"Nincsen talentumom, arra, hogy állampolgár legyek, amihez pedig nincs talentumom, azzal nem is foglalkozom. Számomra a szabadság az élet elsõ és legfontosabb feltétele" - írja Ibsen Rómából, miután kimenekült az otthoni "sertésvilágból", ahol a megszelídített, intézményesített emberközegben a forradalmár számára fullasztó volt a levegõ. Az igazi, valódi egyéniséget a totális, mindent felforgató, sakktáblalesöprõ lázadóban látja, aki személyes igazsága érdekében sutba dobja társadalom, politika, erkölcs irányított diktátumait. Csakhogy miközben álmodó idealistáinak magatartásával rokonszenvezik, ugyanakkor, ábrázolja evilági mûködésük teljes csõdjét. Vajon Hedda Gabler hová sorolandó: "zsebben hordható lélek", vagy nagyra törõ mástakaró?

Érdekes szemezgetni különféle korok erről az asszonyról alkotott véleményei között. A századelő környékén többen fintorogva, erőszakolt, affektált különcnek titulálják, aki veszedelmes én-kórságban szenved. Kosztolányi szerint büszke lovagló, szilaj katonavér, revolverrel lövöldöző hideg hős. Félig kinyílott lélek, félig érző, félig gondolkodó ember, sanyarú vágyakkal az igazi élet után, amit aztán addig csókol-ölel, mígnem a posványba hulltan végzi be. Szépségre sóvárgó szép állat. Egyetlen elfogult pártfogója akad, aki "művészi idegzetű, fölöttes nő"-ként látja, egyfajta "überasszony" szerepében csodálja, s az alkotó ember mindenkori kötelességének teljesítését képzeli belé: tiltakozást az ostobaság, banalitás, rútság ellen. Jan Kott mint Észak Freudjának skandináv Bovaryné-jára tekint rá, férfiszerepben tetszelgő neurotikusra, aki egyszerűen csak péniszirigységben szenved s természetesen nem véletlen, hogy pótcselekvésként lövöldöz.

Máté Gábor és Básti Juli

Básti Juli Hedda Tesmanján megkövesedett az undorodás grimasza. Az előadás nagyszerű szimbolikus momentuma, amikor az állapotos asszony - de mondjunk inkább terhes jelzőt, hiszen a nő számára egyáltalán nem nevezhető éppenséggel áldásnak, hogy egyesülve a középszerűség bajnokával, most az általa jegyzett gyümölcsöt hordja magában - öklendezni kezd és a férj erre fülig szaladt szájjal virgonckodik. Heddát a világmegvetés öklendezteti, de talán az önmaga iránt érzett utálat is, mert képes volt kapcsolatot kötni a jelen környezetével, képes volt megalkudva összeolvadni vele. Ő, aki szabadságpárti, a függetlenség szószólója, saját bevallása szerint "semmi olyan feladatra nem alkalmas, ami elvárásokat támaszt vele szemben". De ha ilyen emancipált egoista, ha ő a bezártságot nem tűrő nagyvad, miért ment bele a házasság intézményesített ketrecébe? Mert nem is olyan nagy formátumú. A tábornoki uniformist viselő apa-képtől megtanulta, hogyan kell kifelé látszani. Ifjúkorában nyilván nagy házat vittek, s ez akkor elég volt ahhoz, hogy ő is a birtok méreteinek fényében látsszon. No meg a papa pénzén egyszerűbb volt férfias függetlenséget hirdetni., bálkirálynőként elhatárolódni a "földi rútságoktól", lenézően játszadozni a semmire el nem kötelezettség elvét követve. Hedda felsőbbrendűsége üres szokásokon, viselkedési manírokon edződött, Jörgen Tesman házából viszont hiányoznak a külcsín kifejezésének a nő szemében jól bevált aktusai, ráadásul Hedda feladta az egykor hangoztatott, számára lépéselőnyt biztosító senkihez nem tartozását. Hogyan nyilvánítja akkor most ki "értékes másságát", büszke magánzóságát?

Básti Juli Heddája összeszorított szájjal szenved, a permanens düh lefojtottsága végig kíséri minden mozdulatát. Behúzatja a függönyöket, kidobatja a virágokat, a sulykolt depresszió elszeparáló világa megfelelőnek tetszik. De ez nem elég, megpróbálja hatása alá vonni az embereket, és aztán úgy manipulálni őket, ahogy romboló kedvének megfelel. Rombol, mert építeni, alkotni képtelen; meg akarja valósítani önmagát, de fogalma sincs arról, milyen is lenne az ideális körülmények között létező ideális Hedda-kép. Csak negatív módon képes meghatározni, mit is kíván. Mások boldogságát - még ha szánalmas is az az ő szemében - nem. Egykori lovagjának, Ejlert Lövborgnak (Fekete Ernő) - aki egykor pikánsan kicsapongó, a társadalom elvárásaival mit sem törődő életet élt, borzasztóan imponálva ezzel a gyónásait szürcsölve hallgató kislánynak - pláne nem. Pedig Hedda nem szerette ezt az embert, mert olyasvalaki, aki képtelen efféle érzelemre, az ugyanis némi önfeláldozással jár, és egy egyéniség csipetnyit sem ad magából (no meg hát a nincsből végképp lehetetlen osztogatni). Éppen ezért Hedda elviselhetetlennek tartja a gondolatot, hogy a "mostani" Lövborg - egy másik asszony jótékony hatására konformizálódott zsenivé válva, szépen menetelve a társadalmi ranglétrán - esetleg társra talált alkotó ember legyen. Fekete Ernő "lángoló" szellemű forradalmára Hedda egy szavára hajlandó volna árkon-bokron túlra szökni vele, vadul kéri számon a nő házasságának miértjét, aztán hagyja magát provokálni, irányítani és pusztulásba taszítani. Kissé fiatal Básti Julihoz, ebből fakadóan viszont megfelelően heves-szeles. Forróvérűsége folytán eszeveszetten fut szerelmének bizonyítása végett a halál karjaiba. Hedda közben tűzre veti az ifjú jövőről szőtt álmát, a kéziratot, hogy írmagja se maradjon annak a "gyereknek", amely tovább örökíthetné az ő szellemének termékenyítő hatását. Ha már ő, Hedda nem hagy pozitív nyomot a világban, más se tegye! Megpróbál ördögi lenni, de nála sokkal inkább az Brack bíró. A Haumann Péter megformálta figura rafinált játékos, "fű alatt" tökéletes életélvező, aki már-már megkaparintja az asszonyt. Érdekes lenne tudni, vajon volna-e bátorsága nyilvános botrányba keverni Heddát, vagy ő is gyáva egy kicsit ahhoz, hogy elmenjen a végső határig.

Hedda tragédiája, hogy Lövborg halála, munkájának megsemmisítése is rá üt vissza, ezután lesz csak igazán felesleges eleme ő a világnak. A férje, Jörgen (Máté Gábor) - gyönyörű mintapéldánya a nyárspolgári puhaságnak, félszeg-üdvözült mosollyal jár-kél papucs mivoltában - és Elvstedtné (Kiss Eszter), a kutyahűség, a ragaszkodás levakarhatatlan együgyűje ugyanis úgy döntenek, életüket szentelik az író emlékének. Hedda Gabler pedig "semmiben nem segíthet, semmiben a világon." Egy céltalan, üres, akarnok élet pusztítja el önmagát, de talán egyszer az életben igazán bátran cselekedett.

Börcsök Dóra