A Magyar Dráma Napja alkalmából az M2-n Az imposztort adták. Spiró György darabjának eredeti, 1983. õszi elõadását a Katona József Színházból. Rá három hétre és egy napra a Duna TV a Szent György és a sárkány felvételét tûzte mûsorára a Millenáris Teátrumból, ahol elõször mutatták be Weöres Sándor drámájának legújabb rendezését, mielõtt beköltözött volna a Katonába. Zsámbéki Gábor két munkája között csaknem két évtized telt el. A két író között bõ nemzedéknyi a korkülönbség, a két darab születése között is eltelt közel két évtized. Spiró színházi író, még ha színmûírói pályáját a hagyományos-szokványos teatralitást tudatosan tagadó kísérletekkel kezdte is, Weöres Sándort viszont színpadidegen, csak látszólag drámai formájú költõi szövegek szerzõjeként könyvelte el a köztudat. Spiró egy-egy színpadi kudarc ellenére is rendszeresen játszott szerzõ, aki meg is írja évi egy-két darabját, Weöres darabjainak egy-egy biztató elõadása ellenére sem tudott kitörni a színházban amatõrnek tekintett klasszikus költõ skatulyájából.

A korszak, amelynek problémáiból a darabok kinőttek, mégis összekapcsolja őket. A lényegi tartalmat és a kényszerű, de termékeny formát egyaránt a Kádár-kor szocializmusa szabta meg. Merthogy komoly közlendő formája csakis parabola vagy allegória lehetett akkoriban. Csak éppen Weöres darabjának - mint más drámáinak is - középpontjában a történelem alapkérdései állnak, amelyek egyúttal a rendszer ideológiájának alapkérdései is voltak, míg Spirót már elsődlegesen a diktatúra működése és benne az emberek viselkedése izgatja. A hatvanas évek reformszocialista illúziói közepette a költő a történelem megváltoztathatóságáról, illetve az ember megválthatóságáról írt szkeptikus parabolát. Spiró a nyolcvanas évek elején messze túl van ezen. Nem a diktatúra célja, ideológiája, hanem köznapi gyakorlata érdekli. Mégpedig a viszonylag emberi arcú diktatúráé. Nem a tömeggyilkos lágerek világa, hanem a besúgók, a titkos és nem titkos rendőrök, cenzorok és segítőik által működtetett erőszakos hatalomgyakorlás, ahol mindössze beviszik az embereket időnként, jól megverik, aztán elengedik. A lengyel színháztörténeti párhuzam a nyolcvanas évek eleji lengyelországi forrongások után aktuális politikai izgalommal is szolgált. Az író és a színház nem csak esztétikai, de bátor politikai tettet is hajtott végre.

A televízióban nézve a darabot, elkerülhetetlenül fölmerül a kérdés, mi közünk mindehhez húsz év múltán, a demokrácia egészen más bajaival küszködve. A Szent György és a sárkány esetében egyszerű a válasz. Weöres Sándor remeke ma nem arról szól, mint megírása idején; mint minden remekmű, könnyedén alkalmazkodik bármilyen történelmi helyzethez. Mindig jönnek új demagógok, és minden új hit előbb-utóbb hatalmi manipuláció áldozatává lesz. A rendezőnek csöppet sem kell időszerűsítenie a játékot ahhoz, hogy mondatokban, jelenetekben korunkra, kortársainkra ismerjünk. Az imposztor azonban akár szakmai belüggyé is válhatott volna az idők során. Mégsem lett azzá. És nem is csak az bizonyítja ezt, hogy azóta is játsszák, hogy hol itt, hol ott veszik elő, hanem ez a régi, első előadása is.

A képernyőn ma nézve az a régi igazság bizonyosodik be, hogy a színház, a művészet nem elsősorban ideológiai-politikai tartalmával hat. Azt nagyon jól lehet elemezni, arról sokat lehet írni és beszélni. A lényeg azonban mégiscsak az embernek ember általi ábrázolásában van. Még csak nem is a szűkösen vett erkölcsrajzukban, abban, ahogyan a diktatúrára reagálnak, ahogyan tűrik, szenvedik, kiszolgálják, ahogyan lázonganak vagy beletörődnek, ahogyan ingáznak-csúszkálnak a különböző lehetőségek és lehetetlenségek között. Hanem ahogyan élnek a nekik adódott körülmények közepette. Az imposztort ma nézve nem a körülményekre csodálkozunk rá, hanem a figurákra. Zsámbéki rendezésében az tetszik maradandónak, hogy emberszerű embereket mozgat a színpadon. Roppant élvezet nézni a Katona régi társulatának tagjait, amint a sokat emlegetett mikrorealizmust gyakorolják. Amint jellemeket és emberi kapcsolatokat építenek föl, s az különös, mondhatni ínyenceknek való öröm, hogy ezek az emberek történetesen még színházi emberek is. A díszletmunkásoktól a zseniális Boguslawskiig. Félnek és lelkesednek, szeretnek és utálkoznak, lázadnak és alkalmazkodnak. Hogy minderre történetesen egy diktatórikus hatalom kényszeríti őket, az talán nem is igazán fontos. Az élet mindenkori nyomorúságát és szépségét élvezi a mai néző is.

A képernyőn különben a darab poénja is jobban kijön. A kockázatos poén, hiszen annak kell csattannia, ami nem történik meg, annak, hogy nem jön Rybak, nem érkezik meg a király hírnöke, befordul a cár képe és ott áll boldog vég nélkül. Ünnepelni kellene, de nincs miért. És még a színészi reakciók sem poentírozhatnak, hiszen a poénhoz tartozik az is, hogy csak állnak bambán, míg Boguslawski előadja látszólagos improvizációját. Mindezt a bonyodalmat talán csak a televízió képes igazi feszültséggel telten közvetíteni.

A Szent György és a sárkány színházi bemutatója és a felvétel televíziós lejátszása között mindössze egy kormányváltás zajlott le. Ez is elég lehetne éppen, hogy az allegóriából kihüvelyezhető közvetlen politikai mondanivaló izgalma megcsendesedjék. A néző remélheti legalábbis, hogy valamelyest háttérbe szorult talán az a politikai magatartás, amelyre ráismerni vélt a színházban. Bizonyos politikai szorongásoktól megszabadulva azonban, csak még jobban tudatosulhat az előadás esztétikuma. A tér- és színkezelés artisztikuma, a hatalmas érzelmi és gondolati távlatok befogása, a stiláris egység megteremtése és megtartása - és természetesen itt is a figurák, az emberi érzelmek, a kapcsolatok gondos kidolgozása.

A képernyőn különben sem érvényesül maradéktalanul a díszlet filozofikuma. Nem látszik igazán a semmibe nyúló spirális. A jelenetről jelenetre újralapátolt granulátum viszont nagyobb súlyt kap. Azaz elhalványul a kikapaszkodás-visszahullás dinamikája, de fölerősödik a történelem hullámzásának mindent bedaráló, elsimító-elnyelő természete. Amúgy sok jelenet akár üres térben is játszódhatna. Ez is a színészi jelenlétet, a játék bensőségességét erősíti föl.

Ma talán mindkét előadásban az hat, ami éppen időszerűtlen benne.

Zappe László