre. Soha nem ülnek ama jól megérdemelt babérokon. Folyton kockáztatnak kényelmet, biztos sikert. Vendégként Jeles Andrást hívják rendezni, Halász Pétert, Zsótért; korábban alig játszott Brechtet mutatnak be, meg rendszeresen kortárs szerzõk mûveit - folyton keresik az alkalomhoz illõ kifejezési formát. Folyton tanulnak, folyton a lehetõségeik határait feszegetik.

Olyant még soha nem hallottam ebben a színházban, hogy mi vagyunk a legjobbak. Olyasmit sokkal inkább, hogy mi az, ami egyik vagy másik produkcióban kevésbé sikerült. Talán ez az önmagával szemben is kérlelhetetlen őszinteség hitelesíti a Katona világgal szembeni őszinteségét. Hogy nem imidzset akar mutatni, nem arculatot, hanem gondolatokat. Még akkor is, amikor az alkotók csak beszélgetésre hívják évad elején a nézőt a tervezett bemutatókról. Fontoskodásnak, öntömjénezésnek soha semmi nyoma - ezen a 20 éves évfordulón sem. Valaki meg is jegyezte: nem tudunk mi igazán ünnepelni. De, igen, ott a Katonában, október 15-én, a Manó bemutatójának 20 éves évfordulóján én bizony könnyekig meghatódtam (a szó szoros értelmében), annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy annyit húsz év alatt nem bakiztak e deszkákon, mint ezen az estén. De bakistul, home videóstul (a társulat tagjai által külföldi vendégjátékokon készített felvételek tengerparti fürdőzéseket, kirándulásokat, "nagy zabálásokat", reptéri motozásokat örökítettek meg), Zsámbéki-paródiástul (Elek Ferencnek állítólag már a főiskola óta csiszolódó tüneményes magánszáma), ajándékozásostul, díjazásostul nagyon meghitt volt ez az este, ahová olyanok is el tudtak jönni együtt örülni, emlék idézni, akik már egészen más utakon járnak a szellemiséget tekintve.

A Katonában elősoroltatott a múlt, közös múltunk, a Kamrában pedig ezalatt előadásra készült a jövő, Zsámbéki Gábor ugyanis régi jó szokásához híven meghívta a legfiatalabbakból, főiskolásokból (bocs, egyetemistákból!) álló Magma Társaság Bodó Viktor rendezte Attack című produkcióját. (Volt már itt repertoáron az Utolsó Vonal remek Piroska című előadása és Hargitai Iván fájdalmasan szép generációs Dantonja is mint főiskolai diplomamunka.) A Katonában a jövő folyamatosan jelen van.

Szűcs Katalin

Stílusgyakorlatok 1982/83 - Dörner György, Bán János és Gáspár Sándor | Fotó: Fábián József

Dr. Burke különös délutánja - Máthé Erzsi és Gelley Kornél | Fotó: Koncz Zsuzsa

Catullus - Udvaros Dorottya és Máté Gábor | Fotó: Eifert János

Kés a tyúkban - Fullajtár Andrea | Fotó: Koncz Zsuzsa