Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

"Olyan ember volt, aki a virággal együtt ki tudta mondani az illatát is"

A színészek pedig olyanok, mint a virág kimondott illata, a tapintható esszencia. De nem valamiféle "tabló-székelyféleségek", külcsín tökéletességek tetõtõl talpig népviseletben, akcentusos mondatpödrõk a papír fenyves közepette. Tökéletes lényeg lények egy hely- és idõtelenített feketefüggönyös játéktérben, ahol megmenekülünk a szupernaturálisra glancolt erdélyi szobabelsõtõl, tulipános ládikától és pihetonnányi dunyhakupactól.

Tamási Áron borzongva figyelte a népszínmű és parasztszínjátszás ürügyén előadott, csuhajos elevenekkel lefolytatott stilizált bábjátékokat, s mégis, az ötvenes évek közepén ő maga adta a nevét egy lefokozott, költőietlenített, folytonosan dalra fakadó átdolgozáshoz. Kivonta belőle a kor szükségletei által nem igényelt valófelettit, a szimbolikus-metaforikus réteget. Sütő András szerint minden jó írás titka, hogy az elvontságnak milyen szférájában fürdik meg. Az Énekes madár kibontásához elengedhetetlen az ősi mítosz, a középkori misztériumdrámák és a szürrealista költőiség egyvelege. A sepsiszentgyörgyiek tökéletes előadásából azonban mintha szintén elillanófélben lenne az ember szakrális világmagyarázatba vetett hite, pontosabban elég gyenge lábakon állna. 1956-ban, a Jókai Színházból egészen más okokból száműzték az irracionális felbukkanásának még a lehetőségét is, a korabeli öntudat holmi alátámaszthatatlan hitekre nem alapozhatta beton kemény optimizmusát, no és ez az az év, amikor a csoda a hívők szeme láttára pusztult el acél realista talpak alatt. A mostani, Csoda címmel játszott előadás ezt, az ember tudásával fel nem fogható tüneménytörténést, illetve az ehhez való viszonyát helyezi a középpontba. A dráma különféle feldolgozásai azon buknak, hasalnak el, hogy képtelenek megoldani a megmagyarázhatatlan motívumokat s valamiféle mégis-megokolással ellátni, igazolni őket, az igazolhatatlanokat. A házfal elmozdulása, a diófa égbenyúlása, a boszorkánnyá átlényegülő kecske s az ágy kitáruló kapuja többnyire gyerekeknek való "fűszeres mesejátékká" degradálja az előadásokat, vagy ha nem ez történik, mert kimetszik őket, akkor marad a szimplifikálódott "falusi történet 3 felvonásban". Tamási intenciói a csodát nem miszticizmusként, hanem egyszerűen a valóság kitágításaként tételezik, amit az érzelem és az akarat heve eszközöl némelykor. A Bocsárdi László rendezte előadás eleve előrevetíti, hogy mindazt, amit látni fogunk, Tamási "álmoggya" csupán, így a történet rögtön elemelődik a földfelszíntől pár centire, úgyhogy számíthatunk bárminemű dolgok megeshetőségére... És az író szempillantás múlva meg is jelenik, elegánsan, félmaszkban, hogy felvezesse és aztán karmesterként vezényelje végig a saját partitúráját. Kívül áll mint irányító, de bévül is, mint a műbe beleszőtt én, néhol egyes szám első, azután harmadik, máskor pedig láthatatlan álarcos személyében. Ezzel az alkotói státussal való szembenézés, az írói önreflexivitás lehetővé teszi, hogy feltáruljon a "naiv" néző előtt, miképpen is működik a csodamechanizmus, egyáltalán, hogy megnyíljon a dráma csodafelfogásának, értelmezésének egyik lehetséges aspektusa. Tamási mintegy ars poeticaként jelenti ki - mottót is szolgáltatva -: "Hiszem az Istent, még ha nincs is!", vagyis muszáj hinni a hihetetlenben, mert ez az egyetlen esély, amellyel alááshatjuk, megingathatjuk a világ logikus, néha szörnyű törvényekkel rendszabályozott, egyértelmű racionalitását. Ha pedig az Isten nem segítene be, a székely találékonyságnak muszáj saját kezűleg eszközölnie a csodát, vagy legalábbis erősen besegítenie neki. Az előadásban fel-felbukkanó író mozdítja el a szobafalat, kezdi kötéllel ráncigálni az égig nyúló csodafát - amit jelen esetben egy széles karimájú lámpa helyettesít. Ám néha a mentőkötél elszakad és kénytelen az égi áldás közbeavatkozni. A Pokol fekete kecskéjét egy talpig sötétbe öltözött, amerikanizált vamp kelti életre, aki nyilván Tamási külhoni élményeinek egyik tapasztalata, a Rossz megszemélyesítője, negatív pólusa a Magdó-féle tisztaságnak. Paradox, hogy az író láthatóan mégis ezzel a "nőstényördöggel" tart fenn közelebbi kapcsolatot, s bár tevőlegesen a makulátlan ifjú párnak drukkol, ám az affekta kéjhölggyel hál. Ennyit manapság az elvekben hirdetett fennkölt morálról és a földön művelt-művelhető evilági tetteinkről.

Benő Kinga és Nagy Alfréd

A dráma rezüméje így összegezhető: hogyan is menekíti ki a szerző a legkisebb fiú, Móka (Nagy Alfréd) és a legkisebb lány, Magdó (Benő Kinga) harmatos tiszta szerelmét az elöregedett, elfonnyadt párok acsarkodó irigységének hálójából. A két vén nővér, a beléjük száradt vágyaiktól hajtva végül szövetségesükké teszik az őket immár tíz-tizenöt éve hitegető vőlegényjelöltjeiket, akiknek kezdetben nem is nagyon akaródzik gonoszat cselekedni. A párok tökéletes színészi mestermunkát nyújtanak a fogcsikorgató akarnokságot, a dörömbölő kielégítetlenséget, az elsorvadást érzékeltetve. Különböző karakterrel látják el az idősebb és a valamivel ifjabb jegyeseket. Regina (Péter Hilda) és Máté (Váta Lóránd) kapcsolata még ígér némi erotikus felhangú lehetőségeket is, Eszter (D. Albu Annamária) és Lukács (Pálffy Tibor) viszonya azonban inkább a muszáj házasodás dühödt akarásán alapszik. A szeretetnek nem akadni nyomára, csak az egybekelés üzleti, konvencionális aspektusai domborodnak ki. A lányok vérgőzös hiszteroid varjak. A férfiak: a szögletes, szikkadt, kehes, meg a bamba ösztönös, még szivárogtatnak magukból némi nyelvi leleményű jópofaságot, persze assszonyrovásra. Az üldözött fiatalok tapasztalatlan, naiv madárkák, a hamvasság félelmet nem ismerő vakmerőségével, akik megmenekítik szerelmüket, csakhogy nem a földi beteljesülés számára, hiszen kénytelenek kihátrálni e világból. Amolyan szomorkás happy end ez, a fekete démon érteni vélte, kommentálja a magyar lélek József Attila-i mélységeit és I love you Transylvania transzparenssel tiszteleg előtte.

Egy cseppet szégyellhetjük magunkat, mert mi is valahogy így, szívünkre transzparentáltan rajongunk a vadregényes Hargitáért, a nyomorúsága okán furfangossá lett, szivárványos szóvirágokat hímző székelyekért. Odavagyunk a távoli egzotikumért, extatikusan tapsolunk neki. "A szárnyaló szertartás alatt bűvölet szállja meg a lelkünk s édes megrettenéssel érezzük, hogy a szentek és a madarak sorába kerültünk. Utána természetesen pislogunk s majd vacsorázunk - mint az emberek általában."

Börcsök Dóra