Nem tudnám elégszer hangsúlyozni (harsonázni), hogy Pesten, így értelemszerûen kis hazánkban a Trafó - a Kortárs Mûvészetek Háza - látványosabb faksznik nélkül mennyire funkcionálisan mûködik. Van profilja, törzsközönsége, megbízható szcenikai apparátusa. Amit befogad, azt a szó jó értelmében ki is szolgálja. A Trafót, hál’ istennek, mintha messzirõl elkerülnék a közéleti, ideológiai viharok. Az emberek, zömükben fiatalok, élményre vágyva s nem "tüntetõleg" tolongnak oda, és ritkán csalódnak.

Frenák Pál társulatának produkcióiban biztos nem csalódnak. Az együttes három éve alakult újjá, amikor Frenák, a koreográfus-vezetőtáncos hosszú franciaországi kintlét után fővárosunkba telepítette székhelyét s egykori táncos gárdáját fiatal magyarokkal frissítette fel. Ennél azonban többről volna szó: amíg a Káoszt, legújabb előadásukat nézem/hallgatom, lenyűgöz maradéktalan stílusegységük. Érdektelen, hogy Takátsy Pétert jól ismerem, Miguel Ortega vagy Miriam Friedrich (őket nem ismerem) függetlenül költői hangzású nevüktől, nem lopnak semmi idegen etno-ízt a táncba. Mindannyian anyanyelvi szinten beszélik a kortárs tánctechnika idiómáit, amelyeken átszüremlik a néptáncok, a jóga, a különleges légzéstudomány, a siketnémák jelrendszerének sok fontos eleme. Eruptívak. Dinamikusak. Gyakran zabolátlanok. A balettet kísértő finomkodás - enyhén szólva - nem sajátjuk. Egyáltalán nem tisztelik az előadó és a közönség között megszokott (megvont) határokat.

Már (belépéskor) a díszlet és a nézőtér elrendezése is gúnyos provokáció. Mintha Chicagóban vagy Las Vegasban lennénk: középütt bokszring teljes arénaemelvényzettel, körülötte asztalok, székek, italok a kevéssé úri (inkább vért, K. O.-t kívánó) népség számára. Körbeüljük a szorítót, miközben ócska slágerek hangzatai spannolnak viadalra. Iszogatunk. A ring mentén elosztva a jól ismert háromlábú székek, ilyeneken ápolják, legyezik, mossák életre vizes szivaccsal a félholt küzdőket. Minden kész a KáOszra! Biztonságérzetünk tétova: kinek fognak itt bevinni mélyütést?! És hol? Fent a ringben, vagy itt miközöttünk?

A zene hangnemet, hangerőt vált (Francois Donato, Vajdai Vilmos, Gergely Attila "számai"), Takátsy Péter mint ringspeaker üvöltve beindítja az estet, amely - nincs kétség efelől - menetekre épül majd. Furiózókként tolakszik, tolul elő a tizenegy főnyi csapat. Négy nő, hét férfi - de a nemek ügyével itt csínján kell bánni, mert bárki bármivé transzformálódhat. Feminin maszkulinná és megfordítva, vagy éppen transzvesztitává hasonulva. A mindenkori tét: a küzdés maga.

Mindjárt az első menetben kiviláglik, hogy a küzdelem nem pusztán emberi lények közt zajlik, hanem a térbeli dimenziók birtoklásáért is. Mintha maguk emelnének gátakat vertikális és horizontális közé, amelyeket dühödt vággyal akarnak meghódítani, támadni és védelmezni. E "műfaj" megjelölése: pankráció, Hulkamania, régiesen kecseszkecsken, üsd, vágd, ahol éred. Titkos szabálya, hogy az ellenfél nem sérülhet meg, mert a mutatvány tetszhalál és örök újjászületés szövevénye. A Frenák-kompánia nyílt szabálya, hogy a testiség elválaszthatatlan az erotikától, sőt, a pánerotizmustól, egymás teljes birtokbavételétől. Üsd, vágd, öleld, ahol éred. Brutálisan, gyöngéden. Eksztázisig vagy dühödt szétszakadásig.

Párok alakulnak, kis csoportozatok, magányosan szólózók. Szimultán cselekvések és állapotok. Öklelődzők, hempergők, önmagukban élvezkedők, árgus tekintettel figyelők, semlegesek. Király Tamás, a jelmeztervező különféle öltönyökbe, ruházatokba öltöztette a csapatot, menet közben vetkőznek is, öltöznek is, s elérik, hogy a legjelmezszerűbb hatás a színtiszta pucérság. Több, mint geg, ahogyan cipőikkel "bánnak": kétes eleganciától a sportosan edzett meztélábakon át a nemi jelleget hangsúlyozó magas sarkú cipellőkig (tűsarkúban ki férfi, ki a nő?). Eluralkodik a zűrzavar, és nem sejthető, hol és hogyan alakulhat vissza "valamiféle renddé".

Legalább átmeneti renddé. Igencsak groteszk módon úgy, hogy bennünket, nézőket vesznek kezelésbe. Fixíroznak. Nyelvet öltenek. Közénk furakodnak. A tőlem három asztallal arrébb ülő fickót szájon csókolják. Később a ringben felsorakozva rágógumikat bontanak és a pofánkba csócsálva rágóznak. Irány az alvilág.

Frenák Pál és Takátsy Péter követhetetlen halandzsa nyelven duettet rögtönözve danásznak. Két énekszólam konvencionális együtthangzásából mint "betétszámból" így csinálnak bizarrul élvezetes pamfletet. Nekünk, nézőknek már ekkor üvöltenünk kéne: "üsd ki, üsd ki!".

A küzdőtér időnként elnéptelenedik. Ez inkább aggasztó. Majd előre kiszámíthatatlan térbeli pontok felől támadást intéznek, például a szorítókötelek ellen - rángásra, hullámzásra, körözésre kényszerítve őket. Az úgynevezett szorítósarkokban üzekednek, pihennek, vagy csupán átmeneti diadalként birtokba veszik. Rézsút a szorító kötelénél vetkőzve, mintha ruháikat teregetnék, szárogatnák. De végállapotig sosem jutnak. Posztmodern korunk gnosztikusainak a teremtés tökéletlen mivoltát gyűlölő, roncsoló, örökké újjászervező vagy korrigálandó vágyait (törekvéseit) testesítik meg. Olyan lényekét, akik vakon, rendezetlenül akarnak (egyidejűleg) "ritkítani" és "szaporítani". Kortársainkét (volna itt kivétel?), akik a jelenből mindig a jövőbe törekednek, holott az előrelátás képességét nem birtokolják. Ettől zűrösek, kaotikusak.

Következik az obligát cigarettára gyújtás. Telefüstölik a játékteret. Tüntetőleg utalnak rá, hogy spanglizva mit is? - többnyire időt akarunk nyerni, amíg valami jobb, elmésebb nem jut eszünkbe. Másfelől helyettünk, nézők helyett élvezik a szenvedélybetegség rabságát, a szabadság fonákját. Sietségét. Élménybeszámolóm részletein merengve meglep, hogy a Káosz, noha halmozza a reminiszcenciákat, soha, egyetlen másodpercre sem válik irodalmivá vagy ideológiai célzatú mutatvánnyá. S ezt csak részben tulajdonítanám a szcenárió hiányának, sokkal inkább a folyamatos testbeszéd primátusának. Még olyankor is, amikor egyik-másik táncos nyílt színen kivonul a játéktérből, öltözéket vált (vagy sem), majd tüntetőleg "csatlakozik", pihen, magába roskad. Láthatóan telítődik vággyal, energiával.

Személy szerint Frenák Pál lenyűgöző jelenség. Arányérzéke hajszálpontos: küzdőként nyomul a látvány centrumába, hogy megmutassa, ki ő! - s szinte észrevétlenül tűnik ki, válik jelentéktelenné. Nézővé. Senkivé. Ellenpontja vagy hasonmása Takátsy Péter, aki a mitológiai távlatok kettős lényeit, androgünjeit idézi fel a hús-vér alak és a bábu határmezsgyéin. Amit megtestesít a dulakodás hevében: izgalmas, de mihaszna, mert számunkra a múlt már csak panoptikum.

A zene is zaklatottan silányul. A Bizet-utalások vagy Yves Montand klasszikus sanzonja ebben a színpadi szövegkörnyezetben funkcióikat vesztik, nem "festenek alá", nem "diktálnak", hangzanak. Úgy hangzanak, mint a professzionális bokszban alkalmazott felvezető akusztikus staffázsok, X vagy Y bajnok összelopkodott emblémái. Frenák Pál és Andy Varga dramaturgiájában mondhatni előfeltétel, hogy a zűrzavaros dolgokat végletekig leegyszerűsítve "tálalják fel": így a szorítóba csalnak két, valóban odaillő, odatartozó szereplőt: öklözőt. Bokszgatyákban, bokszkesztyűkkel felvértezve. Ütésváltásokkal, bal- és jobbcsapottal, táncoló, edzett lábakkal. Csépelik egymást, összekapaszkodnak, szétválnak, keresik az ütőtávot, ütnek, "vérre mennek".

Bennünk, nézőikben kezdettől fogva jól elültették azt a műfajilag tiszta sejtést, hogy ennek az estnek idáig kell fajulnia. Hogy ha ring van, ha az együttes abban és akörül táncol, menetekre szaggatva, rendezetlen állapotok sorjázásával, akkor végül is egy "mérkőzés" fog rendet teremteni. Fölöslegessé téve a táncosokat. A küzdősport által lenullázván az esztétikumot. Darabideig a mozdulatművészet és a nyers erő szimultánja még lekötheti figyelmünket, de jobb lesz az egésznek véget vetni. Pontosan annyi idő alatt, amíg egy tizenöt menetes profi bokszmeccs eltarthat.

Sznobéria ide, nemzeti büszkeség oda: jó tudni, hogy a Frenák vezette csapat méltán elismert, világutazó együttes. Sikerük titka végső soron nyílt titok. Mindannyian, kivétel nélkül elmélyült táncosok. A testükre, önmagukra és egymásra összpontosítanak: ettől kifinomultak még a legdurvábbnak tűnő akciókban is. Készségük, sok más gyakorlóéval ellentétben, természetességre, a pózok kiiktatására törekszik. Jócskán megdolgoznak, de sosem verejtéktől csatakosan. Szakzsargonban: "nem adnak ki mindent" - benső energiakészletük rovására. Ezt nevezzük igazi artisztikumnak. Enélkül még a káosz is összeomlana.

Dániel Ferenc