Debreceni Csokonai Színház

Alkalomra is születhetnek maradandó mûvek. Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulóját felidézni legfeljebb mához húsz évre, a kétszázötvenediken fogják a szülöttükre büszke debreceniek. De az 1973-ban "megrendelésre" írott alkalmi dráma, amellyel a város egy másik nevezetes író fia, illetve lánya a poétát ünnepelte, ma talán még élõbb és idõszerûbb, mint a Csokonai színházi õsbemutató idején.

Csokonai tiszteletére íródott, de nem róla szól a Kiálts, város! S bár a világot azóta sem járta be az annak idején sikeres, ugyanakkor meglehetősen bonyolult történelmi háttérismereteket feltételező, jelentős mértékben nyelvében élő dráma, szerencsére nem igazolódott be szerzőjének kérkedően szerény, már-már mentegetődző előzetes nyilatkozata sem: "Ha másutt az országban senkinek sem kell, de Debrecenben két estére való házat vonz, akkor már elégedett leszek. Akkor már megérte." (Hajdú-Bihari Napló, 1973. szeptember 22.) Mégis, a bemutató óta eltelt idő, a békéscsabai, komáromi előadás és a szerencsétlen sorsú - lényegében a szerző ellenében, vagy legalábbis mellőzésével elkészült - televíziós változat után, az új debreceni díszelőadás láttán megint csak felötlik a kézenfekvő kérdés, vajon nem lehetne, kellene - például Budapesten is - nekigyürkőzni a "debreceni" dráma szélesebb körű, országos nyilvánosságot jelentő birtokbavételének.
De nekünk, úgy látszik, újra csak alkalom kellett a felújításra, az ünnepélyes díszbemutatóra. Szabó Magdát, a város szülöttét és díszpolgárát, a Kiálts, város! 85 éves szerzőjét köszöntötte az előadással Debrecen és a debreceniek.

Rózsa - tövissel

Az életkor nem érdem és nem dicsőség. Akkor tiszteletet parancsoló, ha valaki a sors kegyéből, a maga erejéből munkával köszöntheti a sokadik születésnapot. Szabó Magda a legfontosabb ajándékot maga adta olvasóinak az ünnepre elkészült önéletrajza régen beígért, a korábbinál keményebb és őszintébb változatának első kötetével, a Für Elisével. A második ajándékot viszont ő kapta szülővárosától. Azt a Kiálts, város! bemutatásával igazolt bizonyságot, hogy darabja túlélte a kritikusnak mondott negyedszázadot.
Valójában nem az obligát virágcsokor és nem a szokottnál is melegebb, hosszan tartó taps, hanem ez lehetett az író igazi elégtétele. És ez lényegesebb annál, mint hogy - akarva-akaratlanul - politikai hajszál került a gonddal-pompával tervezett ünneplésbe. A napilapok a bemutatót követően szóvá is tették, hogy Medgyessy Péter, Szili Katalin és Göncz Árpád az ünnepeltnek címzett, de az ünneplőket is érdeklő, rájuk és az országra is tartozó köszöntő leveleit nem olvasták fel.
Azt azonban tudtommal senki nem tette szóvá, hogy a szerzőt a színpadon szép szavakkal méltató polgármester - vélhetően az ünnepelthez fűződő szoros kapcsolatának érzékeltetése végett - végig "Magda nénizte" az őt következetesen polgármester úrnak tituláló írót. Márpedig ez a négyszemközt, szűk körben helyénvaló bizalmas-bizalmaskodó "nénizés", táplálkozzék bár a legőszintébb szeretetből, évtizedes kapcsolatból, a zsúfolt nézőtér nyilvánossága előtt inkább csak valamiféle zavaró egyenlőtlenséget, a hatalom jovialitását sugározta. Szabó Magda annak idején, a katedrára való száműzetése tartalmas korszakában tanítványainak nem is lehetett más, mint - Magda néni. De alkotó pályáján - költőként, íróként, színpadi szerzőként -, amikor már megadatott neki az országot nem középiskolás fokon tanítani, megillette (és élete kilencedik évtizedében is megilleti) a szüleitől kapott köznapi hangzású, ám általa ranggá lett, négy szótagnál nem hosszabb vezeték- és keresztnév.
De azért ne túlozzunk, az ünnep fényét nem a felolvasott vagy elhallgatott köszöntők kínálják, hanem a közönségnek az íróval való személyes találkozása sugározza. Az a néhány perc, amit a rivaldafényben korát meghazudtolóan mozgékony, sötét mályvaszínű klepetusba öltözött, barna, törékeny asszonnyal, a Freskó, Az őz, az Ókút írójával, a tegnapi kulisszák között a mához szóló színpadi szerzővel tölthettünk. Aki pátosztalan egyszerűséggel arról beszélt az őt ünneplő közönségnek, hogy ő mindent Debrecentől kapott: a születése jogát, nyelvet, amelyet beszél és a munka becsületét, örömét. És mintha viszonzásnak szánta volna azt a két és fél órát, ami ezután következett.

Túlságosan debreceni?

A Kiálts, város! témaválasztását, korábrázolását, a történelmi hányódtatásnak kitett, sokat szenvedett város főbírájának a dráma középpontjába állított erkölcsi dilemmáját, a színészeknek felkínált hálás szerepeket és a mű nagy erejű, veretes, de nem fellengzős drámai nyelvét már az ősbemutatót követően értékelte a kritika. Polémia igazából csak az Alföld hasábjain bontakozott ki, ahol az első bíráló, Magyari Vilmos elsősorban a dráma epikus jellegét kifogásolja, de azt is az író szemére veti, hogy darabja - szerinte "túlságosan debreceni és 17. század eleji marad, történelmi-társadalmi ismereteket ad az 1604. évi Debrecenről, de huszadik századi érzéseket kevésbé tud megmozgatni." (Alföld, 1973/12.) Ezt az elmarasztalást Kovács Kálmán ugyanitt meggyőző érveléssel utasítja vissza. "Nem szólhatunk totális és lokális beszűkülésről ott, ahol az író több síkon és szinten is a parabola eszközeivel fogalmazza meg a mű üzenetét. Nem érdemes és nem érdekes történelmi tévedéseket kipécézni ott, ahol a cselekményt az időösszevonás, az ebből következő sűrítés jellemzi." (Alföld, 1974/12.)
Szabó Magdától tudjuk, hogy a dráma témáját hiteles forrásból, Szűcs István Debrecen város története című művének az álmosdi csatával foglalkozó fejezetéből merítette, és itt akadt rá egy Borzán nevű tanácsbeli ember tragikus históriájára. Csakhogy az idézett forrásmunka - ezt is Szabó Magdától tudjuk - szárazon, minden magyarázat, elemzés nélkül közli az utókor emlékezetében megőrzött tényeket. Borzán életének színpadát, a korabeli történet mai szemmel történő tanulmányozásával és képzelete segítségével az író maga építette fel. Ez a rekonstruált, megjelenített és elbeszélt történelmi eseményekkel tupírozott színpadi világ azután a maguk korát és közösségét reprezentáló jellemekkel, és az ő sorsukat is meghatározó, súlyos morális dilemmákkal szembesíti a nézőt. Olyan szituációkat teremt, amelyekben az egyéni érdek ütközik a közösség érdekével, parancsával, a személyes indíték pedig az azt legyőző kötelességtudattal. Ha valóban "felemelt ujj" a darab, mint ahogy a szerző egy friss születésnapi interjúban állítja (Magyar Nemzet, 2002. október 10.), akkor nemcsak arra figyelmezteti a debrecenieket, hogy nehéz történelmű városban élnek, hanem arra is, hogy végletes helyzetekben az egyén választása a közösség erkölcsi parancsának függvénye és következménye. A választás szabadságát öröklött és vállalt törvények korlátozzák, amelyek betartása nemegyszer súlyos áldozatot - háborúban-békében emberéletet, vagy a döntéshelyzetben lévők szeretteinek boldogságát is - követel. De ezzel együtt arra is int a dráma, hogy a közösség védelmét szolgáló törvények dogmává torzulása saját legnemesebb érzéseitől is megfoszthatja az embert. Ez a két, a cselekmény szövevényéből kiragadott konfliktus önmagában is jelzi, hogy Szabó Magda történelmi kérdésfeltevése túlmutat a színpadra idézett téren és időn.

"Kinek tetszik, jelentse"

Ezzel a formulával kérettek szavazásra egykor a város legfelső tanácskozó testületének tagjai. Tetszésükről fogalmazták jelentésüket a mű első bírálói is. Akik elemzéseikben - részben - a három részre szakadt, kifosztott ország politikai történetének szánalmas, olykor meghökkentő fordulatait, az Erdély fennhatósága alatt is fenyegetett cívisváros gazdasági szorongatottságát, Bocskai csatáit és a városi, plebejus öntudattal, kálvinista hittel védekező kifosztott polgárság nyomorúságát taglalják. De a darab kulcsjeleneteiben és a mű visszhangjában is a csoporterkölcs és a személyes érdekek és érzelmek ütközése kerül előtérbe. A kérdés az, hogy hogyan jelenik meg az egyes ember magatartásában, felelős döntésében az erkölcsi tartást követelő kálvinizmus bigottságba hajló, másik arculata. Feláldozhatja-e egy hivatalának és hitének élő közéleti férfiú, bármilyen meggondolásból, saját lányának boldogságát? Igaz-e, és meddig igaz, hogy "csak a város számít"? Hogy a kisebb gyásszal - a túszul fogott Borzán Gáspár élete árán - a közösség, a boldogtalan város megmenthető a nagyobbtól. Hogy tizenkétezer ember élete valóban tizenkétezerszer annyit ér, mint egyé? Századok szentesítette és máig vitatott igazságok jelennek meg a vitákban úgy, hogy többnyire nem a szereplők, hanem a nézők agyában, lelkében születik meg a válasz.
A darab és az előadás feszültségét az is fokozza, hogy az igazi főszereplő, aki túszként esik áldozatul a történelemnek, de akinek sorsa felett mégiscsak a város és saját leendő apósa határoz, meg sem jelenik a színen. Választottja iránt érzett, feltételezett szerelmes szenvedélye a darabban csak egy virtuális hős portréját gazdagítja. Helytállása, amire rangja és erkölcse is kötelezi, nem személyes választásán, hanem a kivédhetetlenné lett végzetén múlik. Feltételezhetően ez az oka, hogy az ősbemutató kritikáiban Gáspárt, az arcnélküli hőst a kor Ismeretlen katonájaként is említik. Valójában azonban a nagy jövőjű tanácsbéli ember, Debrecen leendő főbírája korántsem ismeretlen katona: az ő neve, híre, sorsa nem a tömegek, hanem a kiválasztottak sorsát reprezentálja.
A döntés terhét Szabó Magda a regnáló főbíró, Gál Nagy István vállára rakja. Aki éveken, évtizedeken át inkább volt főbíró, mint férj és apa, és csak a beteljesülő végzet árnyékában érez rá arra, hogy talán nemcsak a város számít.
Gyakran feltett, koronként ismétlődő örök kérdések, az ábrázolt korból fakadó, korhoz kötött válaszok.
De ha csak erről - ezekről - szólna a Kiálts, város!, nem valószínű, hogy majd harminc év után, akár Götz Béla mégoly látványos, modernre stilizált történelmi játékterében, akár Meczner János stílustisztelő rendezésében újjászülethetne. Merjük kimondani, hogy Szabó Magda drámája ma másról - vagy legalább másról is - szól, mint az ősbemutatón, vagy mint ahogy olvasmányemlékeinkben őriztük.
Nem a magunk igazát, inkább a műben felfedezhető új igazságok átütő erejét bizonyítandó idézzük a Pinczés István rendezte 1997-es komáromi előadás frappáns visszhangját: "Debrecen város bírája, szenátorai és polgárai mi magunk vagyunk, hiszen valljuk csak be, hányszor győz rajtunk a mássággal szembeni előítélet, s közeledni legtöbbször csak a minket ért bajok nyomában tudunk... Pinczés István megmutatta, hogy az idegenekkel szembeni előítélet elsősorban a kitagadóknak, a jogokat csorbítóknak, a falakon kívülre száműzőknek és a bigottságukkal hagyományokat védelmezőknek van kárára. Létrejönnek olyan történelmi helyzetek, amelyekben a késlekedés pusztulást hoz, amelyet nem akadályozhat meg a későbbi dicstelen megalkuvás sem." (Új Szó, 1997. december 10.)
Bár sem az idézett előadást, sem az ősbemutatót nem láttam, a megállapítás hitelesnek tűnik. Hiszen Meczner János mai értelmezésében is félreérthetetlenül főszerepet kap az a görög kereskedő, aki nem egyszerűen megélhetést, hanem befogadást, szabad letelepedést, házat, polgárjogot követel magának Debrecen városában. Aki vagyonával - szolidaritásával - talán még megmenthetné a várost a lerombolástól, a kifosztástól, ha nem aláznák meg, nem taszítanák ki a városi polgárok közösségéből. Ha elhinnék neki a tanácsbéliek, hogy más hitű nemzet is tud szeretni, áldozni, még magyarrá lenni is. Ha belátnák, hogy Daphne lánya akkor is boldoggá tudná tenni a magyar szenátor fiát, ha a maga vallásának papja előtt esküdne. Az áthalláshoz nem kell sem magyarázat, sem kommentár. A szerep (és a figura) politikai üzenete itt és most, a Mein Kampf újrakiadása és a roma gyerekek folyamatos diszkriminálása idején, a rasszista előítéletek erősödésétől joggal tartó polgárok körében többféleképpen, de csak azonos elkötelezettség alapján értelmezhető. Ezért nem hibája, hanem inkább ereje az előadásnak, hogy a leghangsúlyosabb és legárnyaltabb alakítást Jorjosz Sztavriász görög kereskedő szerepében Sárközy Zoltán nyújtotta.
A szöveg más, közvetett és közvetlen aktuális áthallásainak még most, a kampány évadán is kisebb a huzatja. De azért süketnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne érezze meg a nézőtéren átsuhanó morajt, amikor a polgármesteri posztért versengőkről és a feltételezett bosszúról esik szó a színpadon. A tolerancia melletti elvi kiállás azonban nem a szöveget színező publicisztikai kitérő, nem puszta színészi reflexió, hanem a Szabó Magda életére és életművére jellemző humanizmus újabb megnyilvánulása. Külön dramaturgiai jelentést kap a darabban az időtényező. Gál Nagy István főbíró nem akkor válik szemünkben hőssé, amikor vállalja, hogy leánya választottjának élete árán is megmenti a várost, hanem amikor az odáig elkövetett saját emberi, férji, apai mulasztásaival, és isteni parancsra tisztelt, a hagyomány szellemében erkölcsi piedesztálra helyezett, hitében könyörtelen édesanyja magatartásával szembesülve rádöbben, hogy a cselekvés halogatásának elmulasztásának is ára van.
Harminc évvel ezelőtt többen kifogásolták: minek a cselekményt éppen csak megelőlegező, sokszereplős prológus. A dráma nyomtatott változatában még úgy szerepel: színjáték egy előjátékkal három felvonásban. Az új előadás színlapja viszont színjátékot hirdet, immáron két részben. Ezzel együtt Meczner megőrizte az előjátékból a leglényegesebbet, a drámát exponáló, feszültségteremtő kérdésfeltevést. Amikor a szereposztásban fel sem tüntetett, inkább csak lebegő, mint létező történelmi szereplők - Ahmed szultán, II. Fülöp spanyol, Rudolf magyar király, Kálvin János és Bocskai - felteszik és tőmondatokra rövidítve körül is járják a legfontosabb kérdést, hogy ki ölte meg Borzán Gáspárt, a hamvába holt történelmietlen hitvita arra alkalmas, hogy ráérezzünk, nem schilleri példázat, hanem shaw-i polémia vár ránk. S bár a tényleges (büntetőjogi?) felelősséget valamennyi, a számonkérés során megidézett résztvevő elhárítja, az igazság már az első percekben közhírré tétetik. Gál Nagy István főbíró, mindannyiunk számára váratlanul megvallja, hogy ő a tettes, ő ölte meg Gáspárt. A "mi történt?" szimplább feszültségét eloszlató, illetve elutasító keretjáték ily módon a "miért történt?" síkjára helyezi át a kérdőjelet. Az oknyomozó kérdésre született színpadi válasz súlyosabb annál, mint hogy önmagában, magyarázat nélkül kielégítsen. Így azután mindaz, ami az előjáték után következik, ezt a kijelentést motiválja. Mert a főbíró vallomását exponáló, jelenetzáró félmondat nemcsak beismerés, de egyben vád is. Hiszen már az igazi dráma kezdete előtt közhírré tétetik, hogy a tettes sosem ölte volna meg a hozzá családilag is, érzelmileg is közel álló áldozatot a tanúságtételt is megtagadó "ártatlan" bűntársak nélkül.
A legendák szerint a Kiálts, város! debreceni ősbemutatója - a Lontay Margit, Sárosdy Rezső, Gerbár Tibor fémjelezte előadás - a Csokonai Színház régi nagy gárdájának is kiemelkedő teljesítménye lehetett. Meczner Jánosnak a szereposztás tényleges nehézségein túl az emlékek visszfényével és sokak nosztalgiájával is meg kellett birkóznia. Vállalkozását a város jeles és megbecsült művészei közül Simor Ottó Duskás, városi kusztosz szerepében, Kóti Árpád Hodászi Lukács pap veretes szövegének tolmácsaként segítette. Gál Nagy István főbíró terjedelmes és hálás főszerepében Csikos Sándor először túlságosan is magabiztosnak, már-már önmaga szobrának tűnt, később azonban a felelősség rázuhanó terhe alatt elhiteti velünk nemcsak dilemmáját, de megélt fájdalmát is.
Ahány régi kritikát olvastam, ahány régi nézővel beszéltem, mindenki felidézte Lontay Margit (idősb özvegy Gál Nagy Istvánné) megingathatatlan tartását, kikezdhetetlen méltóságát. A szerepet vendégként öröklő Zubor Ágnes is igazi tragikai alkat, de mintha túlságosan tagadná, leplezné azokat az asszonyi érzelmeket, amelyek a kálvinizmus második természetévé lett bigottsága mögött sem sorvadhattak el véglegesen. Ridegsége, fölénye éppen ezért zavarba ejtő: nem mindig érzékeljük, hogy önmagát adja-e, vagy csak a rámerevedett szerepet idézi. Unokájával szembeni értetlensége is mindaddig gyűlöletessé teszi, amíg az "utolsó vacsorán", fiának megtagadásával nem hiteti el, hogy elembertelenedése, jellemének torzulása által maga is áldozattá vált. Hasonlóképpen nehezen talál magára a társulat másik vendége, az Esztert alakító, szoborszép Melkvi Bea, aki hosszúra nyúlt menyasszonyságának keservét eleinte nem szikráztatja össze a Szabó Magda jellemrajza szerint őt belülről fűtő érzelmi és érzéki szenvedéllyel. Játéka csak fokozatosan forrósodik fel, és csak akkor válik megrendítővé, amikor a belénevelt engedelmesség és a természettől kapott asszonyi erő egymásnak feszül és szinte szétrobbantja a lánysága terhétől szabadulni vágyó, szerelmes teremtés fegyelmét, aki a lázadás csúcspontjára érve szinte belezuhan a végső megadás vermébe.
A többiek - Miske László, Hajdú Péter, Bakota Árpád - mintha túlságosan mereven tartanák magukat a szöveg betűihez. Nem megnyilatkozásaik pontosságát kifogásolom, hanem hogy a hagyományos történelmi drámákra kövült operai játékstílus emelkedettségét követve, nem tudták vagy nem merték a szöveg alatti tartalom másféle színeit, a korhűség és modernség (a legjobb pillanatokban) élvezetes disszonanciáját érzékeltetni.
Götz Béla színpadképének viszont éppen ez a kettősség, a történelmi környezet felvállalása és a modern, inkább csak asszociációkra építő (és azokat ébresztő), akár jelen idejűnek is mondható dekorativitás a legfőbb érdeme. A tanácsterem és a főbírói otthon berendezése anyagi stabilitást, puritanizmust és mértéktartást sugall, míg a zárt terek elvontabb jelzésére szolgáló - feltételezésem szerint nem éppen debreceni stílusú - boltívek tartalmi funkció híján, csak magát a színpadképet keretezik, szolgálják. Dramaturgiai funkciót csak a sötét háttérből kibontakozó, a szövegre utaló látványelemeket és jelképeket sorakoztató színpadi nagytotál tölt be: az előjátékban fokozatosan kirajzolódó debreceni tabló szemet gyönyörködtető anélkül, hogy hivalkodó lenne.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1