Artisztikus formavilágával, vonalvezetésének eleganciájával, eredeti és hatásos effektusaival tûnik ki az elõadás a hazai produkciók átlagából - a "kis Madách" falai között pedig egyenesen mellbevágó. A fényes és gyors karrierjét elsõsorban operarendezõként befutó Kovalik Balázs alkalmaz ugyan zenét a színrevitel atmoszférája érdekében - az Accord Quartet Sosztakovicsot játszik -, sõt a kisegyüttes pulpitusa, a muzsikusok teste néha még díszletelemként is szolgál, de a megjelenítés semmiféle dalszínházi, "muszorgszkiji" karakterrel nem bír. A csupaszságig lehántott, valóban kamara-hangszerelésûvé tett romantikus drámát látunk, 47 szereplõ és a tömeg helyett mindössze tíz közremûködõ és a zenészek interpretációjában. Térey János magyarítása - amely Radnai Annamária nyersfordítása nyomán készült - abba a dörzspapírral létrehozott szövegsorba illeszkedik, amelyet talán Petri György magyar Molière-jei óta számíthatunk: õriz és felmutat valamit a keletkezés idejének (1825) nyelvi konglomerátumából, de elszakad Zilahy Imre (1866), Gáspár Endre (1947) és Németh László (1967) átültetéseitõl is, és fõleg a textusalakítás nyers modernségét veszi célba. Míves, ám stílmütyürökkel nem lacafacázik.

Mivel a hatalomváltás, a trónutódlás a történelem során ritkán ment végbe (véres) áldozatok nélkül, a modellként értelmezett színművet Kovalik egy proszektúra fémesen steril, jegecesen világított terébe helyezte. Antal Csaba terve kellően érdekes és ingerlően tagolt. Színpadon mindig leköti a figyelmet a legkülönfélébb közlekedési eszközök (bicikli, gépkocsi, vonat, hullámvasút stb.) alkalmazása a díszletben. Bizonyos fokig rokon velük az a lift is, amely itt egy szinttel feljebb vagy lejjebb szállítja az eleveneket és a holtakat. (A zenekar is "liftezik": ha ülőkéjüket a magasba vonják, az ovális talapzat égi - "isteni?" - szemnek tűnik.) A felvonó még a mozgás szüneteiben is valamiféle "világtengely" képzetét kelti, borzongató mivoltával az összességében agresszív, félelmetes látvány menny és pokol közötti osztottságát reprezentálja. A tértagolás mégsem egészen megoldott, mert az "emeleti" szint, amelyet jobbára csak az árnyak tánca és az onnan aláereszkedő lépcsőzet ad tudtunkra, nem rendelkezik ténylegesen kitöltött szimbolikával, a felületeire vetített álló- és mozgóképek pedig (Bredár Zsolt; Oximoris) egykori irodalmi színpadok mára már ósdi maradványának, szinte jelentéstelen kavargásnak tűnnek.

Békés Itala

Alekszandr Szergejevics Puskin Borisz Godunovja a magas politika gyilkos amoralitásának - és a nép e szörnyű praktikákat megsínylő, nyomorúságos létének a drámája. A Madách Kamara előadása sem másról beszél, csak másképp. Amit a históriai boncteremben a kártyáikat még csak nem is nagyon takargató hamisjátékosok a maguk érdekében és mások ellenében kivágnak, úgy is a külvilágra tereli a figyelmet, hogy nép nevű szereplő - figura vagy csoport - nincsen. ("A nép" helyzetébe tulajdonképp a közönség kerül.) A cárevics megölésének, Godunov hatalomszerzésének, az ál-Dimitrij fellépésének, Borisz bukásának nem kevéssé irracionális eseményeit Kovalik Balázs azzal is átrendezi, hogy némely alakokat megfoszt nemi identitásuktól, illetve bizonyos színészeire férfiak és nők (idősek és gyerekek) megformálását is rábízza. A humora teljében is félelmetes Béres Ilona koronával felérő hatalmas fehér szőrmekucsmában, maszkulin, már-már uniformisszerű kék nadrágkosztümben játssza Sujszkijt (akiből még lesz is cár). Ez a markáns hímnő, nő-hím - nem férfi és nem nő: a maga rövid távú esélyeit és hosszú távú céljait mérlegelő politikus - tomboló cinizmussal (és kétségtelen eszességgel) óvja a látszatokat, de mit sem érdekli, hogy bárki is hisz-e a főleg verbális megtévesztésnek. Béres finoman ironikus járásmódot és dupla fedelű hangsúlyokat villant meg; viteti magát a rendezői elképzelés újszerűségével, másrészt viszont legfőképp ő galvanizálja a játékot. A Pátriárka, a Határőr és Kszényija szerepeiben végletesen elmaszkírozott Békés Itala pantomimikusan takarékos eszközökkel, a figurák groteszkumát testbeszéddel érzékeltetve az est másik legjobbja, hol az idiotizmus, hol a fenyegető vénség, hol az ártatlan kiszolgáltatottság színeiben. Kevésbé eredetien, noha hagyományosan jól sikerül a szerepek közötti közlekedés Kézdy Györgynek (Pimen, Határőr) és Végvári Tamásnak (Varatinszkij, Puskin, Misek); Debreczeny Csaba (Apát, Varlam, Kurbszkij, Baszmanov), Dömötör András e. h. (Miszail, Költő, Rujza, Eszelős) és Járó Zsuzsa e. h. (Kocsmárosné, Marina) számára pedig nem színészi, hanem rendezői értelemben eltúlzottak a terhek. A felboncolt, az előadássá boncolt dráma ugyanis mindent a látványban kifejeződő allegorikum irányába mozgat, de egy proszektúrán belül csak eléggé behatárolt ténykedések képzelhetők el, vagyis időnként mesterkélt cselekvéseket - vagy ötlettelen ismétléseket - kell beépíteni, vagy ki kell nyitni a teret (mondjuk úgy, hogy a jelenet az előszínpadra kerül és hozzá a kvartett a "fal"). A boncterem mint képi elgondolás befogadja a Borisz Godunov - az eredeti 24 képből - egyetlen látomássá összeálló drámáját, ám ehhez időnként egy kis önkényesség és erőszakoltság is szükséges, s ezekből a kalandokból a színészek kissé megtépázva kászálódhatnak ki. Horváth Virgil (Grigorij, ál-Dimitrij) a (látszólag) két figurát sajátságos módon: a fizikum intellektualitásával teremti meg, illogikus és erőt próbáló testhelyzetekből, mozgáskombinációkból szórja kérdéseit és tirádáit Lénárt Áron nagy csöndességgel, korafelnőtt mélabúval hordozza a kis Fjodort.

A címszerepben Gálffi László annak az embernek a vívódását dolgozza ki, aki nem elég bátor és nem elég gonosz túltenni magát a hatalom érdekében elkövetett - "cárcsináló" - gyilkosságon, így mindinkább félelemből, utóbb rettegésből politizál, és sorsa nem is lehet más, mint a korai vég. Gálffi a kezdet perceiben, illetve a haldokló testálásának monológjában nyújtja a legtöbbet, mivel e két végpont között inkább a többiek cselszövése, ez a morbid, szerepváltogató karnevál mondja el Godunov uralkodásának - és az ellene irányuló összeesküvésnek - a történetét.

Az előadás a várhatónál sokkal rövidebb, bár egyáltalán nem sietős. Egy elhajított vadgesztenye gurulása, koppanása kiköveteli a maga véletlenszerű idejét - miközben a bucskázás, a zörrenés a fővesztés asszociációit kelti. A bonctermi asztal, az üvegcsék, lombikok használata, a falanszteres hangulatot árasztó, Benedek Mari tervezte - a műanyagokkal, a taszító matériákkal és formákkal tudatosan élő - jelmezek kavalkádja, a férfi és a női princípium tartalmas "cserélgetése" bőven enged meg képzettársításokat, amelyek igen szabadosak is lehetnek, hiszen a cselekmény még ebben a kopasz transzponálásban is burjánzó (egy kis előtanulmány nélkül tán nem is érthető).

Mindaz, ami a Madách Színházban, valamint a Madách Kamarában végbemegy, azt sejteti, hogy a két intézmény formális szétválása a véltnél hamarabb megtörténik, és a tényleges szétválást is provokálhatja. Kovalik rendezése egy kicsit korán jött: a Mácsai Pál művészeti vezetése alatti harmadik évadban felkészültebben érhetné a máshoz szokott közönséget. Remélhetőleg a publikum nem idegenkedik a szezon során ettől a bonctermi attrakciótól, amely még a tehetséges hibáit és hiányosságait is a maga egyanyagú voltából termi.

Tarján Tamás