Pécsi Nemzeti Színház
A Pécsi Kamaraszínház játékterére érkezõ nézõ figyelmét valószínûleg a nagy méretû kivetítõn pergõ Fashion TV képsorai ragadják meg elõször. Nem mintha maga a design, a kommerszbe oltott posztmodern (Huszti Edit kortárs alapformákat hatékonyan variáló, színpadi elemekké alakító munkája) nem lenne látványos, ám az FTV - túl azon, hogy a dráma gondolati tartamához jól kapcsolható asszociációs láncot nyit meg - a színpadi megközelítéssel, a rendezõi eszközökkel kapcsolatban is várakozásokat ébreszt. E várakozások azután az elõadást nézvén fokozatosan szertefoszlanak.
Hargitai Iván rendező leghatározottabb koncepcionális döntése maga a darabválasztás volt. Mármint az a tény, hogy nem a Laclos-regényből készített színpadi változatot, vagy egy korábban elkészültet próbált használni, hanem a Hampton-féle feldolgozást vitte színre. A Hampton-darab ugyan meg sem kísérli visszaadni az alapmű összetettségét, filozofikus-szimbolikus tartalmait, stiláris cizelláltsága ellenére is érezhetően erős társadalomkritikai attitűdjét, különleges atmoszféráját, s végképp nem próbálkozik azzal, hogy a levélregény formát adekvát drámai formával helyettesítse - ehelyett egy komplett pszichológiai drámát épít fel úgy, hogy az eredetihez képest sokkal inkább középpontba állítja és megemeli Valmont alakját. Ha valaki ezt a szöveget választja, feltehetően a történet pszichologikus-realisztikus síkja fontos számára (s nem a romlás bájának megérzékítése vagy a sajátos laclos-i szerelemfilozófia kibontása). Ha pedig a cselekményt hangsúlyozottan kortárs környezetbe helyezi, szándéka mai magatartási attitűdök, viselkedési formák kibontására is irányulhat. Az előadás azonban végül egyik síkon (a kortárs magatartásformák, illetve a személyes emberi dráma felől közelítve) sem tud valóban meggyőzővé, érdekessé válni.
A legnagyobb csalódást talán maga a video jelenti. Érdekes lenne egyszer egy szélesebb áttekintés keretében számba venni, hogy az utóbbi időkben színpadjainkon oly szívesen alkalmazott eszköz hányszor kapott valóban jelentést. A valószínűleg nem túl hosszú listát a pécsi Veszedelmes viszonyok mindenesetre aligha gyarapítja. Az FTV képsorai csak felvezetésül szolgálnak, a továbbiakban gyakorlatilag a szereplőkről készített közelik jelennek meg a kivetítőn. A képeket a helyszínen az ideiglenesen kameramanná avanzsáló Ottlik Ádám rögzíti. Ez valóságos elidegenítő effektusként hat, amit az előadás jelrendszerén belül amúgy semmi nem indokol. De magának a videózásnak is kevés a hozama. Legfeljebb azt a pragmatikus igényt elégíti ki, hogy az éppen nekünk háttal álló színész arcát is láthassuk (ami tulajdonképpen nem csekélység, hiszen a hosszan elnyúló, a két "fő" játéktért középen folyosóval összekötő szín különböző pontjain feltűnő színészek egyike-másika mindig hátat fordít a nézőtér valamely részének), de a színészi szerepformálást mélyítő, árnyaló vagy ellenpontozó jellege éppúgy nincs, mint mélyebb jelentése. Van viszont nehezen leírható, kifejezetten művi hatása, amely nehezen egyezik a realisztikus tónusú színészi alakításokkal. A mai magatartási attitűdök leképezése pedig nem működik. Ennek oka lehet az is, hogy ilyenek a szövegben sem igen találhatók (meglehetősen általános pszichológiai motivációval bírnak a szereplők), ám ha a rendező mindenképpen törekedni akarna a megfeleltetésre, akkor a párhuzamokat valószínűleg inkább az új keletű, pesti "értelmiségi szalonok", s nem a Fashion TV tájékán kellene keresnie. Így aztán a színészek egy része jól ismert magatartássablonok ábrázolásához nyúl, más része pedig a tárgyi környezettől nem zavartatva magát, játssza az "eredeti" figurát.
Ami tulajdonképpen nem lenne nagy baj: számomra legalábbis a Hampton-szöveg színre vitelének értelmet az adna, ha Valmont emberi drámája (amely természetesen összefonódik környezetének kisebb-nagyobb tragédiáival is) valóban megtörténne a színen. Hargitai abból a szempontból szerencsés kézzel osztott szerepet, hogy rossz konvenciókkal szakítva, fiatal színészekre bízta Valmont vikomt és Merteuil márkiné megformálását. A Veszedelmes viszonyokat pszichológiai drámaként értelmezve ugyanis e dráma tétjét iktatja ki, ha középkorú vagy idősebb színészek játsszák e két szerepet (ekkor ugyanis két formátumos, de élete értelmét nem lelő ember kétségbeesett, ám nem reménytelen vergődése helyett a "gonosz öregek szórakoznak az ártatlan fiatalokkal" című játéknak lehetünk tanúi). Rázga Miklós korát és alkatát tekintve tulajdonképpen ideális Valmont lehetne (az alkaton persze lehet vitatkozni, de ezt inkább meghagynám hölgytársaimnak), ám az a szuggesztív kisugárzás, amely a vikomtot oly ellenállhatatlanná teszi az asszonyi szívek számára, kevéssé érződik rajta. Ennél is nagyobb baj (s vélhetően nem pusztán színészi probléma), hogy a nagy manipulátor, az igazi játékos zsenialitását sem mutatja meg; a színlelést, a cselt egyértelműen kifelé játssza, olyan hanghordozással, hangsúlyokkal, amelyeknek alapján minden épelméjű asszonynak rá kellene jönnie a csalás, a hazugság tényére. Az összeomlást pedig meglehetősen külsőséges eszközökkel ábrázolja; csupán az utolsó jelenetekben van néhány megragadóbb pillanata.
Mintha játék közben a rendező is ráébredne, hogy szélesíteni kellene a többiek szereplehetőségeit; erre utal legalábbis, hogy néhány erőteljesen beállított, néma jelenetben egyre többször igyekszik színre hozni a márkinét játszó Melkvi Beát, akivel ezen túl saját drámát, saját összeomlást is megpróbál eljátszatni. Az erőfeszítéseket csak részben koronázza siker. Melkvi formátumos, izgalmas, környezetéből messze kiemelkedő asszonynak mutatja Merteuilt, s rendelkezik is ezt érzékeltetni képes színpadi kisugárzással. A szerep megépítéséhez éppúgy felhasználja a női hiúság, birtoklási vágy, mint a lelki-szellemi magány, az ezt kompenzáló önzés és dívaallűr színeit, s még a fent említett szöveg nélküli jeleneteit is hangsúlyossá tudja tenni. Ám a lelki összeomlást indokolttá tevő saját drámát Hampton nem írt a márkinénak (sőt: nem olyan asszonynak írta meg, aki ilyesmibe keveredhet), így ezek a színek az utolsó jelenetben csak kívülről erőltethetők rá a figurára. Ekként nemhogy a Valmont-ét kiegészítő, ellenpontozó emberi dráma nem születik meg a színpadon, de még az addig igazán meggyőző alakítás is külsőségesebbé, manírosabbá válik. A kisebb szerepeket játszókra általában nem lehet panasz: Fábián Anita látványos sablonok helyett finomabb pasztell színeket használva, pontosan építi fel a méltatlan szerelembe belehaló özvegy alakját; Simon Andrea ugyan a csak látszatra ártatlan bakfis ismerős sablonjaiból építkezik, de azokat lendületes frissességgel, jó tempóérzékkel használja, Töreky Zsuzsa, Sólyom Katalin és Széll Horváth Lajos pedig mindent megtesznek különösebb színészi lehetőséget nemigen tartogató szerepeikben. Ám ez éppúgy kevés a hiányzó dráma pótlására, mint Huszti Edit fentebb leírt, önmagában mutatós díszlete, vagy Kovalcsik Anikó ehhez jól illeszkedő (s különösen Melkvi Bea öltöztetésekor invenciózus) jelmezei.
Talán a rendező is érzi ezt: a produkció utolsó jelenetei mintha egy másik előadásból származnának. A vikomt és a márkiné kölcsönös hadüzenete után az addigi lineáris történetmesélést és realisztikus szituációkezelést sűrítés és stilizálás váltja, amelynek leghatásosabb és legszebb mozzanata Valmont végrendeletként elmondott üzenete. (Mivel magát a párbajt még körvonalaiban sem látjuk, egy öngyilkos búcsúlevelére asszociáltat - erősítve ezzel a "párbajhalál az öngyilkosság legnemesebb formája" elméletét). Ez az egyszerűségében megkapó, a szituációt elmélyítő stilizálás viszont teljesen idegen a produkció egészétől, inkább csak egy lehetséges másik előadásra hívja fel a figyelmet. Nagy kár, hogy Hargitai Iván nem azt az előadást rendezte meg.
Urbán Balázs
