Budapesti Kamaraszínház, Tivoli

A lány, a férfi és a fiú. Az egyikük menekül a nevek, történetek elõl, a másik talán pontosan ezeket kutatja. A harmadik segédkezet (vagy éppen más szervet) nyújt mindkettõnek, de önmagával nincs egészen tisztában. Amikor pedig tisztába jön, tragédiába fullad a vég. Bernardo Bertolucci filmjét a hetvenes években erkölcsnyomorító pornográfia címén tiltották be Olaszországban, pedig sokkal helytállóbb lett volna, ha az egyház az alkotásnak a világ hármas, Pokol-Föld-Menny felosztásáról, az emberi élet teljes kilátástalanságáról vallott elképzelését illetõen háborodik fel. A brutális testiség a rendezõ szemléletének, filozófiájának járulékos eleme, csupán fontos eszköz világlátásának kibontásához. Színpadon az esetek nagy részében a szexualitás állandó problémát okoz, pláne akkor, amikor a legnyersebb, leganimálisabb oldalát igyekeznek elénk tárni. Kiküszöbölhetetlen az a zavar, amit mind a nézõ érez a szeretkezõkkel való nyilvános "összelélegzés" folyamán, mind a színész, aki pedig a mibõl-mennyit-hogyan megmutatásával küszködik. Egy középkorú, köztiszteletben álló színész-színházigazgatót nem lehet teljesen lemeztelenítve játszatni, ugyanakkor egy debütáns fiatal színésznõ nyíltan megmutatkozhat. Így felemás helyzetek alakulnak ki és a film egyik legszebb jelenete például képtelen kibontakozni a színpadon, amikor is összefonódva és mégis egymás érintése nélkül próbálják felderíteni a másik testét, különféle állathangokat hallatva. Az elõadás szétülteti a párt, fél csupaszon tapogatják porcikáikat, önmaguknak igyekezvén örömet okozni, s nem a partnerük tájaival ismerkedni.

Persze felvetődik, miért kell a filmre hivatkozva ítélni, értékelni a színházi produktumot, de amennyiben filmdrámaként aposztrofálják az előadást, úgy lehetetlen megkerülni Bertolucci alkotását. A rendezői tematika folytonosan visszatérő elemei közé tartozik a szerelem-szexualitás, valamint a művészet szerepéről való gondolkodás problémaköre. Az utolsó tangó Párizsban az emberi kapcsolatok tipológiáját, elkeseredett látleletét adja, ugyanakkor a filmrendező attitűd elemzését, alkalmat arra, hogy Bertolucci gúnyolódhasson önmagán, s hogy - saját bevallása szerint - megölje azt a "filmrajongót", aki ő egészen addig volt.

Verebes Linda ésBalikó Tamás | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Paul, a negyvenes férfi egy egészen pici skatulya szladiból igyekszik kimenekíteni az életét egy "tágasabb légterű" lakásba, illetve a máshová tartozó történteket már nem kívánja beköltöztetni az új, még érintetlen territóriumba. Névtelen, személytelen senki szerepét kezdi viselni ott, ahol véletlenül összetalálkozik egy lánnyal, akinek szintén megtiltja, hogy kapcsolatukba bármiféle idegen múltrészletet csempésszen. Balikó Tamás nyitó mondata, amely a figura létállapotát hivatott elővezetni, a "Kurva Isten!"-égbekiáltás borzasztó hamisra sikeredett, s egymagában állva fülsértően direkt az a helyzetjelentés, amely hősünket egészen a nietzschei tagadásig taszítja majd. Ez a férfi felesége öngyilkosságán alkoholban oldott értetlen, apatikussá váló dühvel próbál túllépni. Balikó folyton üveget szorongat a kezében, ezzel az üveggel felvértezve lép be az új kapcsolatába is, és később sem nagyon válik meg tőle. A filmben Marlon Brando szinte egyetlen kortyot sem iszik. Mit jelent ez az alapvető különbség? Az utóbbi variáció a tisztánlátás akarásán alapszik, ez a férfi érteni akarja az élet eldobásának indokait, racionálisan épít ki egy olyan kapcsolatot, amelyben a komplikációmentes, zsigeri szexualitás alkotja a lényeget, semmi érzelmi plusz, ami esetleg bonyolíthatná, vagy egy picit kevésbé átláthatóvá formálná a helyzetet. A színpadi verzióban a férfi nem akar tudomást szerezni semmiről, igazából fél megsejteni bármit felesége életének csődindokairól, nehogy őneki is szembe kelljen néznie egy esetleges totális kilátástalanság tapasztalatával. Belebújik egy, a testének jóleső életbe, az érzelmeit pedig a gondolataival együtt alkohollal érzésteleníti. Balikó szerepét így az illuminált felhang egyszerűsíti, nem rejtőzik el benne a titokzatosság, ami Marlon Brando habitusában eleve s az alakértelmezés tekintetében is megtalálható.

Jeanne, a fiatal lány képtelen kilépni ennek a furcsa kapcsolatnak a kötelékéből. A szellemi és érzelmi szövődmények kiküszöbölését, a kizárólag fizikai kapcsolatra való ráhangolódást nagyon nehezen szokja meg, egy belopott lemezjátszó dallamaival próbál küzdeni, de azután beletörik a helyzetbe, s akkorra tanulja meg tökéletesen a szerepét, amikor a férfi már szívesen levetné a magáét, egy konvencionálisabb változatra cserélve azt. Ekkor Verebes Linda érzéketlen, kiábrándult hangú szeretőként a helyére kerül, hidegen dobja vissza Paul nyakkendős, utca emberévé disztingválódott lelkének az ajánlatát. "Helytáll" a drasztikus közösülések alkalmával is, ahogy kiszakadó hangon mond igent minden követelésre.

A harmadik főhős, Tom a lány filmrendező-vőlegényjelöltje. Ez az a szál, amit a leginkább sikerült elszúrni. Eredendően ugyanis a fiú figurája, még ha kicsit önironikusan is, de egy művész portréja. Művészé, aki kamerája segítségével próbálja a megismerés útját járni, felfedezni a körülötte lévő világot s egyben önmagát a látottakon keresztül. Azért igyekszik elkészíteni szerelme portréját, hogy általa közel férkőzhessen ahhoz az univerzumhoz, amit jelen esetben a lány képvisel. Az ő megalkotott képe talán visszatükrözi a választ arra is, hogy Tom ki is valójában. A filmben Jean-Pierre Léaud, a francia új hullám meghatározó színésze játssza ezt a kereső-kutató gyerekembert, aki láthatóan illő párja Jeanne-nak. Dózsa Zoltán ezzel szemben amolyan durungarcú reklámfilmcsinálót alakít, akit legjobban az izgat, mit rejt kedvesének retikülje. Szikora János rendező kisstílű, ám zavaróan nagy (és civil) apparátussal dolgozó amatőrt formáltatott Tomból, stábjának "Már megint hisztizik a hülye pina!" típusú kiszólása pedig hűen jellemzi alkotói színvonalukat. Ha ilyen a vőlegény, érthetetlen, miért dönt mégis mellette a lány.

A magyarázat úgy hangozna, hogy a társadalom által megfelelően hagyományosnak ítélt házastársi kapcsolatot a fiatal, picit bohém, érzelmi alapokon álló Tommal valósítsa meg és tartózkodjék attól, aki megmártóztatta egy elszeparált, kiúttalan, pokoli testi kalandban. Csakhogy a kaland végére a robusztus duhaj megszelídül, és Balikó megejtően áhítja az addig pocskondiázott "szent család" melegségét. A lánynak indokoltabb lenne vele tartani, sziget szobájuk eleve lejtős padlózata azonban végül megreped, Jeanne megtanulja a leckét és most ő viselkedik úgy, mint ez idáig Paul. Mivel a férfi betör az ő felségterületére, az egészen másképp berendezett, múlttal, jelen-, jövőtervekkel zsúfolt személyes birodalmába, elpusztítja őt, mert a közös lehetőségeiket azon az egy szobán kívül működésképtelennek ítéli. Ott létezhettek ismeretlenül, az adott pillanatnak, de másutt, más kontextusban nem. Marad Tom, aki sem szellemi, sem érzelmi partnernak nem jó (esetleg szexuálisnak?). Akkor meg nem értem az egészet...

Börcsök Dóra