Pesti Színház

Jószerivel csak Forgách András új fordítása mutatja a rend, a rendezettség jeleit a talán extravagánsnak szánt, de csak bombasztikusan szétdöngölt dráma színrevitelében. E prózaian iramos magyarítás mélyérõl szemérmesen buknak föl a jambusok; a markáns átültetés a kényszeresen pontos közlések közepette is mindig átizzik a megfelelõ helyeken. Nem így Eszenyi Enikõ - Hegedûs D. Géza társrendezõi közremûködésével létrehozott - munkája. Sem gondolati, sem stílusegységet nem képeznek a darabokra tört shakespeare-i korsó cserepei.

Nemigen gondolhatunk mást, mint hogy a szerelmet - a világtörténelem egyik legnevezetesebb liezonját - ábrázolva, Antonius és Kleopátra kapcsolatát szenvedélyként és szeszélyként felfogva Eszenyi a teljes irracionalitásnak akart teret nyitni, hiszen a saját feladatát, küldetését, népét a testi-lelki hév tüzében elhanyagoló két ember számára a külvilág nem működhet struktúraként, és a valójában eleve abszurd szerelem (amely ugyebár vak) nem engedi látni a világhelyzet erővonalait és az éles históriai szituáció, a hadvezér férfi és a koronás nő sorsát is végzetesen alakító következményeit. Ez az - egyébként logikus - megfontolás csinálhat arctalan tucatlényeket a legtöbb szereplőből; a szinte csakis a nagy párosra koncentráló figyelem folytán a sok figurát formáló színészeket megfosztva attól, hogy szavaik sebes és lehetőleg tárgyilagos eldarálásán kívül mást is tegyenek. Sokszor nem is igen tudni, Gyuriska János (Caesar, Demetrius, Hírnök, Követ, Szolga), Hajdu István (Lepidus, Mardian, Scarus, Paraszt), Kaszás Gergő (Pompeius, Philo, Követ, Katona, Dolabella), Méhes László (Agrippa, Jós, Menas, Proculeius, Követ, Őr), Oberfrank Pál (Alexas, Menekrates, Maecenas, Canidius, Thidias, Katona, Őr) éppen kinek a gúnyáját hordja. Ez az alakringlispíl hamar mechanikussá válik, és a mégoly fontos vagy neves figurák esetében is csak a jelöletlenséget, a személytelenséget közli (kissé úgy, ahogy azt a kései abszurd drámákban tapasztalhattuk). Valamivel jobb a helyzetük az előadás színésznőinek. Majsai-Nyilas Tündének (Octavia, Iras, Szolga) és Buza Tímeának (Charmian, Szolga), akik legalább az áldozatkész hűség egy-egy mentalitását eljátszhatják. S akad két egyalakú színésze is az estnek: Erosként a jelenlétét mindig nyomatékossá tenni képes Szirtes Balázs; Enobarbusként az árulás pillanatáig nagy formátumúnak, súlyosnak bizonyuló Reviczky Gábor rácáfol arra, hogy a gyorsöltözéses figura-összevonások tennének jót a dráma interpretálásának (Reviczky sajnos árulása fölött már úgy kesereg, tenyerébe hajtott fejét úgy rázogatja, mintha valamelyik förtelmes tévékabaréban ripacskodna - pedig egyébként még a néma posztolásaiban is a ritka színészi erejét tudja sugározni).

Eszenyi Enikő és Kamarás Iván

A szerelem: valami, ami van (jött, lett) - és ami megokolatlan (megokolhatatlan). Ez a nem túl eredeti tétel ölt testet a külsejét egy manöken szorgalmával változtatgató Eszenyi Enikő Kleopátrájában és a mai macsókhoz közelítő megjelenésű Kamarás Iván Antoniusában. Társalgásaiknak és nászuknak általában védtelen, térbe-létbe vetett amorf szegletek és emelvények a színterei: a kapcsolatnak ezt a veszélyeztetettségét híven fejezi ki Khell Zsolt rozsdás hatású-tónusú, leginkább egy építkezés roncsaira emlékeztető, sok szintre és zugra tépett díszlete. Eszenyi magánszámai inkább a sokarcúságot, Kamarás pszichológiai linearitást kereső játéka inkább az egyarcúságot domborítja ki. Jelmezeket Ketrina Stefková csupán Eszenyinek - és jóval visszafogottabban az udvarhölgyeinek - tervezhetett, a legtöbb ruha amolyan egyenhacuka, színfolt, amelynek közömbösítenie kell az egyénítést.

A Pesti Színház Antonius és Kleopátra-előadása tehát negatív közelítéssel megkomponált színrevitel, nagyjából azzal a tézissel, hogy a monumentális szenvedély eljelentékteleníti (a szenvedély megélői számára) az összes külső viszonylatot, még ha ez a fél világot átfogó, roppant bonyolult viszonyrendszer is. A címszereplők felelősségéről - akár az önmaguk és egymás iránti felelősségéről - keveset tudat Eszenyi rendezése, amiként tömeg és egyén létmódjának, egymásrautaltságának természetéről is. A játéknak nem tempója van, hanem spúrja, iróniája a legtöbb helyen a pontatlan kidolgozás kétséges bájából és a közreműködők alkalmankénti privát igyekezetéből fakad (Hajdu például nem mellőzi azt a sémát, amelyet alig pár év alatt rákövítettek). Mivel a színen kibomló elmeszüleménynek se szépsége, se érdekessége - vázlatosan ismertetett, vagy csak feltételezett teóriája sem eredeti -, e sorok írója az unatkozó bámészkodás állapotában töltötte a feladata szerint rá kimért órákat, csak egy-egy percre csodálkozva Eszenyire, Kamarásra, Reviczkyre - és Shakespeare-re.

Tarján Tamás