Madách Kamara Mezítláb a vérben

Ciklámen vonalak futnak a fekete térben. Már szól a vonósnégyes fönt a levegõben, fejünk fölé fölhúzott lebegõ erkélyen mûködik az "Accord Quartet", de még sustorog a közönség. Ez nem a bemutató elõadás. A Madách Kamara jegyvásárlói a Mezítláb a parkban örömeit keresve jönnek színházba, s ez így lesz még jó ideig. Tudják, hogy most valami más fog történni, de hogy ennyire más anyagból való legyen egy elõadás, mint amire készülni lehet, az még a kíváncsi színházrajongókat is meglepi kissé. Bundák és malachitfalak helyett fémfalak és neoncsövek látványa borzaszt. Antal Csaba díszlete hermetikusan záródó bonctermet kínál a szakszerû vérontáshoz, bár az is lehet, hogy steril mûtõ ez, amelyben a különösen veszélyes, gennyes fertõzéses betegeket nyitják fel a védõmaszkban is szorongó, ideges orvosok. S ha már nem a Muszorgszkij opera zeng, Sosztakovicsra bízatik az élmény erõsítése. Ám az a helyzet, hogy hiába indokolja a rendezõ a választást azzal, hogy Sosztakovics munkamódja hasonló Puskin verbális kamarazenét jelentõ hetven oldalnyi versezetének rendszeréhez, a vonósnégyes motívumaira való figyelés annyira igénybe veszi a nézõt, illetve hallgatót, hogy amikor elrántja a hangok világától a beinduló s növekvõ elõadás, elszakad az eddigiektõl, s az építkezést kezdheti elölrõl. Önálló világ marad a zene, s így, mellé téve, inkább együtt él az eseményekkel, mintsem szolgálja a lenti történéseket. Lehet, hogy így akarják.

Hogy a vizuális túlbeszélés kiteljesedjék, a közhelyessé lett hullatrancsírozó helyszín fölé végtelenített filmszalagon vetítenek tüdőcafatokkal sűrített s tükrökkel dúsított zubogó vérpatakzást. A torkot ingerlő vérképek Bredár Zsoltot dicsérik.

Az élő véradagok színészi testekbe zártan jutnak a játéktérbe. A hátsó krómfal előtt lebegő lépcsőlapokon szállnak alá a szertartás résztvevői, lassan, mintha repülő lépcsejéről érkeznének a várakozókhoz. A földi nép az áldozathozatalokhoz ministrál műtősként vagy más módokon. Kézdy György és Végvári Tamás bármely újraformált történelmi játékban, brechti vagy dürrenmatti parabolában megállná a helyét. Az ál-Dimitrijt játszó kiváló Horváth Virgil biztonsággal mozog az újmódi mesélőszínházi formában, az ő gőgös Marináját játszó Járó Zsuzsa viszont ebben az egyébként nagyon is mutatós szerepben nem tud olyan jelentős "kígyó" lenni, mint amilyen jelentős művésznek ígérik őt egyéb, előző előadások.

Borisz kisfiát s egyben a megölt Dimitrij kísértő alakját a gyerekszínész Lénárt Áron játssza. Nem lehet véletlenül működő hatás a jól hallható kisgyermeki szuszogás a cári nagymonológ alatt, mely szuszogás különösen közelivé és fenyegetővé teszi az udvar légkörét. A váratlanul született hanghatásból származó újfajta atmoszféra szinte agyonnyomja a nézőt. Szerves és érzéki folyamatok váltakoznak sikerületlen jelenetekkel. Különösen suta a kocsmai csontbábozás és a Marina-Dimitrij ölelkezés.

Hódolat jár Békés Italának, aki színészi örökifjúságból és reménykedő alázatból ad leckét a gőgös szakmának, amikor fiatal rendező kezéhez is hajlandó idomulni, csakúgy, mint Béres Ilona, aki ezt már évek óta gyakorolja. Békés Itala múmiává bugyoláltan utazik döngő boncasztalokra pakolva, legyilkolt cárleánykát játszik habfehér hajjal, habfehér, dróttal merevített aljú ruhácskában mint Borisz másik gyermeke, de láthatjuk őt kommandós szerelésben is. Lenyűgöző pillanatok gazdája, talán valamely Rózewicz vagy Gombrowicz darabból idepottyanva.

Németh László nehezen olvasható szövege helyett Radnai Annamária nyersfordításából készült acélosan ruganyos, jól mondható Térey János-verssorok képezik az előadás alapját. Akcióképes, munkáló szöveg született, amelyben időnként olyan "ütvefúró" mondatok is megjelennek, mint például a "Na, mi a pálya?", mely az esetleg lankadókat is újra behúzza az előadásba, vagy legalábbis fölébreszti őket.

A Benedek Mari által ráadott tűzpiros, hosszú zakós öltönyben, s ugyanolyan színű gallértalan ingben ül a trónon Borisz Godunovként Gálffi László. Tipródó, bűnös lelkén s az annak bemutatásához használt színészi eszközein Ibsen és Csehov osztozik. Ő az, aki képes levetkőzni az egész kuszán tehetséges előadás minden furcsaságát, s összpontosított energiákkal a szerepre tapadva megindul kifelé a színpadi térből, s teljes biztonsággal ér el a néző szívéig és agyáig. Mezítlábas jelenléte furcsa földközeliségbe hozza, révedő tekintete az átlagosok feje fölé emeli a cár alakját. Izgalmas, erős alakítás.

Királykék nadrágkosztümjében, fehér nyusziprémből készült hókucsmájában, tipegő magas sarkú cipőjében úgy áll a nézők elé Béres Ilona Sujszkij, a főgonosz alakjában, hogy naprakész indulatokat vált ki már egy belégzése is. Így jó ez, hogy az a színész játssza a történelmi gazembert, akit filmről és színpadról hasonló feladatokból jól ismerünk. Mindennapi életünk megkeserítőit alakította már ezzel a lelkülettel: láthattuk őt rémtanárnők és pöfeteggomba igazgatónők szerepében, játszott nagyhatalmú minisztériumi hivatalnokot, zsíros szakszervezetis nagyságát, akik mind-mind ezzel a sujszkiji alávalósággal kerültek fölibénk.

Borisz Godunov tragikus bűnös, de Sujszkij a halhatatlan. S az ő idejét éljük, hol York, hol Moszkva napsütése által keltett árnyékokban. Ezért is képes legalább csíkokban hatni ez a hárító és viszolygó rendezői energiákból táplálkozó előadás. Béres Ilona túl van az irtózás jelentős szakaszain. Ő már megmutat. Napi fájdalmakhoz tudja kötni a kísérletező kedvű rendező steril játékait. De a szereplőválasztás mégiscsak a rendezőt dicséri.

S be kell számoljak egy különös hatáselemről: miközben vége felé tartott már az est, a szálakra szedett Sosztakovics-muzsika, a fortyogó málnalekvárként zubogó vér látványa, a tucatnyi stílusban játszó professzionista színészcsapat sugárzó energiái s a mindezek következtében előálló fáradtság különös, lényegében operaszínpadi élménnyel ajándékozott meg.

A záróképben az összes szereplő hosszan és mozdulatlanul beszél. Szinte hangsúlyok nélkül énekel. S egyszerre olyan feszültség keletkezik, hogy az egész csapat repülni kezd. Állva. Mint ahogyan a nadragulyával fűszerezett boszorkányzsírral kenekedők számolnak be transzélményeikről. Függőlegesen, arccal a szélnek feszülve, repülnek előre, felénk, az idő különböző folyosóiban. A hirtelen bekövetkező, suta vég meg sem lep. Ennek csak filmszakadással lehet vége.

Vajon mire ébredünk?

Gabnai Katalin